Szeretnék egy Izolálódás-csoportot indítani — akinek van kedve, csatlakozzon! Megtaláljátok a „Csoportok” alatt.
eszter
93 gondolat erről: “Izolálódás”
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Szeretnék egy Izolálódás-csoportot indítani — akinek van kedve, csatlakozzon! Megtaláljátok a „Csoportok” alatt.
eszter
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
talán úgy érezheted,h meg kell felelned….jobban mint általában….a munkád miatt….
na ezt most jól leírtam….ha sikerül megfogalmaznom, ami mostanában nem nagyon megy, akkor leírom újra…remélem azért a lényeg lejön ebből is….
Az teljesen igaz, hogy folyton meg akartam felelni mindennek és mindenkinek az életemben. Ez főként abban nyilvánult meg, hogy ha hívtak, hogy szükség van rám — bármilyen formában és esetben –, akkor pattantam. Erről már próbálok leszokni, mert kezelhetetlenné teszi az életemet.
De valami más is van itt, konkrétan az, hogy csak a munkámon keresztül vagyok képes létezni. Nem tudok mit kezdeni magammal, talán mert valójában gyűlölöm magam, ha csak úgy privát személyként kéne, lazán, jókedvűen, örömcentrikusan viselkednem.
Ezért az ilyen alkalmakat kerülöm. Ezt jelenti az, hogy izolálódom (a konkrét és elég zavaró tüneteken kívül).
jó,h van aki megfogalmazza helyettem amire gondolok 🙂
szal ugyanez….és az ablakon tudnék menekülni ha jön vki hozzánk….legyen az a tesóm vagy tök mindegy…én csak ülök a szobámban és alig várom h elmenjen….ilyenkor szoktam leginkább pánik rohamot kapni…persze nem a durvábbik fajtából….abból csak ritkán…akkor jó lenne láthatatlannak lenni…
köszi ww, crazy, ez nagyon hasznos és érdekes!
meg is fogom kérdezni Évát, mit gondol, ilyesmire lehet-e valami technikákat tanulni
e
Sziasztok.
Szerintem „kívülről” és „belülről” haladva is érdemes dolgozni.
Azaz: oké, lehet kicsit forszírozni az emberek közé menést – ha a színházi bemutató sok, akkor csak a közértig. De talán egy szemkontaktust érdemes azért bezsebelni és hazavinni lélekmelengetőnek….???
De ugyanakkor belülről is neki kell menni a dolognak, ha érdemi változást akarunk elérni – azaz, a kiváltó okok megszüntetésére is figyelni kell.
Tapasztalatom szerint ha az ember jól céloz, és megfelelő helyen dolgozik, akkor a tünetek is szépen enyhülnek, mintegy „maguktól„.
Magyarul – ha az öngyűlölet áll a háttérben, akkor az önszeretet skatulyába kell pakolni cuccokat.
ennek vannak technikái – és millió szakirodalma.
Lehet magányosan dolgozgatni ezen – előkeresni és szépen albumba rakosgatni a rólunk készült jól sikerült fényképeket – listát írni az előnyös tulajdonságainkról, amit szeretünk magunkban, amit mások szeretnek bennünk…
nem kell hosszú listát írni, ha nem megy. elég egy kis árva kapaszkodó.
aztán ezt majd szépen lehet gyarapítgatni…
Én már két éve jártam terápiába, mire rájöttem, hogy vonzó vagyok!!
Addig nem is tudom, mit szerettem magamban. Lehet, hogy semmit.
Aztán amikor rájöttem, hogy vonzó vagyok, akkor le akartam tesztelni máson is.
… akkor kimerészkedtem a külvilágba.
Hát valahogy így talán.
de lehet, hogy én már nem is emlékszem, hogy milyen az, nagoyn nagoyn mélyen lenni, benn a sötét kis kuckó legmélyén, és fájni, csak fájni, csak fájni, és örülni, hogy éppen békén hagynak…
Saját tapasztalatból tudom, hogy a másokra irányultság, mint séma (behódolás, önfeláldozás, elismerés-keresés) okoz ilyen társas érintkezési problémákat.
Mivel a megfelelési kényszer állandó készenléti állapottal jár, ezért képtelen vagyok lazítani, szórakozni és fesztelenül társalogni, viselkedni a megszokott közegen kívül. Szorosan kapcsolódik ehhez a (ön)bizalmatlanság is: valóban érdekli a másikat a véleményem? Tényleg kíváncsi rám? A külvilág visszajelzése meghatározóbb az önbecsülésem szempontjából, mint a saját értékítéletem. Nehéz…
félelmetes, mennyire magamra ismertem az indító hozzászólásodban, Eszter. kis változtatásokkal persze, mert teljesen más közegben élünk. de: szinte leküzdhetetlenül nehéznek érzem, h elmenjek valahova, ha nem muszáj. általában nem is megyek. a telefonom általában ki van kapcsolva, és mindenféle hülyeségeket találok ki, h mentegessem magam miatta…ha mégis el kell mennem valahova, az soha sem olyan borzalmas, mint amennyire féltem tőle.
még nincs munkám, hamarosan lesz — gondolom, ugyanezek a sémák lesznek napról-napra. de abba én beledilizek.
Amarilla – köszi a hozzászólást! Talán ki tudnánk alakítani ötleteket, technikákat, amelyek
1. feltárják a konkrét okot, amikor az ember éppen teljesen visszavonul,
2. dokumentálják az öngyűlölet formáit (naplózni, leírni, hogy pl „most gyűlölöm magam, mert még mindig nem írtam meg azt a tanulmányt, amit már egy hónapja le kellett volna adni”),
3. kitalálni, hogy lehet lépésenként oldani ezt.
Ha van ötleted, oszd meg velünk!
Saját tapasztalatból tudom, hogy a másokra irányultság, mint séma (behódolás, önfeláldozás, elismerés-keresés) okoz ilyen társas érintkezési problémákat.
Mivel a megfelelési kényszer állandó készenléti állapottal jár, ezért képtelen vagyok lazítani, szórakozni és fesztelenül társalogni, viselkedni a megszokott közegen kívül. Szorosan kapcsolódik ehhez a (ön)bizalmatlanság is: valóban érdekli a másikat a véleményem? Tényleg kíváncsi rám? A külvilág visszajelzése meghatározóbb az önbecsülésem szempontjából, mint a saját értékítéletem. Nehéz…
Pontosan ez van velem is. De tegyük hozzá azt is, hogy a külvilág értékítéletéből csak a negatívat érzékelem (és biztos vagyok benne, veletek is így van). A pozitív visszajelzéseket, a sikereket leírom, mint „tévedést” vagy „ideiglenest” vagy „súlytalant”.
Az egyetlen szerep, ahol a pozitív visszajelzést be tudom fogadni, a tanítás — a diákok visszajelzése.
Semmi más: se az, ha a cikkeimet szeretik, vagy ha mint tévészemélyiséget szeretnek, vagy ha csinosnak találnak, vagy ha okosnak mondanak, vagy ha valamilyen jótékonysági projektemet vagy cselekedetemet csodálják.
Nekem még barátaim sincsenek. Illetve lennének, ha hagynám, hogy legyenek. De nem hagyom — és fogalmam sincs, hogy miért.
Nekem nincs bajom az emberekkel, mármint úgy értve, hogy nem vagyok szoc.fóbos vagy ilyesmi,szívesen járok színházba, elmegyek vásárolni egy bevásárlóközpontba, nem gond, hogy sokan vannak a kávéházban, nekem azzal van a bajom, ha társaságban kell lenni, s nincs meg a szerep. Ha 3-nál többen vagyunk, az már nekem nagy társaság, ezért mindenhova csak a 2 legjobb baránőm vmelyikével megyek, kettesben. Így nem zavarnak az emberek. Az zavar, ha társaságban kell lennem, s nem játszhatom se a kedves önkéntes szerepét a segélyvonal végén, se a kedves mosolygós vásárlóét a közértben, se a kedves aranyos munkatársét a munkatársakkal szemben, stb, stb, hanem van vmi kötetlen izé, vacsora, ünnep, buli, mittomén, s csak úgy lennem kell. Ha nincs meg a séma, hanem csak úgy léteznem kell mint én. Na, ez az, ami nekem nem megy. Nem tudom, miért nem, de nem.
Ditto. Nálam is így van. Vajon félünk attól, hogy „valójában” nem vagyunk vonzók? Vagy elfelejtettük (meg se tanultuk), hogyan lehet spontán örömöt érezni egy társaságban?
Volt egy idő, amikor pl attól rettegtem, hogy ha iszom és berugok, akkor kitör belőlem valami szörnyeteg. (Nem tör ki: elalszom). (Ez húszéves korom körül volt, már rég nem iszom egyáltalán, a gyógyszerrel nem fér össze).
Apám mondta egyszer, hogy egész (igen sikeres) élete folyamán attól tartott, hogy egyszercsak minden összeomlik, és ő „lelepleződik” mint valami csaló. Vele szemben óriási elvárásokat támasztottak a szülei (ráadásul ellentmondásosakat, és pláne nem olyan pályát szántak neki, amit választott).
Ő pedig velünk szemben támasztott óriási elvárásokat, amitől olyan akut szorongásunk volt mindig, hogy inkább próbáltunk nem érintkezni vele. Ez mostanra elmúlt, vagy ő szelidült meg, vagy én jöttem rá, hogy igazából szeret, bármit csinálok is.
bosie, nem mondom, hogy örülök, hogy veled is ez van, de valami fontos közös dolgot találtunk, úgy érzem. Nagyon köszönöm, hogy csatlakoztál, és persze mindenki másnak is!
Én folyamatosan arra vágyom, hogy legyen mellettem valaki, aki egyszerűen erőszakkal legyűri az ilyenkor érzett teljes bénultságomat és tehetetlenségemet, és elcipel mindenféle helyekre.
Egyszer még hirdettem is, apróhirdetés útján kerestem ilyen embert. De csak olyan jelentkezett, aki házvezetőnő szeretett volna lenni… Vagy nappali ápoló…
Ami a munkahelyet illeti, én most ideköltöztem az egyetem közvetlen szomszédságába, hogy könnyebb legyen legyűrni a félelmet (borzalmas jelzálogkölcsönt eredményezett a dolog).
Egy korábbi munkahelyemen volt egy barátnőm, aki — csodálatos volt — minden nap eljött értem kocsival.
Az is tipikus, hogy mivel képtelen vagyok elindulni, halogatok szorongásból, végül taxival megyek (ha egyáltalán megyek). Ez végülis nem annyira destruktív, csak éppen elég sok pénzt emészt fel, ha gyakran kell kijárnom valahová (bár a taxisoktól az ember rengeteg dologról értesül, ami nekem szakmailag jól jön).
A halogatás/szorongás miatt képtelen vagyok bármilyen normális időrendet tartani, teljesen strukturálatlan az életem. A munkáimat is ehhez igazítottam, tehát gyakorlatilag az életmódommal a szorongásomat és az izolálódást szolgálom ki.
Veletek is van ilyen strukturálási probléma?
Sziasztok!
Végig olvastam a kommenteket. Ez nagyon érdekes…
Az eddigi hozzászólásokból össze tudnám ollózni, ami rám vonatkozik, és majdnem minden passzol rám is. Persze akad némi differencia, mivel mégsem vagyunk teljesen egyformák.
Én például nem vágom magam, viszont leblokkolok, vagy úgy viselkedem, mint egy komplett idióta. Teljesen logikátlan dolgokat csinálok, vagy zavarodottan beszélek. Volt már, hogy a Plázában szinte rosszul lettem és el kellett menekülnöm. Vannak bizonyos kínos szituációk, amiket régóta kerülök. Persze csak nekem kínos, másnak hétköznapi dolog. Ilyen például vásárolni egy butikban, ahol egy csinos nő az eladó, vagy egy önkiszolgáló étteremben ebédelni, egy esküvőn részt venni, temetés, stb.
Legtöbbször megpróbálom elkerülni, hogy bárhová el kelljen mennem, de ez lehetetlen. Dolgozni, vásárolni, ügyintézni, látogatni, stb muszáj. Így is túl sokat vagyok a négy fal között.
Ez veszélyes, nagyon veszélyes! Félek, hogy teljesen elszigetelődöm. Tök egyedül maradok, magányos leszek. Vagyok! Se barátok, se barátnő. Társ nélkül nagyon szomorú tud lenni az élet.
Szóval, nekem se egy kellemes dolog ez. Tenni kéne valamit ez ellen!
Kitaláltam egy feladatot magamnak, hogy erősödjek. El kell mennem egy olyan szilveszteri buliba, ahol nincs ismerősöm – tehát egyedül, és ott megpróbálni kapcsolatokat teremteni, úgy hogy jól érezzem magam. Csevegés, evés-ivás, tánc, flört a nőkkel. Tök alap, nem?
Még azt nem tudom, hogy ez melyik évben teljesüljön, de ha eleget iszom előtte, akkor talán már az idén…
Ti hol és hogyan fogtok szilveszterezni?
ww
Nem gond! Nem voltál negatív! Az otthon biztonsága nekem is sokat jelent. Elvégre nem vagyunk az a bulizós fajta. Valszeg én sem megyek sehová, csak nagy volt a pofám.
Legalább megnézem a tévében a szilveszteri műsort, meg netezek.
De azért jó lenne, ha valami csini nővérke elrángatna egy „terápiára”.
elszállt minden, amit írtam!!!!!!!!!!!!!!!!!
na, most mégeccer.
tehát:
nem tudtma végigolvasni minden hozzászólást, de nagyjából az a kép kerekedik ki, ohgy nehéz önmagunknak lenni, és szeretni magunkat,é s ha valaki megpróübálna mégis szeretni, akkor attól meg elmenekülünk.
ez tök így van.
nem kell beszarni, kezelhető.
némi bátorság és elszántság és egy jó terapeuta szükségeltetik hozzá.
és TÜRELEM!!!
Ugyanezen két év után, amikor már vonzónak éreztem magam, azt montam a terepautómnak, hogy talán elbúcsúzhatnék a depis magamtól.
azt mondta, nem kell sietni.
hiába, tapasztalt róka volt a lelkem.
naszóval, szeressétek magatokat depisnek!!!
ez teljesen normális, hogy depisek vagytok.
ahogy indultatok az életbe, attól mindenki depis lenne.
ez teljesen normális.
nem bennetek van a hiba!
másodszor:
naplózással egyetérteek, eszter.
Eszter, tetszik nekem nagyon az intellektus hadbaállítása, az intellektus kurva nagy fegyver, lehet jól használni.
sajnos, nem elegendő fegyver.
testileg is dolgozni kell. ráadásul ott nem is kell dumálni.
azért is forszírozom a testi munkát, mert ott megtanul az ember tényleg saját maga lenni, csak úgy. Adni a súlyát, úgy, ahogy van. A testből nem lehet elmenekülni. Egyetlen lehetőség van – megtanulni benne lenni. ez egy jó út ahhoz is, hogy megtanulj békében lenni magaddal, és elviselni, hogy vagy. Meg lehejt tanulni „csak úgy” „lenni”. Ezt a kérdést nem érdemes bagatellizálni, struktura és szerepek nélkül létezni végtelenül nehéz és szorongató sokunk számára.
(majd ha egyszer lesz időm, leírok egy két sztorit, hogy én mostani új – immár négy éve külföldön élek – hogyan nem találom a helyemet és magamt, és hogyan riasztok el fontos vacsoravendégeket… ) – kb. két hét kell aztán, hogy a totál padlózás után felálljak, elővegyem a naplómat,é s beleírjam: TANULSÁGOK: na aztán így még egyszer NEM, SOHA TÖBBET NEM!!!!!!!!!!
jövök majd még, de most elszaladok a gyerekemért a bölcsibe.
de maradjunk itt most az izolálódásnál.
ismerem ezt nagyon nagoyn nagyon!!!!!!!!!!!!!
figyelj, kontakt táncban totál meg van engedve, hogy az ember leheveredjen valaki mellé, vagy esetleg a bátrabbak keresztbe egymáson – és úgy legyen, amig fel nem töltekezik. akár öt-10 percig is mozdulatlanul.
csak lélegezni együtt.
vagy ha akarod ,talán tarthat valaki téged.
nézzétek csak, mit találtam:
http://www.kontaktbudapest.hu/alap.php?menu=2&menuszam=7&fekete=3&tipus=oldal
ez most már ujgyan nem aktuális, de érdemes figyelni, hogy mi lesz a következő.
a táncosok tele vannak szeretettel és odafigyeléssel.
rögtön rád tudnak állni testileg-lelkileg.
ők is sokat kapnak ám egy ilyen feltöltekezésben.
lehet őket használni bátran.
nem kell beszélni. csak odamenni, beleszagolni.
persze, már ha ott tartotok, hogy jöhet valami új, ami talán kirángat a depiből, mert abból most már azért elég volt.
na, most tényleg muszáj már lépnem!!!
majd jövök még.
talán még ma este.
Eszter, a taxizást én is jól ismerem !!! 🙂
azt a tömény hárítást is.
de – ésszel felül lehet ezt írni szerintem.
És: néha egy kis önirónia is jót tehet, hm?
Szkéné, Szutyok.
Állati jól mulattam – egykori magamon.
Mi nyugodtan azonolsulhatunk az állami gondozottak szerepével.
a legjobb barátnőm is állami gondozott volt, cigány.
Mert érzelmileg ő állt a legközelebb hozzám. Elhanyagolt, tehetséges, kisebbségi, védekező.
Ja, meg a kriminálisok. akik elmenekültek otthonról, ki az utcára.
na, most nem taxival, de remélem, bicajjal még hamar odaérek a gyerekemért!!!!!!!!!!!
lépek!!!!!!!!
Azon gondolkodom, hogy nem lehetne-e ezt valahogy az erőszakmentes kommunikációval megközelíteni. de nem igazán. csak az elejét sikerült megfognom. azt le is írom:
1. LEÍRÁS – KONKRÉTAN – Amikor nem veszem fel a telefont, – amikor nem válaszolok az emiljeimre, – stb. – tehát – a leírás azt jelenti, hogy mintha FOTÓT – VAGY VIDEÓT – KÉSZÍTENÉNK EGY CSELEKEDETÜNKRŐL, amin dátum is van – PONTOSAN LEÍRJUK AZT. (olyan kérdésekre válaszolunk, mint a Ki, Mi, Mikor, Hol, Mit? , Mit csinált? –
utána megfogalmazzuk azt az érzelmet, ami kíséri ezt a cselekedetet.
(dühös vagyok, hogy miért nem hagynak békén már, szorongok, hogy válaszolni kéne – jól érzem magam, mert érzem, hogy én vagyok az erősebb, hogy valami kis szabad választásom azért még van a beszűkült mozgásteremben is… stb. – vagy: jól érzem magam, mert szabadon süllyedhetek a depibe, nem háborgatnak! )
jól érzem magam, mert nem kell másra figyelnem. Ugyanakkor bűntudatom is van, mert tudom, hogy valakit megbántok, aki nem tudott most elérni engem. (tetszés szerint bővíthető.)stb. – tehát még jobb leírás ez lenne: amikor november 14én ki sem bontottam az emiljeimet, enyhe elégtételt éreztem – nem fecsérlem az időmet locsifecsi kis hülyeésgekre…- stb.
A legerősebb érzelmet beazonosítani.
– megkeresni, hogy nem ismerős-e az érzelme valahonnan….????
Ha igen :
Ezt az érzelmet jól ismerem már, régóta hozzám tartozik.
így éreztem magam pl., amikor… – többnyire anyám, vagy apám arra kért, hogy… vagy azt mondta, hogy … stb.
Az már óriási eredmény, ha látjuk, hogy ez az érzés egy kedvenc érzelmünk, hogy szeretjük ezt érezni, különböző helyzetekben.
Tulajdonképpen majdnem biztos, hogy gyermekkorból ismerős érzelmeket ismétlünk.
Nálam két dolog vált be: 1 . engedélyt adni magamnak, hogy másképp érezzek, valami másra gondoljak – de ez talán már haladó szint.
2. „Elmenni szabira”!!! – ez tk. nagoyn vicces dolog. Megértettem, hogy a depibe bármikor vissza tudok süllyedni, és bármikor folytatni tudom ott, ahol abbahagytam, de fel is tudom függeszteni, ha akarom, egy kis időre. Amíg lemegyek mondjuk vásárolni, mert azt most már tényleg muszáj, egy picurka kenyér sincs itthon – vagy hasonlók.
Néha tényleg az élet kényszerít rá, hogy felfüggesszük a depizést, az izolálódást, akármit, amioben nyakig vagyunk.
és akkor rájövünk, hogy jé, sikerült felülemelkedni.
persze, nem kis lelki munka árán. És ezt a lelki munkát meg akarjuk spórolni.
Mert olyan jó csak sodortatni magunkat az árral. Elhagyni magunkat. Jöjjön, aminek jönnie kell!
…
A felfüggesztés azért tűnt jobbnak, mitn a sima „Abbahagyás”, mert az túl sok, abbahagyni. De felfüggeszteni, – azzal az „ígérettel”, hogy majd folytathatom később, ha akarom – az keresztülvihetőnek tűnt, és keresztül is vittem, nem egyszer.
Jó dolog izolálódva lenni. Nem bánt senki. És nem kell megfelelni senkinek.
Hogy ne lenne jó. Magam lehetek. Hülyén, bután, műveletlenül, csúnyán, kicsit szépen, kövéren, kopaszon, fogatlanul, a kedvenc elnyűtt mackómban, kifestetlenül, rendetlen hajjal – akárhogy – nem szól senki semmit rám, és ez csak jó lehet.
azt kell megérteni, hogy egészségetlen dolog izolálódva lenni.
Kb. úgy egészségtelen, mint ahogy a mozgásszegény és cukorban gazdag életmód egészségtelen.
Ezért – tenni kell ellene.
apró, kicsi lépésekben, pont úgy, mint ahogy egy diétát – egy életmódváltást – csinál az ember.
lépésről lépésre. hangyaszorgalommal.
Ha nagy tortafaló az ember, nem lehet azzal kezdeni, hgoy holnaptól csak gyümölcsöket eszem, és soha többet tortát.nem.
Érdemesebb talán azzal kezdeni, hogy MA csak fél szeletet engedélyezek magamnak. Holnap lehet, hogy máeg megint egy egészet…!!! 🙂
nem tudom, értitek-e.-
most elfáradtam, gondolom, ti is, elnézést, hogy csak íygy ömlik belőlem a szó,sé még nem isn agoyn
megykem már összevissza írkálok. bocsányat. mér félig alszom.
szia, weepingwillow.
Sokat gondolkodom, hogyan tudnám nektek leginkább emészthető formában átadni a tapasztalataimat, a keservesen össszeszedett tudásomat…
igazából rendszerezni kéne mindazt, ami a feejmben és a szívemben van, cikkek formájábva önteni, és szépen lassan adagolni nektek.
nem lerohanni titeket, ráadásul kiforratlan gondolatokkal, merő felbuzdulásból…
megpróbálkozom ezzel, bár teljesen keresztülvihetetlennek tűnik elsőre.
Úh. akkor most dolgozom!!!
üdv mindenkinek, tartsatok ki,
neked meg még azt akartam írni, hogy tk. a kiút a depresszióból és a lelki bajokból szerintem nagoyn szorosan összefügg azzal, hogy az ember első körben megérti, hogy sajnos rossz lapokat osztottak neki – de mégis, játszani kell, nagy a tét.
Nem lehet azon siránkozni egy életen át, hogy rossz lapokat kaptam.
Okosnak kell lenni, úgy is mondhatnám, kib.ottul.
Mégis nyerni. Sz. lapokkal is.
Lecserélni őket. Nem vakmerően, de bátran.
Figyelni, ki mit dobál, kalkulálni, okosnak lenni, és nagyon bátornak.
Attól, hogy rossz lapokat kaptunk, nem jelenti azt, hogy minden el van veszve.
Első cikkem tk. a HIT-ről szólhatna.
Hinni abban, hogy még így is lehet nyerni – hogy nem tudnak lemosni a pályáról legalábbis, nem könnyen, nem feladni, nem bedobni a törülközőt.
Hinni abban, hogy valami csoda fog történni.
Munka a testtel – figyu.
Persze, hogy alig bírsz megmoccanni is.
Ne is akarj.
Kezdd lassan.
Itt nem tehetünk mást, mint atomonként rakjuk össze magunkat.
Tehát meg se moccanj!
Adj magadnak időt és lehetőséget – mondjuk az ágyadban, amibe úgyis befekszel – hogy érezd a súlyodat. Figyelj a légzésedre. Meg se moccanj. Figyelj arra, hogy a takarónak is van súlya. Meg a fejednek is, ahogy belesüpped a párnába. meg a többi testrészednek.
Ha akarsz valami érdekeset kipróbálni, javaslom, hogy feküdj az oldaladra, és csak úgy szépen lassan mozgasd a válladat egy picikét. Húzd fel a füled felé, aztán le a csípőd felé. Ezt ismételd meg párszor. Szépen, lassan.
Aztán, ha még nem utálod az egészet, mozgasd a vállad előre, aztán hátra. Megint előre, aztán hátra. Figyeld, hogy mi történik a másik oldaladon – azon, amelyiken fekszel.
Csináld a mozdulatot úgy, hogy a legkönnyebben tudd megcsinálni. Nincs jó megoldás. Az a jó, ami neked jó.
És aztán ha már tudod, hogy merre van föl, le, előre és hátra, össze is kötheted ezeket a pontokat egy körív mentén – magyarul írj le köröket a válladdal. Szépen, lassan. Először előre, aztán hátra.
Most többet nem mondok. Nekem ez is olyan, mitnha balzsammal kenegetnék az ízületeimet.
Még egy vicces dolgot elmondok – ez a gyakorlat úgy hat rám, mint az eukaliptusz levél illata megfázáskor – kidugul az orrom!! 🙂
nem tudom, hogy hogyan és miként, de már többször kipróbáltam, és működik.
Na, akkor most dolgozgatok a cikkemen.
Meg egy blogbejegyzésen is – szeretném nektek elmondani, honnan jövök… mi a hátterem…
üdv mindenkinek
ama
Amarilla, nagyon köszönöm, hogy írsz. Rengeteget segítesz ezzel mindannyiunknak.
ww, én néhány jógagyakorlatot szoktam csinálni, még ha nem mászok is ki az ágyból.
lótuszülés (már amennyire megy)
„eke” – a lábadat először gyertyába, aztán hátrahajtol.
„hulla póz” (haha!) – teljesen lazán fekszel, de figyelsz rá, hogy a gerinced egyenes legyen, és végig érintse a fekvőfelületet. A nyaki gerinc kiegyenesítéséhez a fejedet a mellkasod felé kell hajtanod. Ez nyomást gyakorol a pajzsmirígyre (kicsit fullasztó is), de jót tesz a keringésnek.
Haladóbb változat: ha fel tudsz kelni, hold formációval próbálkozhatsz. Két kezed a magasban, és a lehető legmélyebben hajolsz oldalt, közben nyújtózkodva a kezeddel a szoba sarka felé. A kezeket a fül mellett kell tartani, a csípőket egy vonalban. Nem kell megerőltetni magad, csak figyelni az összes kis izomra. Jót tesz nagyon.
a vállkörzés is kiváló.
ülve kiemeled a mellkasod, és megpróbálod érezni, hogy a tüdőd a maximum kapacitáson van. ez se nehéz, mozdulni se nagyon kell hozzá, csak figyelni a testedre.
Üdv,
Hasonló helyzetben vagyok mint a lentebb leírtak, azzal a kis különbséggel hogy idén mikor mentem egyetemre elterveztem, hogy mindent újrakezdek és teljesen más ember leszek. Ez annyira sikerült hogy elfelejtettem, hogy ki vagyok, hogy csak alkalmazkodok másokhoz és sose vagyok önmagam, stb és így erre a rövid 2 hónapra felemelt fejjel, nyugodtan tudtam sétálgatni mindenfelé, plázába nézelődni. De amint 1 hétig egyedül voltam, eszembe jutott minden és visszajött az egész kívülállóság-érzés.
Talán ez a rövid időszak volt az, amikor egy „normális ember” akartam lenni és erre hasonlítani.
Ahol meg tudom határozni a szerepem, hogy mit kell mondanom, stb azok a helyzetek még elviselhetőek, de amint több ember van egy helyzetben nehéz eldönteni hogy kihez is alkalmazkodjak, kinek kell lennem és ez okozhatja a leblokkolást.
A megoldás talán csak annyi lenne, hogy a kívülállóság gondolatát valahogy elfelejtsük / helyettesítsük valami mással, és kialakítani magunkban a normális ember szerepet, amit tudunk élni akkor amikor ki kell mozdulni itthonról.
ww, én néhány jógagyakorlatot szoktam csinálni, még ha nem mászok is ki az ágyból.
lótuszülés (már amennyire megy)
„eke” – a lábadat először gyertyába, aztán hátrahajtol.
„hulla póz” (haha!) – teljesen lazán fekszel, de figyelsz rá, hogy a gerinced egyenes legyen, és végig érintse a fekvőfelületet. A nyaki gerinc kiegyenesítéséhez a fejedet a mellkasod felé kell hajtanod. Ez nyomást gyakorol a pajzsmirígyre (kicsit fullasztó is), de jót tesz a keringésnek.
Haladóbb változat: ha fel tudsz kelni, hold formációval próbálkozhatsz. Két kezed a magasban, és a lehető legmélyebben hajolsz oldalt, közben nyújtózkodva a kezeddel a szoba sarka felé. A kezeket a fül mellett kell tartani, a csípőket egy vonalban. Nem kell megerőltetni magad, csak figyelni az összes kis izomra. Jót tesz nagyon.
a vállkörzés is kiváló.
ülve kiemeled a mellkasod, és megpróbálod érezni, hogy a tüdőd a maximum kapacitáson van. ez se nehéz, mozdulni se nagyon kell hozzá, csak figyelni a testedre.
Fú, Eszter, miket bírsz te csinálni!!! 🙂
Szívesen írok.
Régi vágyom, hogy segítsek valahogy másoknak is, akik hasonló cipőben járnak.
Figyeljetek, olyan sok pénzt fizettem ki most egy privát Feldenkrais órára, hogy ha megmondanám, elájulnátok.
És tudjátok, mit csináltunk ? – azok után, hogy elég sokat beszéltem – hát igen, ki kellett öntenem a sz.t a bugyorból, mert van ám bőven, talán majd egyszer beszélni is tudok róla – ültünk szemben egymással egy széken, és lélegeztünk. Időt és teret kaptam, hogy magam legyek, és ismét kísérletet tegyek arra, hogy valahogy a testemben legyek. Hogy szinkronba hozzam a testemet és a légzésemet.
Egy jó instrukciót kaptam: nyissam ki a szemem óvatosan – ne „nézzek” – inkább bambuljak, fókuszálatlanul – de lássak. Ugyanígy a fülemre: ne hallgatózzak, csak halljam, hogy mi történik körülöttem – kinn az utcán, stb.
Aztán még felemelgette a kezeimet – amiket még mindig nehezen adok oda – és a fejemet is húzogatta meg nyomogatta lefelé. Úgy mozogtam a keze alatt, mint egy collstock. Összecsukott, kinyitott. Vicces volt.
Igen, jobban egyben vagyok most talán.
Talán ért valamit.
Persze, ha jobb passzban lettem volna, szaltózhattunk is volna, de most azt inkább kihagytam. 🙂
Adjatok időt magatoknak.
Nem kell sietni.
Kontakt táncban a következő lépcsőfok megérezni a talajt magunk alatt, és ha már jó barátságban vagyunk vele – hemperegni rajta, mint egy „boldog kismalac a sárban”.
A haladóbbak meg aztán Eszter által leírt gyakorlatokat is kipróbálhatják.
Vagy mást.
Eszter, a hold formáció alatt azt érted, hogy kezek magastartásban, szorosan a fül mellett, lábak zártak, és oldalt hajolunk, olyan mélyen, ahogy tudunk, de a csípőnkkel lehetőleg nem dőlünk ki nagoyn oldalt?
Egyébként melyik gyakorlat a kedvenced, és miért?
Milyen rendszerességgel csinálod?
Nagony ügyi vagy ám!!! 🙂
Eke, lótusz, hold… Hogy itt miket tudtok. De a hullapóz talán menni fog, asszem azzal kezdem, aztán szépen lassan;)
Nekem csak piciben mennek az ilyenek, drámán még a sima előre bukfencet is szabotáltam.:D) De innen szép nyerni!
Szép hétvégét mindenkinek, ww
Hahó, te vagy az én emberem!! 🙂
igen, piciben kell kezdeni. A lényeg: A TUDATOSSÁG.
Heverhetsz hulla pózban is, meg a füled köré is tekerheted a lábujjad, a lényeg, hogy TUDATOS legyél. Figyeld meg a mozgásodat, – kezdheted a hullapoózzal, és a légzéssel.
Tudom, hihetetlen, hogy ez segít, de segít.
Mi a következő lépés? Úgy értem, ha valakinek nem gond a megmozdulás csak a ki(mozdulás). Nagyon kiábrándító tud lenni, mikor kimerészkedik valaki a külvilágba, de nem érzi jól magát. Persze egyedül nem is jó móka ez. Hol érdemes elkezdeni? Most a társasági életre gondolok, nem egy bevásárlásra. Például én azért nem ismerkedem szívesen (barátnő ), mert a következő lépés az egy vacsora, vagy ebéd,esetleg színház vagy mozi lesz… és jön a para: ezeréve nem voltam sehol, nincs törzshelyem, már nem tudom hová lehetne menni, helyismeret hiánya, nincsen haveri köröm, stb.
Ilyesmi fordul meg a fejemben, hogy egy szabadnapomon felfedezem újra a várost. Bemegyek egy-két helyre és tájékozódom. Ha találok egy számomra tuti helyet, akkor oda többször elmegyek, hogy megismerjék a képemet. Törzshelyválasztás, ahogy ezt most elneveztem.
Persze az lenne az evidens megoldás, ha az ember csapódna a barátaihoz, a többi megoldódna a közös programok által. Ez így működne, ha lennének olyan barátaim akik még aktívak, de sajnos nem. Vannak barátaim, de már családosak, messze laknak, elfoglaltak, kiöregedtek a csavargásból, stb. Munkatársaknál dettó ugyanez a szitu, megfejelve azzal, hogy a fiatal kollégák meg már nem fogadnak be. A családos buliknál meg állandóan koloncnak érzem magam. Nehéz eset vagyok!
Szóval egy középkorú egyedülálló férfinek mit javasoltok? Hogyan lehet újra bekerülni a társasági életbe?
Remélem megmozgatjátok a fantáziátokat, és segítetek egy-két jó ötlettel!
Tangó!! 🙂 – vagy bármilféle más társastánc! rengeteg helyen vannak táncos helyek a fővárosban.
egyébként szerintem irtó jó ötlet bemenni a városba egyedül és kicsit felfedezn, turistáskodni!
és mondok én neked még valamit.
Nagyon nagyon nagyon nagy a valószínűsége, hogy hasonló csajszival fogod jól érezni magad – akinek talán szintén nincs társasága, hasonló okok miatt, stb.
nem kell úgy előadnod magad, mint ami nem vagy.
Jó vagy úgy, ahogy vagy!!! amit itt leírtál, az nekem nagyon szimpi volt!
bumm, nincs társaságod!
majd lesz nektek együtt!
és a csajszi is megmutathatja neked a várost, hátha ő jobban ismeri – vagy van már törzshelye, vagy esetleg együtt is felfedezhetitek!
Na még egyszer én – középkorú egyedülálló férfi – hm.
Na most akkor komolyan.
Mit szeretsz csinálni – egyedül IS?
van ilyen?
kirándulni, fotózni, horgászni, úszni, moziba színházba járni, kiállításra?
először erre a kérdésre lenne jó tudni a választ…
a tangó nem mindenkinek jön be – főleg, ha nem vagy nagyon táncoslábú, nem kell olyasmt csináli, amit nem szeretsz.
olyat kell csinálni, amit szeretsz!
és egy picit elmélyülni benne.
lehet az AKÁRMI!!!
legalábbis szerintem.
mondjuk én a táncot azért forszírozom mindig, mert ott azért nagyon szeretik ám a fiúkat, – mindig több a lány, és fiúhiány van – és magától értetődően egyszerű az ismerkedés! és törzshelyek is könnyen találhatók.
de ha valaki nagyon nem táncos fajta, akkor azért létezik biztosan más megoldás is! 🙂
első körben ezt kéne végiggondolni! .- szerintem.
Köszi Amarilla! Bíztam benne, hogy írsz valami jót!
Válaszolok az ötletre, de most kicsit más oldalról közelítem meg a kérdést:
Persze hogy van pár dolog, amit szeretek. Többek között régi vágyam egy tánctanfolyam. Mindenféle táncot szeretnék megtanulni. Nem vagyok botlábú, voltam már pár bálban meg buliban. A táncban, amit másoktól ellestem, ami az évek alatt rámragadt, abból építkezem. Rám fér a fejlesztés. Szal ez jó ötlet!
Imádom a filmeket, úgyhogy a mozi is nyerő lenne. Popzenét is szeretem. Különösen a 50-60-as évek, Rockabilly-t, 80-as évek (most Italo Disco). Ilyen klubbokba elmennék…
Angol nyelvtanulás az egyik nagy hobbim. Kisebb megszakításokkal, de évek óta járok nyelvsuliba. Pont ezért, hogy régóta járok, ott már kiszúrták, hogy nem vagyok 100-as.
Nem az baj, hogy nincs ötlet a kimozdulásra. A hogyan a probléma. Elmennék én színházba is kedvem szerint, de nem tudom megtenni, mert félek, hogy bután fogok ott viselkedni. Ugyanez van a koncerttel, a klubbal, a korizással, …
Csupa jó dolgokat hagyok ki, helyette otthon kuksolok, puszta félelemből. Persze szeretek netezni, tévézni, rádiót hallgatni, de ezek négyfalközti elfoglaltságok, amik nem segítenek vissza a társaságba. Néha jó a magány, de nem fél életen át!
A biztonságérzet otthon tart. Úgy érzem sebezhető vagyok. Nem tudok ellazulni, nyitottá válni, hogy élvezhessem a dolgokat. Ki akar egy olyan fazonnal lenni, aki állandóan görcsöl?
hahó, gemini.
Szerintem:
1. az angolt ne add fel. Főleg nem, ha szereted.
2. tánctanfolyam mehet – izgi, izgi! 🙂
3. tessék bénázni!
Na, ehhez kell a bátorság!!! – A gyógyuláshoz ui. teljes mértékben hozzátartozik a bénázás.
És mondok neked valamit – ez állati bájos is lehet ám.
Nincsenek sémáid, rutinjaid, ordenáré és félszeg dolgok is ki bírnak ebből sülni.
Ha egy színész tud ilyet a színpadon, attól a szakma azonnal mennybemeneszti.
Nem könnyű ilyen frissnek, zéró beidegződéssel sem létezni ám.
Mindennek megvan a hátulütője és az előnye is.
Annak, akinek megvannak a jólbejáratott mozdulatai, szófordulatai, ott is elveszhet a személyiség.
Annak meg, akinek semmiféle rutinja nincs, meghal attól ,hogy egy pohár vizet kell kérnie, ott meg valóban, nagyon sebezhető és látható a személyiség.
Sebaj, bátran előre. A védelmi rétegeket ki kell kovácsolni.
Nézd meg a Titanicban a Leonardo de Capriot. Figyel mint állat, és mindent kopíroz. Felveszi a frakkkot, és észre se lehet többé venni a tömegben, mert olyan ügyesen másol. Teljesen úgy néz ki, mint aki született arisztokrata.
Az arisztokrataságot éppúgy lehet másolni, mitn a normálisságot.
Gyakorlat teszi a mestert!!
A rossz hír: rettenetesen frusztráló, nehéz a kezdet, és hát igen, sérülhet is az ember éppen, és ettől meg is zuhanhat, akár bele egy kisebb nagyobb depibe.
De akkor itt vagyunk mi, és majd vigasztalalunk ezerrel!
Viszont a tanulságokat csak így lehet levonni, és tovább haladni.
Én kb. 231-szer feküdtem le pl. pasikkal „idő előtt”. A falat vakartam kínomban, hogy hogy lehettem már megint ilyen meg olyan hülye, és hogy a p.ba, már megint át vagyok verve rohadtul, és nem hív, és nem kellek.
de közben rendületlenül olvastam mindenfélét, és jártam szorgalmasan terápiába.
és végül csak leesett a tantusz, hogy hogy is kell ezt csinálni.
Könyvekből tanultam meg nőnek lenni. és egyszer csak már eszembe sem jutott ágyba menni idő előtt.
Sok mítoszt kihajítottam a kukába, férfiakról és nőkről is, és megtanultam a saját fejemmel gondolkodni.
Neked is sikerülni fog!
Tehát várom a híreidet bénázás ügyben!!
(ez olyan, mint a célba dobás. Először összevissza hajigál az ember, ahhoz, hogy megérezze a dobóeszköz súlyát, hordását, a céltábla távolságát, a helyes lendületet. Nem lehet helyből 10est dobni! a különbség köztünk és a normálisok között az, hogy ők mernek gyakorolni!! nem félnek attól, hogy hibáznak és emeletes baromságokat csinálnak, mondanak – (mondjuk áthajítják a kerítésen a célbadobós eszközt – ez része az életüknek, és jót röhögnek magukon, nem esnek depresszióba. túllépnek rajta.)
tehát csak bátran! 🙂
ezt sajnos nem lehet megúszni!
Amarilla!
Köszi, olvastalak Te férfifaló! 231 eset !? Jó nő lehetsz.
Viccet félretéve,megint jókat írtál. Asszem értem.
Nem tudom mi történt? Kezdenek rám bukni a nők. Én meg ügyesen hárítok.
Később még írok, mert most éjszakás műszak is starting.
Szép estét for everybody!
Jól van, ügyi vagy!
csak így tovább! 🙂
Szia, Amarilla — hogy te milyen egy csoda vagy itt a Búrán!
A hold az pont az, amit mondasz. A teljes oldalunkat nyújtja (és szép karcsú derekat csinál :-)).
Milyen gyakran? Most az elmúlt hetek nagyon stresszesek voltak. Így kb naponta, kétnaponta csináltam valamit. Mindig csak egy gyakorlat, egy picit.
A jóga nekem azért jó, mert ellentétben egy órával, ahová el kell menni, egy-egy ötperces gyakorlatot megcsinálok csak úgy akárhol, néha olvasás közben, vagy zuhanyozás közben.
Persze elvileg abszolút koncentráció kell, egy-két tanfolyamon az ember megtanul néhány gyakorlatot (feltétlenül szakemberrel érdemes tanulni, különben csak azt hiszed, hogy csinálod, valójában nem).
De én úgy tapasztaltam, hogy ha leveszem magamról azt a terhet, hogy „na most el kell menni”, egyszerűen csak csinálom, akkor jobban érzem magam, fizikailag is, és nincs szorongás.
Néhány példa, amit most csináltam:
ágyban hullapóz: azt gyakran csinálom, minden elalvás előtt gyakorlatilag, főként, ha nem tudok aludni. persze a légzés is fontos hozzá. (hasból, orron át)
ülve vagy menet közben „kinyitom a mellkasom”, vagyis előredugom, megpróbálom maximálisan feltölteni levegővel, és közben próbálom érezni, hogy a szívemnek is több helye keletkezik a mellkasomban.
ágyban olvasva: lótuszülés, vagy (elfelejtettem a nevét) az a pozíció, amikor a két lábfejed összeteszed, és két kézzel húzod magad felé (a csípőt és a combizmokat lazítja ki, plusz kénytelen vagy normális tartásban ülni)
fej hátraejtése: a fejem teljesen lazán, erőfeszítés nélkül hátraejtem (figyelni kell, hogy ellazuljon teljesen a nyak), a vállaimat és próbálom ellazítani, és csak a hátizmokkal tartom magam. Ezt így számítógép előtt ülve szoktam csinálni.
elalvás előtt még meg szoktam próbálni, hogy az állkapocs-izmaimat teljesen elengedjem. ez marha nehezen megy, de amikor másodpercekre sikerül, érzem, hogy a szorongás hogy begörcsölteti folyamatosan az arcom.
persze ezzel még semmit nem tettem azért, hogy effektíve elmenjek otthonról…
nem merem leírni
Hahó,
a lótusz az igazából pillangóülés! 🙂
lehet csapkodni is a „szárnyakkal” – a térdekkel.
Tudod, nagyon nagy dolog szerintem, hogy törődsz a testeddel.
Számomra ez még a mai napig is nagyon nehéz – pedig már bőven van tapasztalatom arról, hogy ha elhanyagolom a testemet, akkor mindjárt szarabbul vagyok.
szóval, én is lopok a gyakorlataidból! 🙂
kezdem a holddal, nagyon jó kis gyaksi.
Eszter, szerintem azzal, hogy jógázol, máris nagyon sokat tettél azért, hogy majd kimozdulj otthonról, ha akarsz. – egyetértek a szakemberre vonatkozó megjegyzéseddel.
De most még sokkal biztonságosabb otthon, gondolom.
A fejünkben is azért vagyunk olyan marha sokat, mert a testünkben lenni nem biztonságos. „Jelen lenni nem biztonságos”… – legalábbis gyermekkorunkban tuttira nem volt az, ezért aztán már nagoyn korán inkább a fejünkben – és általa „valahol máshol”(egy „általunk teremtett világban”) – szerettünk lenni…
ez a búra is nagyon biztonságosnak tűnik. jó itt lenni. 🙂
persze vigyázni kell, hogy ne váljunk függővé.
Én most bevallom, kicist azzá váltam.
nekem is kellenek kapaszkodók… 🙂
de a jóga és egyéb testi gyakorlatok segítenek, hogy kicsit visszatérjünk a testünkbe is – és esetleg közelebb kerüljünk és felfedezzük saját magunkat.
minden jó, ami segít emlékezni arra, hogy van testünk, és akár szerethetnénk is, és akár mély levegőt is vehetnénk bele, hogy érezzük az egyes porcikáinkat…
nem merem leírni
Nem baj! Tudunk mindent…
Aki le tudja írni a problémáját, az már a jobbulás utjára lépett. Szedd össze a gondolataidat, és legalább egy hosszabb mondatot írjál légyszíves!
Például: Nem merek kimenni az utcára, mert hideg van, és nem találom a sálamat.
–
próbáld meg még egy kicsit. csak annyit, amennyit le mersz írni, akármilyen kevés is.
Tulajdonképpen a Búrának az a lényege, hogy biztonságos, de tényleg ez a veszélye is.
Ez is egy otthon-szerű-hely, amiből aztán nem mozdulunk ki, és ez baj.
Én azt vettem magamon észre, hogy amikor nagyon nem vagyok jól (ami most már szerencsére ritka), akkor sokkal több időt töltök fórumokban.
De ide nem merek jönni ilyenkor, mert — vajon miért? félek, hogy megijesztelek titeket? vagy félek megmutatni a gyengeségem?
Azt hiszem, az ilyen internetes közösségnek az is a veszélye, hogy vágyik az ember a válaszra, és újra és újra jön, hátha kapott visszajelzést.
Ezért most itt van mód rá, hogy „feliratkozzunk” bármilyen tartalomra, és akkor emailben kapunk értesítést (legalábbis remélem, hogy működik). Akkor nem kell újra és újra megnézni, vajon írt-e valaki nekünk, vagy írt-e valaki, akit megszerettünk, vagy a sorsa különösen érdekel. Persze a „hivatalos” anyagok változásaira is fel lehet iratkozni.
Ma elmeséltem a terapeutámnak ezt az izolálódás-dolgot. Megdöbbentő, de évek óta járok hozzá, és láthatólag ezt még nem mondtam neki. Talán annyira magától értetődő volt nekem, hogy nem jutott eszembe elmondani. Nagyon meglepődött.
Ha nincs ez a csoport, akkor ma sem jutott volna eszembe. Úgyhogy köszönet nektek.
Stimmel.
most éppen járkálok vissza és nézegetem, hogy esetleg válaszoltál -e.
és közben agyalok, hogy biztos hülyeséget írtam neked.
hát ,így megy ez…
Jó, hoyg olan okos vagy! 🙂 és bízhatom benne, hogy fogod tudni kezelni akkor is, ha így van.
óóóó igen…. van amikor félpercenként frissítek….aztán jól felhergelem magam mert nem ír senki….. ez már beteges? 🙂
nyugi, nem vagy egyedül.
mindjárt kitalálunk valamit.
pl. nevesítjük a dolgot: szeretetre, figyelemre vadászunk itt. – pedig csak morzsákat kaphatunk itt.
nem árt észben tartani, hogy a VALÓ ÉLET rejtegeti az IGAZI FIGYELMET, AZ IGAZI SZERETETET ÉS TÖRŐDÉST, ÉS MI MEGÉRDEMELJÜK AZT!
Elfogadni sem könnyű ám…!!!
Crazy, Amarilla: „feliratkozhattok” egy tartalomra, és akkor automatikusan értesítést kaptok, ha valaki válaszolt, nem kell frissítgetni folyton 🙂
Ma bementem az egyetemre, bevittem egy diákomnak egy könyvet, amit kért. Egy szerződést is alá kellett volna írnom, de lélek sincs sehol.
Ahogy jövök el, érzem, hogy nem is akarok hazamenekülni. Sőt, sétálni volna kedvem!
Ilyen se volt egy ideje. Mivel magyarázhatom?
– valamiféle megnyugvás. A zűrös anyagi ügyeimet rendeztem (ami azzal járt, hogy az utolsó tartalékomat felszámoltam). De rendeztem, befizettem a számlákat. stb.
– előző este bevettem két Valdoxant, és Chen (a kínai „fiam”) bekapcsolta reggel a napfénylámpát, hogy arra ébredjek.
Melyik? És számít, hogy melyik?
Néha, amikor sikerül az egész napot aktívan töltenem, egyszerűen eufóriás leszek (már-már hipomániás). Ez vajon mitől van?
Kár, hogy én nem kérdezhetek Évától, annyi mindent kérdeznék.
miért ne kérdzhetnél? 🙂 más nick…avagy privi…nekünk is válaszolpriviben is….kérdezz!! :)hajrá…még drukkolok is, h minden oké legyen veled és körülötted!! 🙂
Eszter!
Ez velem is sűrűn előfordul. Vannak nagyon ideális periódusaim, aminek az okát nem mindig tudom megmagyarázni.
De, szerintem ez furcsa, hogy már a normális állapot okát szeretnénk megkeresni!
Röhej, de én is ezt csinálom. Végiggondolom, vajon ma mitől éreztem jól magam. Nem azt, hogy mi akadályoz abban, hogy ilyen jól legyek minden nap.
A tevékeny nap, az aktív időszak mindenképpen pozitívan hat az állapotomra, főleg ha sikeres. Érzem, hogy értelme van az életemnek. A sikerélmények fokozzák az önbizalmamat. Ezzel azt akarom mondani, hogy a pozitívan megélt élmények javítják a lelkiállapotunkat.
A másik a fizikai állapotom, ami nagyon befolyásol. Fáradtság, fronthatás, különböző szomatikus betegségek. Ha pl rendesen kipihenem magam, naponta mozgok valamit, az rengeteget dob a tűrőképességemen.
Nemrég volt pár olyan energikus napom, hogy húsz évvel fiatalabbnak éreztem magam. Majd szétcsattantam az energiától. Mondtam is magamban, hogy minden nap ilyennek kellene lenni. Fogalmam sincs konkrétan mitől voltam olyan jól!
Talán valamiféle ideális lelki-fizikai összhatás eredménye?
Szomorúfűz! (Jó név, weepingwillow!
)
Nekem tetszenek az idézetek! A kudarcról szólókat kiírom magamnak cetlikre vagy a telómba. Mikor nem sikerül valami, csak elolvasom őket és értelmet ad, megvígasztal. Lényeg, hogy elérhető legyen. Engem folyamatosan érnek kudarcok, hogy lehetőségem legyen fejlődni, de én többnyire inkább a kedvem szegem és lehangolódom. Ez nem jó így!
Kipróbálnám a „jót röhögök, így fejlődök” verziót. (korábban írta valaki egy hsz.-ben)
A köv. héten megyek sörözni az egyik haverral. Alig várom, hogy újra emberek közé mehessek. Aztán meg ott a Szilveszter. Na nem a Stallone. Az nem érdekel. Lesz egy házibuli 31-én az egyik havernál. Barátnőt ugyan nem sikerült hívnom, de tuti hogy egyedül is elmegyek és legalább mulatok egyet.
Hasonló jó bulit kívánok év végére, de azért annyit ne igyon senki, amennyit én fogok…
Én éjfélig kibírom kínkeservvel és utána durmolok. Pia nem lesz, max kölyökpezsgő. Nem szeretek bulizni. Nem szeretek emberek közé járni. Idegennek érzem magam…
Működik ez a csoport?
Jó lenne, ha működne:)
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én egyszerre izolálódom és passzivizálódom (ami tán nem is oly meglepő).
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én egyszerre izolálódom és passzivizálódom (ami tán nem is oly meglepő).
Dettó, bocs de jelenleg semmi építőjellegűt nem tudok az egészhez hozzászólni, egyelőre magam is keresem a megoldást ezen állapot oldására.
Én nagyon izolálódtam kis helyen lakom 3500 fő munkahelyem nincs és már nagyon utálom netet is, Igazi emberi kapcsolat anygon hiányzik De szivesen csatalkozom
Én nagyon izolálódtam kis helyen lakom 3500 fő munkahelyem nincs és már nagyon utálom netet is, Igazi emberi kapcsolat anygon hiányzik De szivesen csatalkozom
Szia közöttünk:)
Köszönöm
Én agorafóbiás vagyok, az élből magában rejti az izolálódást.
Hogy lehet nem izolálódni, ha nem tudok eljutni néha még a sarokig sem?
Van még itt vki, aki szintén ezzel a betegséggel birkózik? Szívesen eszmét cserélnék vele.
light32 SZia
Nagyon nehéz én pánikkal voltam vagyok igy bár most szűkebb környezetben eljárogatok
Ami angy szó , de buszozni nem tudok kb 25 30 éve akkro hogy dolgozzam és főleg hol?
Sziasztok!
Szerintem szépen lassan ki lehet jönni belőle, nekem is volt olyan időszakom, amikor képtelen voltam buszozni, emberek közé menni, stb. Mai napig rengetegszer előfordul az ilyen szintű szorongás és elzárkózás, viszont úgy gondolom, hogy minél jobban „felépítem” magam, annál könnyebben fognak menni a dolgok. Én azt vettem észre magamon, hogy az első lépéseket a legnehezebb megtenni, merthogy akkor még nem igazán vannak sikerélmények, amikből lehetne építkezni, ehhez egy nagy elhatározás kell és ahogy meg van az első lépés amit sikerként tudok elkönyvelni, akkor nő a motívációm is és ezáltal a húzóerő. Jelenleg komoly életvezetési problémákkal küzdök, de ezek a tapasztalataim, hogy így sikerülhet kijönni a teljes elszigetelődésből. Első, hogy felépítsem önmagam, amivel aztán képes vagyok kilépni az utcára, képes vagyok vállalni magam, képes vagyok tanulni, pozitívan állni a dolgokhoz, beszélgetni emberekkel, egyre kevesebb lesz a szorongásom, stb. Nálam tizenéve van ez az állapot mivel ugyanúgy igaz fordítva is, hogy szépen lassan lebontja magát az ember és egyre mélyebbre süllyed, nem akarok példákat felhozni, mert valószínűleg elborzadnátok. Viszont ebből adódik ama tapasztalatom, hogy kijönni is így lehet belőle, mint ahogy belekerültünk.
Ne feledjétek, minél több kis apró sikerélmény, annál több motíváció!
Szóval én szívből kívánok nektek nagyon nagy erőt az első lépések megtételéhez, és minél több sikerélmény eléréséhez, hogy jobbra fordíthassátok az életeteket.
http://www.demotivalo.com/wp-content/uploads/2011/01/demot_korulmenyek.jpg
🙂
Fool’s Gardten – Lemon Tree
http://www.youtube.com/watch?v=W3x4HvXTyGQ
Fool’s Gardten – Lemon Tree
http://www.youtube.com/watch?v=W3x4HvXTyGQ
Ezt szeretem:)
Izolálódva lenni rohadt rossz néha. Most pl. Néha befordulok tőle jól..
Persze nem akarok elsüllyedni ebben az érzésben, mert az nem vezetne túl sok jóra.
Csak néha ritka szar dolog a teljes egyedüllét, a lakás, a magány.
Persze ez nem mindig lesz így(azt hiszem), de most ez van.
3 éve teljesen egyedül egy lakásba zárva:D 12 év alatt pedig volt 1-2 ember aki megfordult az életemben. Konkrétan 2. Már melóhelyem sincs, itthon dolgozok, teljes az izolálódás.
Szinte már csak neten létezem.
Szinte…:DDDD Nem szinte, hanem ott létezem. Jó, közértbe el kell mennem néha.
Néha hiányzik egy barát.
Durva, hogy az évek alatt(12 év) mennyire eltűnt minden motívációm erre vonatkozóan.
Egyre jobban épülök le.
http://www.youtube.com/watch?v=tZ7LM6DuPhA
Csak figyelem az életet, de nem élem már.
Talán olyan 19-20 éve éltem utoljára. 17 éve már drogoztam, 14 éves koromban. 12 éves koromtól meg tengődtem, költöztem ide-oda, akkor lefoglalt az. 16 évesen már albérletben laktam.
http://www.youtube.com/watch?v=iPDNCFRakHM
ezvan.
http://www.youtube.com/watch?v=iPDNCFRakHM
ezvan.
Jó zene, bár mostanában én inkább vidám dolgokkal veszem körül magam.
Ezek azért inkább pozitív irányban befolyásolják a hangulatomat és jobb úgy, mintha elsüllyednék a depresszióban.
Mostanában inkább azt nézem mit hogyan tegyek rendbe, mit hogy fejlesszek, vigyek el olyan irányba, ami aztán kifizetődő számomra.
amúgy mi a különbség egy csoport és egy fórumtopic között? nem igazán értem…
amúgy mi a különbség egy csoport és egy fórumtopic között? nem igazán értem…
az, hogy a csoportot kb senki nem nézi kettőnkön kívül:D
Elég gyakran nekem is nehezemre kesik kimenni az utcára. Nem tudom, miért, mert máskor meg nem okoz gondot.
Most is itthon ülök egyedül, pedig szép az idő…Csak le kellene menni sétálni… De nem megy. 🙁
Ebben a félévben úgy alakult, hogy nem volt szobatársam (kollégista vagyok). Nagyrészt úgy mentek a napjaim, hogy amint hazaestem (ha egyáltalán lementem előadásokra, gyakran az se ment), becsaptam az ajtót, és ki se dugtam az orrom.
A mellettem lakóknak is feltűnt, hogy szokatlanul bezárkózok, de se idejük, se energiájuk (se kötelezettségük) nem volt, hogy kirántsanak. Volt hogy napokig néhány doboz joghurton éltem, mert féltem elmenni a boltba. Most a nyártól félek, dolgoznom kéne és már előre rettegek, hogy ez sem fog menni (ahogy mostanában semmi sem).
Régen is igen-igen nehezen ment a kimozdulás, de azt hiszem, ez az időszak volt a mélypont. Nagyon jó lenne kimászni ebből.
Sziasztok!
végigolvastam az összes bejegyzést.Ahogy kell,elejétől a végéig.
Az utolsó még júniusból való.Mi történt??Mindenki meggyógyult? Szép lenne,de nem hiszem.Kezdem magam magányosnak érezni.
szia partvonal, nem vagy egyedül.
én is elolvasgattam a hozzászólások zömét.
Nekem nem emlékszem, hogy mikor volt hasonló problémám, de most pár hete van sajnos.
Alig bírom rávenni magam, hogy valahogy kimozduljak a lakásból.
Bennem a következő gondolatok fogalmazódtak meg: hajlamos vagyok arra, hogy ez a sok hozzászólás úgy hasson rám, hogy elkezdek „tocsogni” az önsajnálatban, és elengedem magam, hogy ha másoknak is ennyi bajuk van az izolációval, akkor tulajdonképpen ez normális.
Nekem nemrég volt egy féléves pszichózisom, még nem dolgoztam fel. A terapeutám azt mondta, hogy ha ilyeneket érzek, hogy nem vagyok biztonságban csak a lakásban akkor ez valahol érthető, és legyek magammal türelmes.
De visszatérve a tocsogásra: arra jöttem rá, hogy attól még harcolnom kell az izoláció ellen.
Muszáj…
Akármilyen sokan járunk hasonló cipőben, meg kell próbálnom valahogy mégis kimozdulni itthonról, mert el se tudok indulni, aztán ha rossz az utcán, visszafutok.
Sziasztok, azt hiszem engem is érint ez a téma. Nehezen mozdulok ki itthonról, nem tudok kommunikálni másokkal, barátaim nincsenek. Ha nagy nehezen kimozdulok, akkor viszont jól esik és jól érzem magam.
Én a nap nagy részét a gépem mögött töltöm, mert az embereket elüldözi a váltakozó hangulatom, vagy én menekülök el másoktól…
Én a nap nagy részét a gépem mögött töltöm, mert az embereket elüldözi a váltakozó hangulatom, vagy én menekülök el másoktól…
Sziasztok’
‘Nem tartom a kapcsolatot a barátaimmal. Gyakran nem veszem fel a telefont. Nem válaszolok emailekre. Nem nyitok ki leveleket. Olyan helyre, ahová egyébként járnom kéne (pl kiállításmegnyitók, egyéb társadalmi események) nem merek elmenni. Ha mégis, nem tudok mit kezdeni magammal. Képtelen vagyok „csevegni” csak úgy (illetve nagy erőfeszítés, és semmi kedvem hozzá).
Ugyanezek a problémák nem jelentkeznek, ha munkáról van szó, illetve a lakás elhagyásának nehézsége és a telefon néha igen, de munka formájában sokkal könnyebb kommunikálnom másokkal.
Ha valamilyen konkrét társas szerepet kell betöltenem, aminek a szabályait ismerem, nincs semmi gondom. Gondom azzal van, hogy lazán önmagam legyek emberek között.
Lehet, hogy nem merek önmagam lenni? Vagy nem is tudom, mi az? Hogy kell csinálni?”
mi erre a megoldás? mit csináljak? ez mind igaz rám nézve. elszigetelődve mindenhol.
nincsenek barátok,kapcsolatok,munkatársak. az alkalmi kapcsolatok is csak felszinesek,
tartalom nélküliek.elég sivár igy az élet. szinte már nem is keresem az emberek társaságát. egyszerüen terhemre vannak. nevezhetem ezt a létet életnek?
s ha igen van e értelme? mert ha nincs mi végre vagyok itt a földön? nem lenne jobb odaát?
Szia.
Itt mindenki, aki kicsit olvas engem, tudja, hogy én terápiára szavazok.
Terápia, terápia, terápia.
Mindig is egy vagyont költöttem rá, most is ezt teszem.
Ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy ezek a tünetek elmúlnak – inkább azt, hogy jobban el tudod viselni magad olyannak, amilyen vagy.
Nekem volt most egy nagy összeomlásom, egy hónapig betegállományban voltam.
Olyan szerencsés vagyok, hogy oviban dolgozom, pedagógusokkal-pszichológusokkal, és kb. képben vannak, hogy most nem lógnak a nyakamon, hogy hogy vagyok.
Szünetben elvonulok, nem szocializálok, és ők tudják, hogy ettől még lehetek jó óvónéni.
Ha valaki a családjában úgy nőtt fcel, hogy nem jártak társaságba és nem szívesen fogadtak vendégeket – mint én – az „nagykorára” sem igen fog megváltozni.
Tőlem óriási teljesítmény, hogy nemcsak hogy túlélem már a családi szülinapokat, de megtanultam őket – magamhoz képest – jól megszervezni, örömtelivé tenni.
nálam a terápia mindenféle fejlődés motorja.
Most éppen üzletasszony akarok lenni… mert az ovis munka rohadt fárasztó.
és tudom, hogy vannak korlátaim, amiket át kell lépnem – és erőből nem megy….
kezembe akarom venni az életemet – egyre jobban.
ez terápia néklül nem megy.
szerintem.
Sziasztok! Borzalmasan érzem magamat az izolálódás miatt, elegem van már az egész életből. Magamról annyit mondanék, hogy régebben szociális fóbiám volt, voltak is terveim a szociális kacsolatok rendezésére, de ezek akkoriban a szüleimen elbuktak, illetve olyan szakmát kellett tanulnom, amit valójában nem is akartam, aztán hoztam egy rossz döntést, levelezőn elvégeztem egy másik sulit és most itt vagyok. Már nincsenek extrém szorongásaim, de 28 éves vagyok és semmit sem oldottam meg az életben. Olyan érzésem van hogy elmegy az élet mellettem én pedig csak távolról személem. Jelenleg egy darab barátom, ismerősöm sincs, és állást se tudok szerezni, így nyilván nem tudok lányokkal sem kapcsolatot kialakítani, végülis kinek hiányoznék. Napról-napra egyre kilátástalanabbul érzem magamat. Hogy lehet ebből kijönni?
Köszönöm a válaszodat, de nem túl bíztató amit írsz. A gyors változtatás tűnik nekem is az egyetlen járható útnak, csak az a baj hogy falakba ütközök. Ennek az az oka, hogy a problémáimat valami iskolai közösségben kellett volna megodani, de ezt az előbbi okokból kifolyólag nem csináltam meg. A terápia annyi, hogy fél-egy évente, vagy amikor akarok elmegyek ahhoz a pszichiáterhez, akihez régen is jártam, de aztán meg is állapodunk, hogy terápiával ezen nem lehet változtatni. Állást a lakóhelyemen nagyon nehéz találni, főleg ha még látszik is rajtam, hogy nem vagyok egy nagy dumás. El kellene költöznöm pestre dolgozni -bár nem voltunk soha szegények- ezt mégis nagyon nehéz itthon megbeszélni. Mindig az volt az alapfeltevés, hogy semmire se lennék képes, ezért jobb ha itthon maradok. Az állásszerzéssel kapcsolatban ez sajnos nem is teljesen alap nélküli, Pesten tényleg sokkal több a lehetőség, de a jelentkezők száma ott sem alacsonyabb, és az interjúkon a teljesítményem ott se lesz sokkal jobb. Tehát minimum 10x kellene egy egész napot utazni egy max. 1 órás többkörös interjúra, ez még rendben is lenne, de ennek költségei is vannak. Most talán van egy kis hajlandóság rá, hogy elköltözzek, de még ha így is lesz 1-2 próbálkozástól nagy csodát nem remélhetek, könnyebb lenne ha ott is laknék. A lányokkal kapcsolatban a netes társkereső egy vicc, de amúgy is az az alapprobléma, hogy egy senki vagyok, így tényleg nehéz ezt a dolgot összehozni. Megpróbálhatnék elmenni utcaseprőnek, vagy valami hasonló munkára, csak akkor minek tanultam, meg ezzel nem is leszek sokkal előrébb egzsztenciálisan és társadalmilag sem, nem a büszkeség az akadály, hanem önigazlást keresek az eddigi tevékenységemre. Jelenleg folyamatban van egy jelentekezésem is önkéntes munkavégzésre, de még ez sem úgy megy hogy csakúgy beugrok, és nem is biztos, hogy összejön. Régi ismerősöket is fel lehetne keresni, lehetne spontán ismerkedni, de a természetemből adódóan, erre vagy nem vagyok képes, vagy csak nagyon futó ismeretségeket kötök. Az ilyen ismerkedésnél az is problémám, hogy kicsit szégyellem is azt, hogy eddig semmit sem értem el.
Sokmindent megtennék, azért, hogy elérjek egy olyan állapotot, amikor kijelenthetem, hogy van életem, van jövőm és jól érzem magamat a bőrömben, de csak akadályokat látok magam előtt.
Csak figyelem az életet, de nem élem már.
Én is, és izolálódtam én is már nagyon …..
Szinte nincs senkivel sem kapcsolatom, csak a számítógép segítségével — itt, az interneten!
Tévézni, rádiózni, azt persze szoktam .. de hát az meg, „nem olyan”… az nem kapcsolat végül is, csak én nézem, ill. hallgatom, de ő nem érzékel engem. Mondjuk azért a semminél ez is mindenképpen több, és segít sokat! A tévézés, a rádiózás.
Egyébként, 36 éves vagyok.
Csak figyelem az életet, de nem élem már.
Én is, és izolálódtam én is már nagyon …..
Szinte nincs senkivel sem kapcsolatom, csak a számítógép segítségével — itt, az interneten!
Tévézni, rádiózni, azt persze szoktam .. de hát az meg, „nem olyan”… az nem kapcsolat végül is, csak én nézem, ill. hallgatom, de ő nem érzékel engem. Mondjuk azért a semminél ez is mindenképpen több, és segít sokat! A tévézés, a rádiózás.
Egyébként, 36 éves vagyok.
Mi a helyzet Szpacsek, hogy vagy mostanában? Jó rég jártál erre.
Csak figyelem az életet, de nem élem az életem. Visszont elvben járok terápiára.
Én is, és izolálódtam én is már nagyon …..
Szinte nincs senkivel sem kapcsolatom, csak a számítógép segítségével — itt, az interneten! Ami offline van „civilben” az meg rosszabb emberileg mintha nem is lenne, bár azért szívesen segítek (sőt) és a segítség tettben, háztartásban etc. azért jó. Amúgyis közeli vérrokon és ~8 év újra egy lakásban élünk.
Tévézni, rádiózni, azt persze nem szoktam .. de hát az, „nem olyan”, éppen ellenkezőleg … az nem kapcsolat végül is, egyoldalú a kommunikáció és a minőségéről már ne is beszéljünk! Csak én nézem és/vagy hallgatom a sorozatokat és filmeket, zenéket, képeket és etc. az interneten, de az ami élőben megy nem érzékel engem. Mondjuk azért a semminél ez is mindenképpen több, és talán segít. A tévézés, a rádiózás isszonyú. – nagy ritkán nem bírom megállni …
Egyébként, 36 és fél éves vagyok. 😉
Én meg úgy tűnhet bántom, pedig én csak csavartam egyet az üvegen és a hátoldali címke látszik. Hisz egy féle bor vagyunk.
Sziasztok!
Új vagyok itt, pontosan tegnap óta. Régen elég erős szociális fóbiám és szorongásom volt, mostanra ez már sokat javult, de sokszor még mindig azt érzem magamba, hogy nem értenek meg a többiek, vagy inkább saját magamat szoktam elszeparálni másoktól… Főként gyerekkori élmények miatt vannak problémák az önértékelésemmel. Írni viszont nagyon szeretek, meg egyébiránt beszélgetni is, csak mint említettem néha még mindig inkább egyedül tengetem az időmet „félelmembe”. Van valaki aki hasonlóan érez és nem zárkózik el a beszélgetéstől, s mint én próbálja „terapeutálni” magát? Szívesen beszélgetnék! 🙂
És ezt rájöttem,hogy tényleg csak így lehet valamennyire legyőzni, ha akarjuk hogy történjen valami, bármennyire is nehéz…
„
.
Sziasztok,
Nemrég regisztráltam az oldalra és a létező csoportokat böngészve akadtam rá erre, mely most épp nagyon aktuálisnak tűnik. Épp ezért kicsit elszontyolodtam, mikor megláttam, hogy nem igazán aktív… azért teszek egy próbát, hátha életre kell.
Szóval:
Messze a hétvégék a legrosszabbak, ja, és a péntek esték, annyira, hogy kezdem kifejezetten meggyűlölni az egészet. Ami nem lenne tragédia, ha élvezném a munkámat és úgy érezném, van értelme, de sajna egyik sem igaz. Abban a végletekig extrovertált, magabiztos emberekkel teli egyterű multi irodában szinte idegen életformának érzem magam. De persze lehet, sőt biztos, hogy csak az én szűrőmön keresztül tűnik minden ennyire végletesnek és messze nem én vagyok az egyetlen, aki képtelen beilleszkedni.
A lényeg ez. Eljutottam 26. életévem végére anélkül, hogy akár egy valódi barátot is szereztem volna. Nincs egy olyan ember sem az ismerettségi körömben, aki ismer, elfogad és kedvel úgy, ahogy vagyok. Van egy-két kedves ember, akikkel talán kéthavonta egyszer sikerül összehozni egy találkozót, ami remek, de az ő mozgalmas és tartalmas életüknek én csak elhanyagolható része vagyok.
Az a mások számára természetes szenárió viszont, hogy felhívok egy jó barátot, van-e kedve beülni vhova és csak beszélgetni, röhögni, munkahét során felgyűlt frusztrációt ventillálni, félrészegen komoly kérdésekről összehordani minden hülyeséget és nem érezni mindezt másnap kínosnak, nem agonizálni azon, hogy milyen szánalmasan/nevetségesen hangozhatott az a sok összehordott blődség -ami óhatatlan, ha az ember kinyitja a csapot, mert biztonságban érzi magát a másik társaságában – na ez számomra egy elérhetetlen álom.
Úgyhogy marad a net. Legalább ma az idő is szar, ilyenkor kevésbé nyomaszt a lakásban ücsörgés.