Borderlány története

– Nem akarok karokat, lábakat,
arcokat, hátakat,
nem akarok semmit,
és nem kell semmi;
leselkedni,
veselkedni,
viselkedni,
menni,
enni…
– ENNYI!
– Csapó kettő!

Nem vagyok a magam ura. Nem vagyok a magam ura. Úristen, meg fogok őrülni! Nem akarok! Belém bújt az ördög? Néha megszáll a Gonosz. Átveszi a hatalmat fölöttem. Széttép! Ezt nem lehet tovább elviselni. Megőrülök!!! Boszorkány lennék? A középkorban már elégettek volna. Csak széllel szálló, szürke hamu lennék, a máglyám körül büdös, buta, bámész tömeg vihogva éljenezne. Micsoda alliteráció-hegyek! De még ez is jobb lenne, mint ami most van. Valami belülről rág valami – a titkos féregnek a foga. Valami iszonyú üresség. Fájna inkább a testem!
Kint pedig süt a nap. Itt a tavasz. Hú, de klassz! De semmi sem az, ami. Aminek mondták. Én nem ilyen lovat akartam!
Tisztán emlékszem mindenre. Hogy elmegyek. Ki innen. Ki a lakásból. Megyek. Legszívesebben a Semmibe gyalogolnék. Arcomba csap az eső ¾ szép, hosszú szálú. Csak megyek. Nem tudom, hova. Aztán valahogy a Duna-partra érek. Hogy ez a barna lötty, ez a Duna milyen méltóságteljesen árad! Én is lennék víz. Ízig-vérig víz. Iszonyú nagy és erős és magával sodró. Ez most komolyan kék volt – mármint a Duna, vagy ez csak valami eufemizmus, vagy mi? Merthogy, állítólag, régen minden olyan szép volt, meg csillogó. A jányok, a jányok, a jányok angyalok voltak, meg ilyenek. Hát kétlem, hogy jobb lett volna akkor ¾ de hát a szépítő messzeség, ugye… Most viszont szörnyen lehangoló, ahogy tehetetlenül örvénylik ez a marha dög, mocskos víz, miközben veri az eső.
Ha belevetném magam?! Meg-ful-lad-nék! Szörnyű kék volt. NEM! Na, ezt azért nem igazán élvezném – mármint kéknek lenni, felpuffadni meg ilyenek.
Elindulok a házak közé újra. Már csurom víz vagyok, olyan ázott kutya szagom van. Meglátok egy boltot. Bemegyek. Veszek egy doboz zsilettpengét. Furcsán néz a lila körmű kis pénztáros csaj. Szarok rá! Talán nem áll jogomban zsilettpengét venni, és akár szét is vagdosnom magam? Utálom ezeket a puncikat. Talán, mert én is ilyen szeretnék lenni. Olyan, akinek csak a műkörme a fontos, meg, hogy megbámuljon más nőket, csak hogy konstatálhassa, ő mennyivel lazább meg persze jobb csaj. Irigy vagyok. Ronda irigy dög. De legalább vállalom. Oh, ez igazán megható! Milyen szörnyen őszinte ember is vagyok én! Kár, hogy rühellem magam. Persze ez sem igaz. Hogy rühellném már magam? Állandóan csak magammal vagyok elfoglalva. Ez viszont még mindig nem zárja ki azt, hogy utáljam magam. Most akkor utálom magam? Végül is, halál mindegy.
Mi a fasz? Gyereknap van, hogy ennyi kis dög van ezen a cseszett villamoson? Az egyik röhög, meg van kergülve, a másik vinnyog, a harmadiknak az anyja rinyál: Rakd szét a lábadat, úgy nem esel el! Ez milyen szöveg?! Kapaszkodsz rendesen? Szerencsétlen gyereket hagyja már békén! Az csak kapaszkodik szétvetett lábakkal, és némán bólogat.
Otthon előveszem az éles kis vackokat. A pengéket. Félelmetes kis szerszámok. Szabályosan kiver tőlük a víz. Rakosgatom őket. Egymásra. Egymás mellé. Olyan iszonyú üres vagyok belül. Tisztára olyan, mintha ez az űr magába akarna szippantani. Ez súlyos. Visszateszem a pengéket a dobozba, és becsúsztatom az íróasztalom fiókjába.
Belül ráz valami, valami megfoghatatlan góc remeg. Félek! Rohadtul. Meg akarok halni! Nem, nem akarok meghalni! Ember küzdj, és bízva bízzál!
Ledobom magam az ágyra, egy darabig a plafont bámulom. Hogy milyen iszonyú üres vagyok belül! Ezt lehetetlen kibírni. Miért van ez az egész? Most tényleg defektes vagyok, vagy mi? Bőgnöm kell. Azt hiszem, hihetetlenül sajnálom magam. Valami szorongó görcsbe vagyok bezárva valahol a gyomorszájam környékén, és nem tudok kitörni. Be vagyok szorítva ebbe a bőrrel bevont hús, zsír és izomkötegbe – a csontjaim meg vázként kifeszítenek, hogy össze se csukolhassak. Talán, hogy majdan hassak, alkossak s gyarapodjam, akkor hátha valamire fény derül. Naonjó poén, nem mondom!
Csak azt tudnám, mi fáj belül ilyen cseszettül, hogy fölpattannék és üvöltve a földhöz vágnám magam, és bőgnék, meg rúgkapálnék csak örökké már. Addig dobálnám magam a földön, amíg apró porcikákra nem törnék, és a koponyám szilánkosra nem repedne. A saját véremben fetrengnék hangosan bömbölve. Gyűlölöm… azt, aki telt kupa mellett bort iszogatván? Mindenkit utálok! Vagy igazából csak magamat. Rühellem, igen ez a jó szó ¾, olyan undorító.
Pedig, igen, tudom, hogy az a legfőbb, hogy magunkat szeressük. Ott van a kutya elásva. Tiszta, mint egy matematikai képlet. Szereted magad, ezért szereted a többieket is mind-mind ?majdnem ? és az egész életet, és ezért persze borzasztó jó neked, amiért mosolyogsz, és ettől ugye mások is még jobban szeretnek, mert olyan jó mosolygós vagy, és ezért te is még jobban szereted őket és magadat ¾ és minden kezdődik elölről. Ez egy amolyan angyali kör, az ördöginek a reciproka ¾ csak hogy a matematikánál maradjak.
Én viszont egy ördögi körben kergetem magam , mint a kutya a farkát… Soha nem kapja el. Figyeltem egy párszor a szomszédnéni foxiját. Mint valami megszállott dervis forgott körbe, hogy már csak egy kanyar volt az egész kutya, és akkor… egyszer-egyszer ráharapott, de csak a szőrre vagy a levegőre, úgyhogy a farok megint elszabadult, és ő csak rendíthetetlenül pörgött tovább. Hát én is ezt csinálom. De miért? MiÉRT? Mivel érdemeltem én ezt ki? Előző életemben valami sorozatgyilkos szadista voltam, vagy mi? Talán Hasfelmetsző Jack? Hát szarok rá! Viszont, ha ez így megy tovább, akkor most (is) az leszek… szadista gyilkos! Egyenként fogok széttépni mindenkit! Egytől egyig. Utálom őket…, hogy ők tudnak élni. Ez egyszerűen nem ér! Szerintem titokban valami ajzószert zabál mindenki, vagy mit tudom én.
Vagy lehet, hogy mind kísérleti nyúl-félék vagyunk egy olyan kísérletben, amiben egy életképes „lelkesállat” fajt fejlesztenek ki, és amiből én valami hiba folytán kimaradtam. Mondjuk pont hiányoztam a bölcsödéből, amikor a többieket beoltották valami cuccal… Mert ezt ám már nagyon korán be kell injektálni a fejlődő emberpalántába, különben hamarosan zavarok lépnek fel. Persze mindig van, volt és lesz is néhány ember, aki valamilyen adminisztrációs okokból soha nem kapja meg ezt a különleges védőoltást… És a kísérletvezetők, mondjuk, a jó Isten és Szent Valaki. Rendkívül valószínű, hogy így történik. Hogy erre még senki nem jött rá!
***
Inkább előveszek egy könyvet. A vizsgaidőszak gáz lesz. Kell egyet szigorlatoznom egy homokos vén kecskénél, aki teljesen pofára osztályoz, és nemre! Csak fiú kaphat 5-öst, de a lányokat nem értem, mi alapján engedi át, mert nagyon következetlennek tűnik. Mindenesetre a terhes lányokat és a törött kezű- vagy lábúakat némiképp kíméli. Nagyszerű nem?! Még arra gondoltam, hogy befújom magam azzal az ominózus férfi spray-vel, amiről ?A média pszichológiai hatásai? című szemináriumon azt hallottam, hogy a hirdetésben küszöbalatti ingerként egy falloszt mutattak. Szóval, hátha attól begerjed, és nem húz meg, és lesz egy stresszmentes nyaram. És ott egy másik durva szigorlat nyelvtöriből. Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy az hogyan tanulható meg.
Próbálok olvasni. Nem értem. Az egész csak betűk kusza összevisszasága. Ezek, isten bizony, magukba akarnak szippantani! Nekem, ti rohadt betűk, akkor is olvasnom kell a szigorlatra! Meg fogok bukni. Képtelenség odafigyelni. Az agyam apró szilánkokban a padlón hever. Ráadásul olyan áporodott a levegő a fejemben, és mégis mindig azt kell szívnom. Komolyan, azt hiszem, iszonyú büdösek a gondolataim. Csak fekszem. Ez tiszta röhej.
Csöng a telefon. Márk az, hogy hazaért, és elmennék-e hozzá. Elmegyek.
Rossz kedve van – neki is. Gondolom, utál, amiért nem foglalkozom az ő rossz kedvével, csak azzal, hogy nekem rossz. Igaza van. Ilyen önző féreg vagyok. De hát egyszerűen telve az agyam a saját faszságaimmal.
Benyakalunk majdnem egy üveg Cherry Brandyt, szívok füvet. Beszélgetünk. De utána is ugyanolyan üres vagyok – fájdalmas. ‘Telve borulatokkal’, ahogy Füst Milán mondaná.
Ott alszom nála, mármint nem a Füst Milánnál, Márknál. Reggel ő megy dolgozni. Talán nekem is, legalább majd erre a nyárra, kellene állást keresnem. De azt hiszem, iszonyú lusta vagyok. Különben is, milyen munkát keressek?
Mikor legutóbb is a Katona Évánál voltam a múlt héten, azt mondta, hogy menjek strandra, vagy uszodába úszni egy jót. De egyedül? Egyébként sincs kedvem a napon gőzölgő testek közé fúrnom magam. Meg különben is, minden uszodázás után úgy viszketek, mintha rühes lennék.
Hazamegyek. Eszem egy joghurtot. Mást nem, pedig éhes vagyok. De csak azért sem! Minek? Többet soha nem is ennék szívem szerint. Éhenhalasztom magam. Hulljon a férgese! Ez persze barom egy ötlet. De legalább jól lefogynék, és a Katona Éva aggódna értem! Nem tudná, szegény picinyem, mi lelt – engemet. Micsoda barom vagyok! Csoda barom. A végén anorexiás leszek. Hát ez tök jó!
Bekapcsolom a TV-t. Kapcsolgatom. Iszonyú, hogy nincs semmi értelmes műsor! Egyiken néptáncolnak a csángók. Halálos. Utálom a néptáncolást. A másikon valami narancsbőr-masszírozó gépet reklámoz egy formás, mosolygós amerikai maca – mosolyogj csak, cicuskám, nagyon jól áll! A többin nyálas brazil vagy egyéb sorozatok: ‘Oh, Donna Juanita rosszul van, Don Diego!’. Ez hihetetlen!
Bemegyek a szobámba, előszedek egy dugi doboz Seduxent. Lenyelek kettőt. Miért ne?! Pedig nem akarom igazából tönkretenni magam. Vagy mégis? Igazság szerint, nemigen tudom én már követni magam.
Lehet, hogy tényleg belém költözött a Gonosz. Persze nem mintha gond lenne. Fél kézzel is elbánok vele. Hogyne! De inkább majd egy kicsit később, most rohadtul érzem magam. Aztán persze az is lehet, hogy a dolog sokkalta egyszerűbb mint hinnénk, és én magam vagyok a Gonosz.
***
Feljön Márk. Iszonyú barátságtalan vagyok vele, és ingerült. Mitől vagyok ilyen egy rohadt dög? Ez a kicseszett Seduxen nem ér semmit – tiszta idegbeteg vagyok. Veszekszünk. Végül bőgni kezdek. Annyira tehetetlennek érzem magam. Persze ő is. Tele nyomorult kis dühökkel minden és mindenki iránt.
Márk csak néz rám teljesen apatikusan. Nem tudja, mit tehetne velem.
De én sem! Olyan kilátástalan az egész. Legszívesebben széttörnék mindent, de akkor utána meg takaríthatnám össze a romokat. Kinek kell az?
Márk elmegy. Nem tud mit kezdeni velem. Azt mondja, állandóan csak hisztizem. Látom rajta, hogy fel van dúlva. Igen. De hát, én nem akarok hisztizni. Nem akarom, hogy elmenjen. A picsába! Én tényleg nem akarom, hogy bunkó legyek. Csak annyira feszít valami. Hangosan, üvöltve bőgök. De elmegy. Nyugodt, kényelmes léptei puffannak a lépcsőházban. Puff! A kapuajtó becsapódott mögötte. Kinn van. Hátha visszajön! Kérlek, tedd meg, hogy nem hagysz így itt! Tudom, hogy szemét vagyok, és hogy nincs bocsánat, de legyél itt velem mégis! Kérlek!
Szóval elmész, csak így?! Akkor viszont halljak meg, és te szenvedj! Egész hátralévő életedben! És halálodban! Sőt örökkön örökké! Dögölj meg, te, te semmi! Nem érdekelsz! Menj csak! Csak bírjam ki! Kibírjam! Verem a fejem a falba. Csak fájjon! Igen! Legszívesebben szétverném magam. Folyjék a vérem! Hogy lehetek ekkora állat? Be akarom bizonyítani, hogy egy rohadt paraszt vagyok, akit nem lehet kibírni? Ezt tényleg nem lehet kibírni! Gyűlölöm magam azért, amit csinálok. Hogy ilyen iszonyú tehetetlen vagyok.
***
Előveszem a pengéket. Az egyikkel elkezdem vagdosni a csuklómat. (Ha hülye vagy, légy még hülyébb! – ez a legfőbb bölcsesség.) Úristen! Én tényleg hülye vagyok! A bőröm legfelső rétege szétnyílt. Blá! Ez undorító. Alatta egészen fehér dolog van. A húsom, vagy mi. Olyan mintha ilyen bőrruha lenne rajtam, és azt sértettem volna fel. Alatta kezdődöm én. És most erővel kéne ugyanezt, hogy tényleg veszélyes legyen a dolog? Na, neee! Hogy csinálják mások?
De jó látni, ahogy kibuggyan a vérem. Persze azért egyben rohadt egy érzés. Nem merem mélyebben megvágni magam. Nem is akarok igazából meghalni. Fingom sincs, mit akarok.

***
Valami zajt hallok. Kati az, a lakótársam. Össze kell szednem magam! Jó, alig vérzik a csuklom, épphogy szivárog belőle valami kis vörös ér. A nyugtatókat meg a pengéket belegyömöszölöm az övtáskámba. Azt mondom, el kell mennem.
Kiérek végre az utcára, de itt megint iszonyú erővel tör rám valami rettentő kétségbeesés. Hova a picsába menjek egyáltalán? Egy üzletben veszek egy kis üveg tearumot, meg kólát. Már sötétedik. Csak megyek, közben iszom a rumot, rá gyorsan a kólát, mert iszonyú szar különben. Bekapok egy pár szem Seduxent. Aztán még pia, még gyógyszer. Nem is érzek semmi különöset. Csak megyek tovább előre.
Kezdek lassan tompulni. Sőt, nem is olyan lassan. Hirtelen olyan mosódott a világ már. Kicsit, azt hiszem, szédülök is. Meg dűlök is. A francba! Kell keresnem egy telefont. Föl kell hívnom a Katona Évát. Igen, ott homálylik valami fülkeszerű. Pénz kell. Jó! Ügyes. Most bedobjuk. Igen. Telefonszám kéne. Hogy is? Valami csupa randa szám: 9, meg 7 és 5 is van benne. Ezek miért rondák? Talán, mert páratlanok. Igen, a páratlan számok mind olyan undokok – olyan gőgösek, vagy mik. Szóval a szám. Hogy is volt? 397. Igen, ez tuti. 397-54-23? Vagy 354-97-23? Nem, az lehetetlen! 397-54-23. Ez az! Na, akkor rajta! Tárcsázzunk! És igen, csöng.
Hú ez egy gyerekhang! Kérem az anyukáját. Iszonyúan ver a szívem. Most mi a fenét mondjak neki egyáltalán?! És, ha nem is ő? ‘Elkezdtem öngyilkos lenni, de félúton meggondoltam magam?’ Hát persze, ez igazán nagyszerűen hangzik. Meghallom a hangját: ‘Halló!’. Szóval mégis ő az. Basszus, össze-vissza dadogok! Végre kinyögöm, mi van, bár a nyelvem már alig akar engedelmeskedni, olyan lett, mint egy kövér, döglött hal. Elég undorító az egész.
Azt mondja, kihívja a mentőket, mondjam meg, hol vagyok. Na, persze. Hát hülye vagyok én? Hiszen akkor kijönnek, és elvisznek. Mondjuk akkor legalább nem halok meg. Mindegy, nem akarom megmondani, hol vagyok, és kész! Én csak vele akartam beszélni. Vagy mi? De a hangja olyan kétségbeesett. Homályosan felsejlik bennem, hogy iszonyú nagy bunkóság, amit csinálok. Állati kibaszás. Úgyhogy megpróbálom elmagyarázni, hol is vagyok, miközben érzem, hogy az agyam egyre jobban csúszik szanaszét. A kagyló is egyre nehezebb.
Szörnyű messzeségből hallom a Katona Éva hangját, mintha egy kútból beszélne. Beleugrott volna? Á, ő nem csinál ilyen butaságokat. Azt mondja, rakjuk le, ő hívja a mentőket. ‘Maradjon a fülkénél! Ne menjen sehova!’ – visszhangzik a fejemben. De igazából nemigen értem én már a szavak jelentését. Hallom, ahogy búg a vonal a fülembe. Hogy is kerül egyáltalán a kezembe egy telefonkagyló? Sőt, én hogy kerülök ide? Kibotorkálok a fülkéből. Rémlik, hogy valamit kell csinálnom, valaki mondott valamit. Elindulok a sötét utcán, de hasra esek. Egy gondolat motoszkál a fejemben, hogy fel kéne hívnom a Katona Évát, mert nem tudom, mi van. Megpróbálok felállni. Mikor végre sikerül, egy kerítéshez botladozom, leülök a tövébe. Hányok. A földre, a ruhámra. Ez súlyos. Azt hiszem. Valaki megszólít. Egy férfi, hogy mi bajom. Próbálok válaszolni. Hát, nemigen megy. Valami mentőkről beszél, amiről eszembe jut valami, de már azt sem tudom, mi.
***
Érzem, hogy egy csövet dugnak le a torkomon. A gyomromat mossák? Rohadt egy dolog. Aú, mondom. Nem kapok levegőt. Nem akarok megfulladni! Ne, kérem! El akarnám valahogy kapni a fejem, de akkor még jobban nyom az a valami a torkomban. Érzem, hogy lefognak, most már a fejemet is szorítják. Rohadtak! Bőgni volna kedvem. Még azt se lehet. Fáj! Azt mondják, nyomjam. De mit? Nem szülni jöttem! Egy nagy csattanás, fröcsögés valahol lent a lábamnál valami edényben. Azt mondják, nagyon jó, még egyszer. Nem értek semmit. Mit még egyszer?
Valami érdes ágyba raktak. Forog velem a szoba. A plafonról neoncsövek akarnak rám szakadni. Az agyam, mint egy mirelit húscsomag. Pisilni kell. Szólni akarok, de nem megy. Végre egy nővér odajön hozzám, hoz egy ágytálat. Jó fej, ebbe? Föl akarnék kelni, de azt mondja, nem lehet, mert infúzió van bennem. És tényleg! Elmegy, otthagyva az ágytálat a fenekem alatt – iszonyúan nyom. Köszi, ebbe aztán rohadtul nem birok belepisilni. Komolyan nem. Egyszerűen hiába nyomom. Pedig, isten bizony, nyomom!
Nagy nehezen rászánom magam, hogy felkeljek. Botorkálok valamerre a sötétben, mert a nővér, mikor kiment lekapcsolta a cseszett lámpát. Viszem magammal az infúziós üveget. Jó hogy, hozzám van kötve. Végre meglesz a WC, pisilek. Elég bonyolult művelet ez, te. Az egész, ott egyensúlyozni a büdös kagyló fölött a sötétben, ráadásul egyik kezemben az infúziós üveg – főleg ilyen zavart fejjel. Persze ez a kábultság önmagában elég klassz dolog. Komolyan élvezem.
Visszavánszorgok az ágyamhoz, lefekszem, de képtelenség aludni. Közben új beteget hoznak, egy cigányasszonyt. Szörnyű zajt csinál, hangosan sopánkodik. Erre egy öregasszony is rákezdi. Hogy ő nem is akart öngyilkos lenni, és az ő gonosz gyerekei direkt hozták be, miután benyugtatózták. Most ez vajon komoly? Megint minden elcsendesedik, és elsötétül.
Csak pár percig van nyugalom, közben én álmodom valami faszságot: hogy albérletet keresünk a Katival, vagy ilyesmi, mindenesetre egyszerre ott vagyunk egy lakótelepi lakásban, ahol is a szoba egyik felében víz van – a tenger. És valami borzalmas ürge a főbérlő. Az egész nyomasztó. Aztán fölébredek végre, mert már folyik rólam a víz.
Látom, hogy a cigányasszony kábán kering a sötét kórteremben kétségbeesetten jajveszékelve, hogy pisilnie kell. Akarnám mondani, hogy hol a WC, de nem megy, valahogy hihetetlen gyengének érzem magam. Szinte a nyálam is elcsordul, olyan bénának érzem magam hirtelen. Mikor olyan féléve kivették a mandulámat, mert állandóan be volt gyulladva, túladagolták az érzéstelenítőt, akkor voltam ilyen tehetetlen. Rohadt dolog volt. Rég éreztem magam olyan kiszolgáltatottnak. Úristen, a cigányasszony bemegy a szekrénybe! Jól van, kijött. Ahhoz túl hamar, hogy belepisilhetett volna. Most meg felkecmereg a csapra. Belepisil. Ezt nem hiszem el. Óriási! Jobb helyet nem is találhatott volna!

***
Mikor legközelebb magamhoz térek, még mindig sötét van. Nem értem, ennek az estének soha nem akar vége lenni? De a folyosóról kezd egyre inkább beszűrődni a zaj. Behallatszik a rádió is valahonnan a távolból: ‘Az őrmester a pisztolyát tisztogatta, majd amikor a tokjába rakta, az elsült…6 napon belül gyógyuló sérülések…’ Szóval csak lesz ebből előbb-utóbb egy új nap. Ez azért egy kicsit megnyugtató. Új idők, új dalai. Ez is mi? Ady? Nagyszerű, akkor néhány agysejtem csak maradt. Már azt hittem minden adatot kivakuztam az agyamból.
Behunyom a szemem jó erősen, még a kezem is ráteszem. A nagypapámat látom a retinámba beleégve. Ahogy egy fényképen néz, kicsit erőltetett mosollyal, és az egyszerű, szürke kishivatalnokok riadalmával – néz fel a kamerába. Én ülök a kádban, ami mellett félig térdel. Kicsi vagyok. Puff! Szétlövöm az agyam, szétloccsan a fejem, és egészen megszűnik ez az egész.
Azt mondja a drága nővérke, hogy mindenki mosakodjon meg a csapnál. Hát hogyne! A pisi alig száradt meg benne, én meg ott pancsoljak. Jó pofa! Nagyon jó pofa.
Jön az ügyeletes orvos. Hogy mit csináltam, ami miatt behoztak, ezt kérdezi. A fasznak kell ezt itt mindenkinek az egész szaros kórterem előtt elmondania. Mert ott a 10 ágyas kórterem előtt mindenkit mindennemű tapintat nélkül végigkérdez. Dögöljön meg az ilyen érzéketlen ember! Bevettem egy pár nyugtatót. És? Mit fáj az neked, dokikám? Rohadék. Nem tanították ezt meg az illemre?! Persze lehet, hogy úgy gondolja, hogy minden embernek vállalnia kell a tetteit, és az azzal járó felelőséget. Talán gyáva vagyok, hogy így kiakadtam emiatt? Megcsináltam. Itt vagyok. Vállalnom kell. Mindent elviselni. Fölvállalni. De én leszarom! Inkább döglöttem volna meg!
Egy pszichológussal kell elbeszélgetni mindenkinek. Megmondom, hogy köszönöm már van pszichológusom, és egyébként is rendkívül készségesen kimentem magam. Na, persze ez nem ilyen egyszerű, azért csak kell beszélnem egy rendkívül hidrogénszőke nőcivel. Igazán összeszedett vagyok. Teljesen bedobom magam. Érzem, hogy elbűvölően mosolygok, ami meg is teszi rá a maga hatását: helyes, kedves, értelmes lánynak tart, aki tiszta elragadtatottságból tegnap bevett egypár nyugtatót. Vagy valami ilyesmi.
Szóval mehetek is?! Hát ez gyors volt. Aszongya a Zárójelentés, hogy 19725124 az epizódszámom. Szóval én a kórház Belgyógyászati és Klinikai Toxikológiai Osztályáról szóló sorozat tizenkilencmillió hétszázhuszonötezer-százhuszonnegyedik részében voltam szereplő. Ez, ha a TV-ben is menne, olyan Vészhelyzet-szerű sorozat lenne neveletlen doktorurakkal és hidrogénszőke pszichológusokkal, és problémásabbnál problémásabb betegekkel, akiket természetesen a halál mezsgyéjéről próbálja minden erejével visszahozni a jól összeszokott, kapcsolatait tekintve szövevényes, orvosi gárda – sőt team (tííím). Mondjuk, a gyomormosásokat élesben nem mutatnák, és akkor ez egy egészen felkapott kis tele-regény lenne. Nem is, tele-dráma! Igazi zaftos szappanopera.
Mindenesetre tehát azt írják, hogy a statusomban érdemi fizikális eltérés nem észlelhető, a diagnózisom: ‘Intox. med. /Seduxen/ et alc., Depressio’. Érdekes, de kétségtelenül rendkívül disztingvált megfogalmazása ez a halálvággyal (?) járó gyógyszerre piálásnak. Nagyon ügyes. Ezek az orvosok aztán értenek a fogalmazáshoz! Állítólag tudatom feltisztult, az intox szövődménymentesen lezajlott, éber vagyok, orientált és suicid gondolatom nincs. Erre hogy jöttek rá?! Végül pedig psych. cons. után emittálhatnak, vagy mi. Gondolom, haza engedhetnek.
Úgyhogy el is indulok. De egyszerűen nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy föl ne hívjam a Katona Évát. Végül is az is itt van a zárójelentésben, hogy: ‘Kezelőorvosánál jelentkezzen.’ Ennek igazán kénytelen vagyok eleget tenni. Persze ők lehet, hogy nem egészen így értették, de iszonyúan nyomaszt ez az egész. Tutira utál már engem a Katona Éva. Végül is nem lennék meglepve. Enyhén túllőttem a célon. A faszér vagyok én ekkora egy állat?! Muszáj vele találkoznom! Fölhívom!
***
Már várta a hívásomat. Sőt, ő is akart hívni, de csak egy kicsit később. Ez igazán jól esik. Persze kissé neheztel rám, de megbeszéljük, hogy találkozunk. Ennek nagyon örülök. Annyira jó, hogy ilyen rendes hozzám?
Eléggé izgulok persze, hogy mit mond majd, meg most akkor azért utál-e, meg ilyenek. A szívem úgy ver, mint a disznó. Ott van. Látom. Alig birok egy köszönést kipréselni magamból. Öregem, nincs is hangom! De nem is olyan dühös. Azt hiszem, inkább csak elkeseredett. Pedig én ezt nem akartam. Persze azért lehet, hogy mégis? Mármint nem konkrétan azt, hogy elkeseredjen, hanem hogy fontos legyek neki. Szóval, végül is, be kell hogy valljam, jól esik, hogy most így törődik velem. A fák alatt sétálunk, és én egészen megnyugszom. Beszélgetünk. Sokat. Annyira rendes. Én meg annyira önző vagyok.
Azt mondja, hogy be kéne feküdnöm valami rehabilitációs cuccba, ahol ő is dolgozik. Ez azért egy kicsit durva. Befeküdni valami diliházba! Persze, rehabilitáció, az más, hogyne. Értem én, de azért mégis. Gondolta a fene, hogy ennyire zakkant vagyok, hogy diliházba kell mennem! Na persze tény, hogy rohadtul érzem magam egy ideje, de ez azért sok.
Ráadásul, mit mondok az anyáméknak? Kitérnek a hitükből – már, ha van nekik . Ez talán a legdurvább az egészben, mármint elmondani nekik. Tiszta gáz. Közben a Katona Éva meg csak mondja, hogy ő lesz az orvosom, meg szép helyen van az egész, és nem egy ilyen zártosztály dolog. Meg hogy nyár van mindjárt, egyetem akkor ugye nincs, meg veszteni valóm sincs. De persze, ez az én döntésem. Ő ugyan nem erőltet semmit. Neki mindegy. Hát, ezt persze sejtettem. Azért fontos volt ezt hangsúlyoznia, úgy látszik. Nem mondom, kedves! Na, elég! Hagyjam már abba ezt a paranoiát! Most mit mondhatna? Csak azért mondja, hogy neki mindegy, mert nem akarja, hogy az ő döntése legyen. Nekem kell vállalni. Igen, tudom. De akkor is, ez szarul esett. Különben pedig, mit érdekel engem, hogy számít-e a Katona Évának, hogy én mit csinálok?! Én tényleg tiszta beteg vagyok. Jobb, ha befekszem: Hátha normális leszek végre. Igen. Be kell feküdnöm. Már most szarul vagyok megint. Úristen!
Szóval, megmondom, hogy úgy döntöttem, hogy befekszem. De azt mondja, tudnom kell, hogy mit akarok elérni, valamilyen elérendő célokról beszél, amiket magam elé kell tűznöm. Ezeket nekem kell kitalálnom. Szóval akkor ezen gondolkodjam?! Hogy mit akarnék elérni?! Hát egyszerűen csak egy kicsit kevésbé szeretnék ilyen iszonyú szarul lenni. Vagyis hát, valójában szeretnék boldog lenni. De nem tudom, egy ilyen befekvés erre van-e.
Azt mondja a Katona Éva, hogy eljön értem reggel kocsival, és majd ő odavisz. Szóval akkor tényleg fontos vagyok neki?! Megölel! Olyan jó illata van. Szeret! Tuti!
Na, ezt megcsináltam! Most itt állok, és be kell adagolnom a családnak, hogy az okos, jólnevelt, kedves kislányuk egy agybeteg idióta állat valójában. Ez nagyon gázos. Inkább mégse feküdnék be. De! Más kiút nemigen látszik. Igen. Vállalnom kell! Előbb inkább elmondom Márknak. Találkozunk.
***
Tisztára ki van akadva, amikor meghallja, mit műveltem. Ez azért nagyon durva. Beadagolni valakinek, aki szeret, hogy előző nap jól öngyilkos lettél. Először el sem akarja hinni. Persze elhiszi, csak mégsem. Érthető. Végül kicsit lehiggad, és igazán olyan szeretettel van. Csak hát nagyon rossz neki. Az is, hogy valamennyire bűntudata van, amiért tegnap, mikor hisztiztem elment.
Azt hiszem, hiába mondom neki, hogy annak legfeljebb minimális köze van a dologhoz, és az is legfeljebb annyiban, hogy épp tegnap este csináltam, és nem mondjuk ma. Egyszerűen szarul vagyok. Totál függetlenül attól, hogy összeveszünk-e vagy sem. Tiszta szar neki ez az egész. Hogy egyáltalán hogy bírja ki mellettem? Nem értem. Én tutira otthagytam volna már magam. Persze ott is próbáltam hagyni. Igaz, nem elég intenzíven. Ha-ha-ha. Ez persze rohadtul nem vicces. Mindenesetre, nagyon jó, hogy Márknak fontos vagyok. És úgy megnyugtatott. Komolyan. Szerinte ez az egész nem olyan cikis. Egyszerűen végre vállalnom kell magam.
Persze, azért nem valami egyszerű ügy ez. Tisztára be vagyok szarva. Márk hazajön velem. Szerencsére a Kati állandóan a Zolinál alszik, úgyhogy most sincs itthon. Felhívom végre az anyámékat, de komolyan remeg a kezemben a kagyló. Egy csomót csöng. Jaj, csak ne legyenek otthon! Igen! Ez az! Még egyet csöngetek, és annyi.
Hirtelen az anyám szigorú ‘Tessék’-ét hallom. Tök röhej, hogy mindig, s minden körülményben tisztára ugyanúgy mondja azt, hogy tessék. Akár esik, akár fú. Örül, hogy hívom. Hát nem sokáig fog örülni. Mindent-elbaszó van a vonalban. Jó vicc, nem mondom. Végül kénytelen vagyok kinyögni a dolgok állását. Kuss a vonal végén. Azt kérdezi, hogy lehet ez. Mármint, hogy lehet az, hogy idáig fajultak a dolgok, amikor ő még csak nem is tudott semmi féle lelki problémámról, meg ilyenek. Hát mit tudom én! Mondok mindenfélét, hogy az egyetem meg hasonló gyenge szövegeket, de hát valójában én sem igazán tudom. Hallom a hangján, hogy nem tud mit mondani, és iszonyú szar neki. Rohadt ciki ez az egész. Minek próbáltam mindig úgy csinálni előttük, mintha normális lennék?
Gondolom, Lilla miatt. Hogy, ha már ő… meg…fulladt…, én legyek legalább tökéletes. Hát, végül is, ez reális válasznak tűnik. De most ez, a probléma szempontjából, már kibaszott mindegy. Szóval jól megszívtam. Persze most mindenki iszonyú levert, hogy ez van, na meg – gondolom – egy világ dőlt össze bennük. Ezt jól megcsináltam, nem mondom! Most megint jópofizhatok, hogy megnyugodjanak. Hiába, úgy látszik, én már csak így tudok boldogulni. Állandó színészkedéssel. Iszonyú bunkóság ez tőlem. Ez az egész. Miért nem tudok erőt venni magamon, és normális ember lenni végre? Nem értem. Azt mondja az anyám, ahogy apám hazaért, beülnek a kocsiba, és idejönnek. Hát persze! Csak ez hiányzik! Nem bírnék a szemükbe nézni. Mondom neki, hogy a Katona Éva majd értem jön, és minden rendben lesz, higgye el, és valójában már egész jól vagyok.
Na, nem hülye az anyám! Mégis sikerül lebeszélnem, hogy azonnal jöjjenek. Abban maradunk, hogy felhívja a Katona Évát. Ez a megoldás persze megfelel. Úgyhogy, mondom is, hogy hívja hamar, hátha a telefon később fölébresztené a gyerekeit. És igen! És lerakta! Ezt eddig megúsztam. Klassz. Egész jól lettem. Egy iszonyú kő esett le a szívemről.
Reggel tényleg jön a Katona Éva. A kocsiban alig merek beszélni. Állati kínos az egész. Be vagyok szarva, mi tagadás.
Persze tényleg klassz helyen van. Fák meg fű, fa, virág. Csak mondjuk az épület egy kissé le van pukkanva. Mármint eléggé. Mállik a fal, föl van jőve a kövezet. A fotelba, amire ültetnek, hogy várjak, amíg jön valaki, és felveszi az adataimat ¾ foszladozik és a színe is elég kétes-barna¾ alig van gusztusom beleülni. Az egész gusztustalan és lehangoló. Felfordul a gyomrom. Viszont legalább nem olyan igazi-kórház szerű. A betegek is ruhában vannak, az orvosok meg köpeny nélkül, úgyhogy azt se tudni ki a beteg és ki nem. Persze ezt úgyse lehetne tudni. Mi van, ha lebetegezek egy orvost? Sajnálom, miért nem visel valami megkülönböztető jelet, ha már köpenyt nem vesz. Sőt sztetoszkópja sincs. Persze azért nagyjából ki lehet találni, ki mi, épp azt figyelem.
Itt van például ez az egész csinos fiatal nőci, hogy az embert megeszi az irigység, hogy ennyi idősen úgy jön-megy, mint valami nagyon öntudatos kis isten a maga kis mennyországában. Szóval az ember azt hinné, hogy ilyen idősen legfeljebb medika, mert olyan tühtig áll rajta a finom bézs-színű blúz és a rövid szoknya, hogy biztos nem beteg — ráadásul ez a fésületlen, zörgő szabadidő-ruhás nyanya ledoktornőzte. Így, doktornő. Persze nem tudom, mit sír a szám, legalább nem egy gumiszobába dugtak — eddig legalábbis –, és nem adtak valami szörnyű egyen rabpizsamát sem.
Egy mosolygós, kedves arcú nővér, aki Zsófinak mondja magát, elkísér egy homályos folyosón egy ötágyas szobába. Bent van egy kb. 35-ös nő iszonyú karikákkal az üveges szemei alatt, meg egy fiatal csajszi, pár évvel lehet idősebb nálam — gyanakodva méreget. A nővér, a Zsófi nővér gyengéden lök rajtam egyet, ettől elvesztem az egyensúlyom, és a két nő felé torpanok. Már ott állnak közvetlenül előttem, méregetnek, csak most látom, hogy felém nyújtja a karikás szemű a kezét… Gondolom, be kéne mutatkoznom. Ezt olyan ál-udvarisanak érzem. Úgyhogy vigyorgok, mint a vadalma. Az ember nem mutatkozik be egy kórházban!
Ildikó a karikás, a lány Judit — most látom, milyen iszonyú hosszú fekete haja van, a dereka és a felém nyújtott karja között lóg le mélyen. És most? Trécselni kell, vagy mi? Nem, rögtön mennek a dolgukra. A Judit nevű, látom, még a szeme sarkából rémülten figyel. Ilyen szarul néznék ki? Mindegy, ez a csaj kész van.
Le kell cuccolnom, meg adnak valami lapokat — vagy 100-at –, amiket be kell raknom vagy az ‘igaz’, vagy a ‘nem igaz’ részbe. Valami ilyen tesztelésről mintha már tanultam volna pszichológián. Igen, igen, ez az MMPI-próba! Óriási! Ilyen kérdések, hogy szerintem gyorsabban vizelek-e, mint mások. Súlyos. Van, akinek ez a parája?
Nagyon szar ám itt, alig találom a helyem. Iszonyú levert vagyok, és már szörnyen szeretném, ha mehetnék a Katona Évához. De csak este ér majd rá állítólag.

***
Walkmant hallgatok. Annyira szörnyen egyedül vagyok, és annyira szörnyen pici. Úgy lennék inkább tehén! Hogy ez most honnan jött?! Pedig tényleg lennék egy szép tarka tehén egy szép tarka réten. Egész nap csak füvet nyammognék, lenyelném, felböfögném, és megint lenyelném — egész addig, amíg egy édes, szőke, kétcopfos kislány piros ruhácskában, egy ruganyos kis mogyorófavesszővel kedvesen simogatva ringó faromat, haza nem irányítana a kellemes istálló-melegbe, ahol a többiekből és belőlem áradó közös buta boci-álomba révednénk a sok rágcsálástól fáradtan. Reggel aztán rengeteg langyos tejet adnék az óriási, puha tőgyemből, és megint mennék a kislánnyal, aki a napsütésben mellettem szökellne, kis varkocsa a nyakát verdesve. Mennék lassan, elégedetten a tarka legelőre, én, a tarka tehén. Megható ábránd! Hála Istennek, jól elszórakoztatom magam!
És végre itt az este! Mehetek a Katona Évához! Itt ezt egyéninek hívják, mert vannak csoport cuccok is. És a Katona Éva meg a terapeutám. Olyan jó végre vele beszélni, már azt hittem, sosem lesz este. Nem sok értelmeset beszélünk ugyan, de megtudom, hogy fogok valami műhelybe járni, meg kiscsoportba – verbálisba. Ilyenek. Ja, meg hogy az anyámmal beszélt tegnap, és lebeszélte, hogy rögtön rohanjanak meglátogatni – állítólag ez jobb nekem is, nem? Még jó, hogy jobb! Tiszta para lenne, ha most idejönnének, és itt látnának — így. Azt is mondja, hogy megpróbálta a lehetőségek szerint minél jobban megnyugtatni az anyámat, és majd még beszélnek. Húú! Ez tök jó! És kapok tőle esti puszit is, és bíztat meg minden. Szóval szeret. Egészen megnyugszom.
Ma nincs egyénim vagy mim, és ez nagyon dühít. Azt érzem, hogy idehozott a Katona Éva, aztán meg le se szar. Persze tudom, hogy ez hülyeség. De nem értem, mi a fenének vagyok itt. Nem is csinálnak velem semmit. Ugyanolyan szar minden. Sőt. Annyira egyedül érzem magam. Bőgnöm kell. Akarok beszélni a Katona Évával, hogy? mit tudom én… még szeret-e, meg fontos vagyok-e neki. Meg mondja meg, mikor leszek már normális, és egyáltalán.
Nem lehet kibírni ezt az egész rohadt életet. Utálok itt lenni. Meg máshol is. Utálok mindent, meg mindenkit. És csak utáljanak ők is engem! Megkeresem a Katona Évát, és szólok neki, hogy szeretném, ha beszélnénk. Igen. Csak beszél velem, ha megmondom, milyen szarul vagyok! Végül is honnan tudhatná, hogy nekem éppen tök szar, és legszívesebben meghalnék? Megkeresem. Ezt a nőt megkérdezem, nem látta-e elmenni erre, ez úgyis állandóan itt ül a társalgóban, és bagózik. Ha nem látta, akkor a szobájában van. Akkor még kitalálom, mi legyen. Azt mondja, az ebédlőbe ment. Jó. Addig cigizek.
Ez nem igaz, sosem jön ki abból a rohadt ebédlőből?! Ez sem ő. Még nem jöhetett ki, úgy ülök, hogy lássam, mikor jön. Hát én megőrülök! A pulzusom legalább 200. Ott jön! Jön kifelé az ebédlőből. Valakivel beszélget. Nem merek odamenni. Képtelenség. De, de, oda kell mennem! Nincs veszteni valóm. Na, gyerünk! Most. Odalépek. Kissé unottan rám néz, a szemüvege ellenségesen megvillan. Azt látom rajta, hogy ‘na, maga meg mit akar?’ Szörnyen rossz. Ezt nem lehet elviselni. Mondom neki, hogy beszélhetnénk-e, mert beszélnem kell vele, mert rosszul vagyok! Azt mondja, ma nincs egyénim, neki pedig sok dolga van, és majd holnap úgyis beszélünk. Igen, de holnap iszonyú soká van, én addig belehalok, olyan rosszul érzem magam. De ő már: ‘Viszlát holnap!’, és megy is tovább. Én meg csak állok, mint egy iszonyatosan nagy rakás szerencsétlenség. Nagyon fáj belül. Nem értem, mi ez?
Bemegyek a szobámba, nincs bent senki. Rávetem magam az ágyamra. Én meg fogok halni. Ezt nem lehet elviselni. Nem bírom ki! Iszonyúan üvöltve bőgni kezdek. Nem bírom abbahagyni, és nem is akarom. A párnát egyre a számba gyömöszkölöm, hogy ne hallják meg. Meg akarok halni! Tépem az ágyneműt. Ezt nem lehet kibírni. Utálok mindenkit! Dögöljenek meg! Mindenki! És én is! Megőrülök! Ráadásul, azt gondoltam, ez a hely arra van, hogy segítsenek rajtam. De nem. Tudtam, hogy úgyse tudnak mit csinálni! Mit tudnak ezek? Azt sem tudják, milyen így szenvedni, mint egy kutya. Én csak egy senki vagyok a Katona Évának. Egy páciens a sok közül. Megőrülök! Ezt tényleg nem lehet kibírni. Valaki bejön a szobába. Egy rohadék szobatársam az. Nem is látom, melyik. Mit akarsz te, te szar? Az aranyos, öreg Jucika. Hiába, gyűlölöm! Mindenkit gyűlölök!
Próbálok úgy csinálni, mintha csak pihennék, de ráz a zokogás. Megkérdezi, mi a baj. Odaül az ágyam szélére, de erre csak még kétségbeesettebben bömbölök tovább. Menjen a picsába! Úgyse tud mit csinálni. Hagyjon engem békén! Mindenki hagyjon békén! Azt mormolom a párnába, hogy anyuci, anyuci, segíts, kérlek! anyuci! Én már tisztára bekattantam. Kimegy a nő. Gondolom, a nővérnek szól, de leszarom. Hülye picsa! És mindenki az. Nem tudom abbahagyni a bőgést. Nem tudom, honnan jön belőlem ez a rengeteg keserűség, meg düh. Meg akarok halni! Csak rángatom magam az ágyon, mint egy idegbeteg, és bőgök, és mormolom, hogy „Anyuci”. Bejön a nővér, mondja, hogy ne hergeljem fel magam, meg vegyek erőt magamon, és hagyjam abba. De nem megy! Hagyjon békén! Nekem itt ne papoljon holmi kibaszott hergelésről. Hergeli magát a jó kurva anyád, az! Semmi köze hozzá, hogy mit csinálok. Azt mondja, mindjárt szól a doktornőnek. Persze szólj csak! Biztos érdekel engem! Szarok mindenre! Dögöljenek meg!
Visszajön azzal, hogy adnia kell egy Seduxen injekciót. Ez legalább valami normális ötlet. A hasamra tuszkol valahogy, mert én ugyan nem fordulok meg neki. Rohadék! Azt mondja, lazítsam el az izmaim. Hagyjon már békén, mert komolyan megütöm! Lazítsam el! Rohadt vicces! Aú!!! A rohadt élet, ez tényleg kurvára fájt, te balek! Szemét. Dög. Mindenki. Meg akarok dögleni!
…mama, úúúú, áj dont uant tu dááj, áj számtájmsz uis ájv nevebín born etaal keri an, keri an ez if noszing ríli metörz. Elszállt persze az összes erőm. Már bőgni se tudok. A fejem fáj csak iszonyúan.
Bejön a nővér megint, hogy hogy vagyok. Kurva jól. Ilyen állat kérdést! De azt is mondja, hogy vár a doktornő, és menjek a szobájába. Ennek azért örülök, legalább tudok vele beszélni. Bár az agyam halott. Nem is tudok már mit mondani. Már mindegy is az egész. Legalább kiderül, hogy most utál-e. Nem csodálnám, ilyen egy idegbeteg állatot, mint én, csak utálni lehet.
Összeszedem az erőmet, és bemegyek a szobájába. Félek, hogy dühös rám. De nem az. Sőt, kedves! Persze nem örül, de azért látszik, hogy érdekli, mi van velem. És ez jó, ez nagyon jó érzés. Már nem is vagyok úgy elkeseredve.
Apró kis dolgokról beszél, és az egész olyan meghitt meg minden. Elsírom magam. Valahogy úgy meg vagyok hatódva, vagy mi. Közelebb húzza a székét, és a hajamat simogatja. Ettől még inkább bőgnöm kell, mintha valami nagy gennyes fekély fakadna föl belőlem, ráz a zokogás. Cssss! Simogat. A hajamat, a hátamat. Örökre így maradnék. Már kezdek elcsitulni, valami undormány kiment belőlem!
Mondja, hogy mennie kell a dolgára, még megölel, megint az a finom illat, és én szinte repülök ki. Nem bánom, hogy más dolga van, most olyan jó. És ez egész nap tart. Mintha valami napelemes kety-mety lennék, ami most olyan sokat volt a napon, hogy a sötétben is működik, sőt ő maga világít. Olyan erős lettem belül valahogy, hogy mindenkinek tudnék adni belőle. Mindenkit magamhoz ölelnék, az egész világot.
***
Reggeli után mennem kell a gyógyszeremért. Valami nyugtatót vagy mit kapok. Úristen, itt sorállás van gyógyszerért. Fogd már be a szád! Ennek az ürgének állandóan szófosása van. Most már én is szeretném megkapni a gyógyszeremet. Gyerünk már nővérke, ne válaszolj neki, akkor tuti abbahagyja! Itt kell dekkolnom, amíg 9-kor az orrom előtt be nem basszák az ajtót azzal, hogy jöjjek vissza csoport után? Ilyet csak nem tennének. A fenébe, faszikám! Na végre! Jól van, igen, az az én gyógyszerem. Andi nővér azt mondja, hogy a Katona Éva üzeni, hogy keressem meg még csoport előtt. Bassza meg, nem bírta volna ezt egy picit előbb kinyögni?! A csoportig van vagy 2 perc! Hülye! Rohanok. Mit akarhat???
Kedves, mosolyog, és Csutorának hív. Ezt nem értem, mert az Márainál egy kutya. Lehet, hogy ő ezt nem tudja. Vagy, végül is a kutya egy édes állat! Mindegy, na! Igazán aranyos velem, és ez a lényeg! Hozott nekem narancslét. Nekem. Csak nekem. Ez azt jelenti, hogy amikor hazamegy innen, akkor is gondol rám. Mert fontos vagyok neki. Iszonyú boldog vagyok ettől, és büszke is magamra, amiért én mégiscsak fontosabb vagyok, mint a többi betege. Ez annyira jó. Elmondhatatlan nyugalom tölt el.
Öregem, erre a csoportra el kell szívni egy cigit. Ez súlyos volt. Tiszta ideggyenge lettem. Ilyen állatságnak kitenni az embert! Az a nő – a Juli, vagy hogy hívják – elájult, a másik – akinek nem tudom a nevét bőgött -, a harmadik – a Zsolt – kirohant. Súlyos. Én is közel voltam hozzá, hogy üvöltsek egy olyat, hogy kirepedjen mindenkinek a dobhártyája. Mindenkinek. Még a Katona Évának is. Meg nekem magamnak is. Mondjuk legalább kirohanhattam volna. Ehhez aztán már tényleg nagyon közel álltam, csak mintha görcsbe állt volna az egész testem. Szar volt! Iszonyú szar. Most pihenek ebédig a társalgóban, úgyis itt cseszem az időt egyfolytában.
Atyavilág, hogy néznek ki az emberek?! És én, én hogy nézek ki! Olyan röhejes ez az egész. Csak erek, belek meg vérömlenyek vagyunk. És ez a cső az arcunk közepén, amin két luk van – az orr! Ez a hét vicce. Sőt a lét vicce! Annyira elegem van. Úgy fájok, vagy mi. Mindenki csak cigizik, meg beszél. Na meg kártyáznak. Ez a halálom. Egész nap itt ülni, és kártyázni. Durva.
Nincs kedvem mások faszságát hallgatni. Azt hiszem, nem érdekelnek az emberek. Tök feketébe fogok öltözni, úgy megyek ki délután. Mint egy maszk, olyanra festem az arcom. Egy gyászoló lárva leszek. Tudnám, mire jó ez az egész? Minden. Istenem, ha újra születek, hadd legyek lelkiszegény! Csak onnan gondolom, hogy most nem vagyok az, mert azok állítólag boldogok, én meg cseszettül nem vagyok az.
***
Persze mindig más akarok lenni. Most a lelkiszegénységtől függetlenül. Különbözőféle ember szeretnék mindig lenni. Egyetlen nap több különböző valaki is. Valaki egészen más, mint most. Látok például egy szép lányt slamposan, hát olyan akarok lenn – slampos, és szép persze. Aztán látok egy szörnyen sovány csajt, aki valahogy olyan aranyosnak tűnik. És akkor olyan akarok lenni, szörnyen sovány és aranyos. Tudnám, én milyen is vagyok valójában, amikor éppen nem azon vagyok, hogy olyan legyek, mint valaki más! Honnan fogom én ezt valaha megtudni? Ezt nem értem. A tükörből kéne rájönnöm, meg mások visszajelzéseiből?
Mindig arról álmodozom, hogy valaki úgy írjon le engem, szóval jellemezzen tövömről-hegyemre, ahogy a realista regényekben szokták a szereplőket. Mondjuk, ha egy Dosztojevszkij rám szánna egy könyvet, valami halvány képet csak nyernék végre magamról. De miért írna le engem Dosztojevszkij? Ráadásul kibaszottul meg is halt már rég. Ez az én formám. Kicsit mintha komoran látnám a világot. Pedig nem akarom. Igazán nem. Még azt a rohadt faciális feedback hipotézist is alkalmazom, miszerint ha vigyorogsz, jó kedved lesz. Legalábbis jobb. Úgyhogy néha, ha eszembe jut, vigyorgok, mint valami vadbarom alma. Hát a nagy szart lesz jobb a kedvem tőle, már megbocsássanak a drága kutató hölgyek és urak, akik ezt a nagyszerű hipotézist kitalálták!
Egyszer például szemináriumra kellett mennem, de éreztem, hogy most annyira szar, hogy pillanatokon belül valami iszonyatos erővel ki fog törni belőlem valami. Valami szörnyűség. És egyszerűen semmi ötletem nem volt, hova mehetnék kiadni magamból. Ha mondjuk nem kellett volna órára mennem ugye — de kellett. Végső kétségbeesésemben eszembe jutott ez a faciális-feedback dolog, és megpróbáltam mosolyogni. Persze éreztem, hogy csak valami félelmetes grimaszt sikerült előállítanom, de több nap, mint kolbász.
Viszont csak egyre rosszabb lett, hiába finomodott a dolog valami görcsös vigyorrá, amennyire éreztem legalábbis. És egyre tehetetlenebbül tébolyogtam a folyosón azzal az ébredező sárkánnyal bennem. A könnyeket rendellenes szemmeregetéssel és kényszeresen sűrű pislogással próbáltam a szememben tartani, mert éreztem, ha elindul egy csepp, hát egész folyam fog kitörni belőlem — persze a sárkánnyal együtt, és az Isten se fogja tudni megállítani.
Közben ismerősök és ismeretlenek jöttek mentek, elmaradtak, én meg csak tántorogtam föl-le valami baszott erőfeszítéssel egyik WC-től a másikig a folyosók labirintusán, hogy ha netán mégis kitörne, minden erőfeszítésem ellenére, legyen hova menekülnöm. Közben meg próbáltam vigyorogni, de csak egyre rohadt szarabb lett.
Persze kénytelen voltam bemenni az órára. Fú, hihetetlen próbatétel volt. Úgy ültem ott végig az órát, hogy szinte éreztem a nyakam körül a kenderkötél szorítását, amivel, innen kiszabadulva, felkötöm magam az első fára. Ezek után a legbrutálisabb az volt, hogy az a randa dög bennem, vagy én magam (?), nem bírtam megállni, hogy olykor valami szívderítő megjegyzés ki ne buggyanjon belőlem, ha már a könnyeim nem, és erre az óra végén a tanár, akit kedveltem és azt hittem ő is engem, odahívott. Azt mondta, ha jót akarok magamnak, meg neki, meg az összes szerencsétlen csoporttársamnak, akik kénytelenek egy szemináriumra járni velem, akkor ne járjak órára, mert nem lehet elviselni, amit csinálok. Vagy valami ilyesmi. Akkor aztán rendesen elindultak a könnyeim, hogy majd? megfulladtam az igyekezettől, hogy vissza tudjam tartani. Rohadt egy érzés volt. Szóval ennyit a faciális-feedback hipotézisről.
***
Hál’ Isten, Márk bejön látogatni! Nem is megyek ki a városba. Örülök neki. Nagyon. De annyira kivan miattam, és ezt iszonyú szar látni. Mindent elcseszek magam körül. Próbálom mutatni, hogy nincs most olyan szar kedvem, de hiába. Olyan lehangoló az egész.
***
Reggel iszonyatos kedvem van. Fúj! De legalább mindjárt egyénim van, ott majd talán jobb lesz. Kérdezi a Katona Éva, hogy mi a bajom. De csak amolyan félvállról. Persze biztos csak én gondolom ezt. De miért gondolnám? Lehet, hogy mégis dühös a múltkori hisztim miatt. Hát persze, gondoltam. Akkor kérdezzem meg tőle legalább ezt, úgyse jut semmi az eszembe! De hogyan? Úgyse mondaná meg, hogy tényleg dühös-e. Meg aztán beszélnék én, de valahogy nem megy. Fingom nincs, hogyan is kéne kezdeni. Nincs is kedvem beszélni. Nem is tudok. Elfelejtettem. Próbálok koncentrálni, hogy mit mondhatnék. Hogy most dühös-e rám. Most dühös rám? Nem erre úgyse mondaná, hogy „igen, jól látja, az vagyok”. Vagy igen? Na jó, megkérdezem.
Azt mondja: „nem, miért gondolja”?. Nem, miért gondolom?! Hát csak úgy, mert nincs jobb dolgom, mint hogy ilyeneket gondoljak. Tudtam, hogy nem mondja meg. Miért gondolom?! Ez vicc!!! Na, akkor most hogyan tovább? Mondjon már ő valamit! Segítsen már rajtam! Valaki. Nem, nehogy megszólaljon, véletlenül se! Még megerőltetné magát. Persze, ez nagyszerű terápiás módszer. Az őrületbe kergetni engem. Legalább akkor én szólaljak már meg! De minek? Vagyis nem, inkább hogyan? Ez nem lehet igaz! Bassza meg, én nem vagyok normális! Mondjak már valamit! Mindjárt lejár az időm. Hogy süt kint a nap. Gondolkodni kell! Beszélni. Már rohadtul un. Azt gondolja, jobb dolga is van, mint itt ülni. Még a végén nem lesz ennyi egyénim, mondván, hogy felesleges. De nem megy. Nem tudok mit mondani. Kibámul az ablakon. Tök máshol jár az agya. Le se szar. A cipőjét nézegeti unottan. Fontos, nagyon fontos ilyen feltűnően unni ezt az egészet? Hát persze, le vagyok fosva! Ezt nem bírom elviselni! Egy csomó időt elbaszok ezzel az egésszel. De most már nem szólalhatok meg!!! És már azt sem tudom, hogy kell. Hogyhogy kell beszélni? Azt hiszem, nincs is hangom. És különben is, mit mondhatnék ennyi idő után, meg azok után, hogy ilyen feltűnően le se hány. Na tessék, az a rohadt idő lejár, nekem viszont bőgnöm kell. Nem bírom én ezt tovább. De persze mennem kell, mert ugye az idő lejárt. Hát persze! Leszar engem a Katona Éva, vagy mi van? Utál? Utálom! Tőle akár fel is fordulhatok. Hát fel is fogok, és akkor gyötörheti egy életen át a lelkiismeret-furdalás.
Igazán undorító az a felsőbbrendűség és álegyüttérzés, amivel a szenvedőt a semmibe taszítják. Igen, az én döntésem, hogy teszek-e érte, és összeszedem-e magam végre, hogy jobban legyek, vagy hagyom, hogy beszippantson a sötét, és eltűnjek benne örökre. Hát persze, hogy az én döntésem, hiszen mi mind egyéniségek vagyunk. (ÉN NEM!) A faszomat! Azt. Hol ér ez? Ez az egész? Nem ér!!! Inkább élnék a középkorban, hogy a főtéren kalodába zárva és kiszolgáltatva gubbasszak hetekig, miközben az emberek kiröhögnek, és megdobálnának rohadt kajával meg szarral, és megkínoznak. Megvagdosnak a késeikkel, miközben kaján vigyorral nézik, ahogy az arcomon megvonaglik a fájdalom, és tiszta poénból megégetik a bőrömet, és piszkálják utána napokig a hólyagos sebeket rajtam, hogy abból is viccet csinálhassanak, és olyan vádakkal illetnek, amik nem igazak, és mégsem tudok ellenük védekezni, de nem is lenne értelme, és azután elégetnek máglyán. És mind örülne, hogy végre megkaptam, amit érdemlek. Mert megadták volna, de igazán nem ilyen petyhüdt képmutatással mint, ahogy az emberek azt ma csinálják. Akkor legalább őszinték voltak! Mert mit érdemlek? A Taigetoszról kellett volna már csecsemőkoromban lehajítani, hogy a koponyám lenn a sziklákon visszavonhatatlanul szétloccsanjon.

***
Ahogy megyek a szobámba, már bőgök. Megint bújik elő belőlem a sárkány. Nem akarom! Nem akarok bőgni! Nem akarom, hogy érdekeljen az egész! A Katona Éva, meg minden. Nem érdekel. De, dehogynem.
A szobában nincs senki. Már megint csak tehetetlenül csapkodom a fejem a falba, és üvöltök, és annyira szenvedek, mintha a szívemet akarnák a helyéből kitépni. A főnővér jön be egyszer csak, és mondja, hogy behallatszik az irodájába a bőgésem, és hogy mi a baj. Nem bírom abbahagyni. El akarok innen menni. Ezt komolyan nem lehet elviselni. Tép, szaggat belül valami iszonyat. Meg akarok halni. Semmi mást, a fejemet szétzúzni a falban. Kapok egy Seduxen injekciót. Persze, adjatok csak nyugtatókat! Van itt szakértelem! Lenyugtatózni az embert. Elmegyek! El én! Persze nem. Csak bőgök, mint egy hülye. Aztán már nem bírom tovább fizikailag, és csak fekszem.
***
Tudom, hogy azért szeret a doktornő, és szeretné, ha jól lennék, de túlzottan nem belém bonyolódni, csak óvatosan, nehogy rászabadítsam a poklot. Csak szépen tudatosan, kimérten! Igen, tudom, hogy ennek így is kell lennie, mert csak így működik a dolog, de egyszerűen felrobbanok tőle! Az egész művi úton előállított terápiás kapcsolattól, amit szerintem nem is lehet még véletlenül sem interperszonális kapcsolatnak titulálni. Mert az inter az azt jelenti ugye, hogy között. A között meg csak két dolog között lehet, egy dolog között nincs között.
Szóval két ember közti személyes kapcsolat? De, könyörgöm, itt csak egy ember a személyes, a kiszolgáltatott fél, a páciens, aki függ a terapeutától, akit elragadnak az érzelmek és a magasba röpítik, csak hogy utána a földbe döngölhessék. És mindezt a másik teljes önuralommal végig kell hogy nézze, és szenvtelenül végig is nézi.
Persze, tudom, hogy érzelmek azért a terapeutában is ébrednek, fájdalmak meg örömök meg minden, csak azért az egész ügy mégsem egészen róla szól. Legfeljebb annyira, amennyire egy munkahelyi probléma befolyásolhatja az ember életét. Ez igazából egy intraperszonális kapcsolat. És ez persze klassz, mert ennek ahhoz, hogy a terapeuta segíteni tudjon, nem is szabad másképp történnie. Mindegy, Katona, felmentelek mindörökre!
***
Az egész délelőttöt végig alszom, úgyhogy mire fölébredek 3-kor, a Katona Éva már hazament. Ez nem lehet igaz! Most holnapig kell várnom, hogy találkozzam vele? Ezek után?! Úristen! Nem akarok megint bekattanni! Kimegyek a nővérszobába. Üres az egész épület. Mindenki valamilyen foglalkozáson van. A nővérek mi a szart csinálnak, amikor szükség van éppen rájuk, csak azt tudnám! Rohadtul nincsenek sehol. Pedig nagyon rossz nekem most.
Leülök a társalgóban, és várok. Hátha történik valami. Egyszer csak lesz itt valaki. Félelmetes így a ház. Végre hangokat hallok az egyik teremből. Igen, emlékszem, itt van csoportjuk a társalgó mellett, valami üvegszobában, az Ildiéknek. A karikás csajnak, aki mellettem fekszik. Festő vagy mi, de elég dilis. Azért kedvelem. Néha olyan depressziós, hogy egyszer például nem jött vissza kimenő után, mert haza ment, és azt mondta, hogy képtelen volt felkelni. Állandóan hívogatták a lakásán, de nem vette föl, végül másnap délben fölhívta a Böszörményi Ritát, aki az orvosa. Akkor végre megnyugodtam, mert már biztos voltam benne, hogy kinyiffantotta magát. Valahogy végül sikerült úgy összeszednie magát, hogy visszajött ide az osztályra. Szóval, asszem, neki szokott ilyenkor itt valami mozgáscsoportja lenni. Hú, egész megnyugodtam, hogy az Ildire gondoltam egy kicsit, és nem magamra, vagy a Katona Évára! Na, elszívok még egy cigit.
***
Basszus, valaki rohadtul üvölt ott benn. Mi a franc van? Úristen, ez szerintem az a szőke kiscsaj, asszem Réka. Igen Réka. Ez tutira az ő hangja. Mondjuk totál kész van, úgyhogy lehet, hogy tényleg ő az. Mi ez? Kirohant a Gyuri, el a nővérszoba felé. Mi a fene folyik itt? Most puff! az Ági rohant ki jól bebaszva maga mögött az ajtót. Ez most már azért durva. A múltkor műhelyen nálunk is tiszta hiszti rohamot kapott a Géza. Idős, csöndes, lovagias pasas. Mindenkinek mindig a kedvében akar járni, aztán akkor meg úgy üvöltött, bömbölt, meg majdnem elküldte a jó kurva anyjába a Kemény Gábort, hogy még…
Talán az Ági után kéne mennem? Eléggé kivolt. Vagy meg kéne néznem, mit csinál a Gyuri. Inkább elszívok még egy cigit. Ez tiszta bolondokháza! Még mindig kiabálnak. Most már többen is. Óriási! Inkább mégis megnézem a nővérek a helyükön vannak-e már, és kérek valami nyugtatót. Igen, az lesz a legjobb. Zsibbadnak a végtagjaim olyan ideges lettem. A fasznak kell itt üvöltözniük! Jó, nyitva a nővérszoba. Itt a Zsófi- meg a Karcsi-nővér is. A Gyuri magyaráz nekik valamit felháborodottan, hogy mekkora barom a Zsolt, közben rángatja magát. Nagyon örülök, de valaki inkább adjon nekem egy nyugtatót!
Nem, nem lehetek ilyen önző! Inkább keressem meg az Ágit! Vagy a szobájában van vagy a WC-ben. Gyerünk! Szedjük össze magunkat! Az úttörő, ahol tud, segít. Igen állítólag eredendően talán jók vagyunk, csak a környezet tett minket rosszá. Talán inkább a kórnyezet, azt megérteném. Kulcsra van zárva a szoba. Akkor irány a WC. Igen, itt lesz. Bentről a tusolóból hallom a bőgését. Benyissak csak úgy? Bekopogok. Na tessék, most még jobban bőg. Most már bemegyek, leszarom. Ott gubbaszt a sarokban, rázza a zokogás. Hú, öregem! Odaguggolok. Kérdezgetem, mi a baj, de csak még jobban bőg. Simogatom a hátát. Olyan fura! Az Ági már vagy 40 éves, én meg, mint valami anyuka, vigasztalni próbálom. Ráadásul épp hogy pár napja ismerem! Nem baj, csak így tovább.
Már dünnyög is valamit! Aha, azt hogy ő legszí-veseebben-megöl-néé-ma-gát-deak-koor-mi-lenne-a-lányááhá-val. Kérdezem, hogy mitől akadt így ki, de erre megint hangosan bőgni kezd. Csitítom. Csss, csssssss? Valami olyasmit mond, hogy bevillant neki egész élesen, ahogy a nyakához szorítanak egy kést… és megerőszakolják. Felfordul a gyomrom. Tovább simogatom, és ?cssss?, mondom, de már csak úgy meggyőződés nélkül. Mit mondhatnék? Valaki szabadítson már ki innen! Súgom neki, hogy szólok a Zsófi nővérnek, de azt mondja, ne hagyjam itt. A francba! Csssss! Csak rázza a sírás. Mondom, hogy mégis csak elmennék szólni a nővérnek, hogy rohanni fogok vissza utána, meg hogy a Zsófi nővér milyen aranyos, és higgye el jobb lesz, ha már ő is itt lesz. Nem akarja, de azt hiszem, már nem ellenkezik olyan erővel, mint az előbb. Úgyhogy lassan fölemelkedem mellőle, még a kezem a hátán van, aztán azt is elhúzom, és mondom, hogy mindjárt itt vagyok, és kirohanok. Fojtogat valami görcs a torkomban.
Rohanok a nővérszobába. A Gyuri még mindig ott rángatja magát, éppen a gyógyszerét keresi a Zsófi nővér, a Karcsi nővér pedig valamit kérdezget tőle. Nem értem, mit beszélnek, csak a saját zihálásom visszhangzik a fejemben. Mintha fuldokolnék. Talán fuldoklom is. Végre kinyögöm, hogy az Ági nagyon sír a WC-ben. A Zsófi nővér föláll, hogy majd ő jön, de még mindig azt a szaros gyógyszert keresi. Gyerünk már! Végre elindul velem a folyosón a WC felé, közben kérdezi, hogy mi a baj az Ágival. Nem válaszolok. Kérdezze meg ő! Engem ugyan hagyjon békén! Előre megy, látom ahogy eltűnik a fürdő ajtajában. Megállok. Majd hülye leszek oda visszamenni! Mekkora egy bunkó vagyok! Megígértem. Nem érdekel.
Bemegyek a szobába. Iszonyú nagyokat kell nyelnem, hogy az a gombóc a torkomban föl ne jöjjön. Leülök az ágyamra. De nem tudok ülni. Mindjárt 1/2 4, akkor vége a csoportoknak, és jönnek a többiek. Jöjjenek már! Az egész testem zsibbad, vagy mi. Végre, zajok! Valakik jönnek! A Kriszti csapja ki az ajtót eltorzult arccal, és már bőg is. Rádobja magát az ágyára. Csak ez hiányzott! Mi van vele is?! Mi a baj? – kérdezem, miközben az ágyához lépek. Azt mondja, nagyon rosszul van. Hát ezt én is látom, bármily meglepő. Na-gyon-rosz-szul-van, megint ezt nyögdécseli. Aztán hirtelen fölpattan, és elkezd az ajtó felé rohanni, és taccs!, nem éri el, úgyhogy odahány. Most már végképp rosszul leszek én is.
Elindul a gumó a torkomban fölfelé. Kérlelhetetlenül. Aztán, hál Isten, mégis megáll, persze a legrosszabb helyen. Úgy érzem, kettétöri a gigámat. A Kriszti közben kitámolyog keresztül a hányáson, remélhetőleg a nővérszobába, mert én ugyan át nem gázolok azon az okádmányon, hogy szólhassak a nővérnek…! Az ablakhoz rohanok, és föltépem, de tök mindegy, mert a szagot beitta a nyálkahártyám. A gumó meg csak nő. Bámulok kifelé, hátha megszűnik, ami itt bent van, a házban, meg bennem. Minden. Végre hallom, hogy a többi szobatársam is megjött. Biztos vége a kiscsoportunknak, amin én nem voltam. Nahát, hogy rohan az idő, és hogy csivitelnek a madarak: csipp-csipp? csipp-csepp, egy csepp… Na elég! Oda kell fordulnom. Befelé! Ott a Jutka, látom, hogy hüledezik a hányás előtt toporogva, aztán már látom az Ildit meg a Jucikát. Én ezt nem bírom ki! Inkább az ablak.
Visszafordulok, és bámulok tovább kifelé. Mit vétettem én? Valaki mondja meg! Végre hallom, hogy felmossák. Valamit beszél hozzám valaki, de sikerül kiszűrnöm a zajt. Úgy, hogy azt mondogatom magamban, hogy „Uram Jézus Krisztus, irgalmazz énnékem!”?. Ezt honnan szedtem? Ja, emlékszem ezt a Franny mondogatta a Franny és Zooey-ban. Igen, „irgalmazz, énnékem nyomorult bűnösnek!”. Ez jó. Ezt egész megnyugtató mondogatni. Persze ez tiszta durva, mert nem is hiszek. Egy imát nem tudok. Kim nekem ez a Jézus Krisztus? Uram?! Mindegy. Az nem számít. Egyszerűen csak megnyugtató ezt mondani. Uram Jézus Krisztus, irgalmazz énnékem! Igen. Irgalmazz, ha vagy. Ha nem vagy, legyél, és akkor is irgalmazzál!
Jé! Felmosták. Ez dicséretre méltó, már kezdtem magam tisztára úgy érezni, mint valami állatkertbe?: beeeeee. Le kell dőlnöm egy picit erre az egész megpróbáltatásra. De lassan, mert a gombóc szétrepeszti a gigámat. Jó, sikerült repedés nélkül lefeküdni. Micsoda apró kis örömök vannak az életben! Hát igen, tanuljunk meg örülni annak, ami a miénk! Meg persze minden gödörből van kiút, és mindenkinek megvan a maga keresztje? keresztapja. Nekem nincs is. Meg se vagyok keresztelve. Nem baj, az a lényeg, hogy ragadjon a bélyeg! Ennyi megnyugtató dolog hogy juthatott az eszembe ilyen egy pillanat alatt?!
Csak ne érezném magam ilyen rettentő feszültnek! Az Ildi visszajött. Már jobban van. Legalábbis ezt mondja a többieknek. Jó neki! Most tőlem is azt kérdezi a Judit, hogy jól vagyok-e már? Már? Hát már klasszul. Sőt, direkte jól. Egyre jobban. Hogyne kérem!
Inkább fölkelek, hátha a társalgóban új benyomások érnek, és azok elmulasztják a gumót. Jó, fölmegyek a társalgóba, ahogy jólnevelt társas lényhez illik, amilyen én is volnék, ugye.
Itt még elég borzoltak a kedélyek. Gyorsan rá kell gyújtanom, hátha letüdőzöm a gumót a torkomból. Most meg mindenki engem kérdezget, hogy mi lett az Ágival, meg a Krisztivel, na és vajon a Gyurival mi is történhetett. Undorító pletykaéhes bagázs! Nincs elég bajuk, még a másikén akarnak csámcsogni. Megható, hogy aggódnak. Ha valamelyik közülük most rögtön leugrana az emeletről, az is csak jó kis pletyka lenne. Nem, ez nem igaz, legalábbis nem mindenkire. Igen! Igazságtalan vagyok! Hogy is volt?! Uram Jézus Krisztus, irgalmazz énnékem bűnösnek! Irgalmazz nekem Jézus Krisztus! Már vagy a harmadik cigimet szívom!
***
Öregem, kivagyok ettől a Erzsitől, olyan fennhangon meséli a szaros kis horror történeteit valami intenzív osztályról, ahol ápolónő. Rohadtul nem tud érdekelni, de egyszerűen olyan hangosan beszél, hogy képtelenség nem odafigyelni. Hogy hogy patkolt el egy bizonyos Janka néni, miután órákig elfelejtették betolni a folyosóról, és mit tudom én még mi mindent szartak el vele kapcsolatban. Szerintem hazudik. Komolyan! A lényeg, hogy elérje, hogy mindenki őt hallgassa. És tényleg mindenki rá figyel, még a kártyások is felfüggesztették a játékot. Fúj, hogy guvad az a sok hervatag szempár! Hullán csámcsogó kukacok! Hogy felvillanyozódtak! Végül is, így vacsora előtt milyen jobb szórakozása lehet egy embernek, mint hányingerkeltő történeteket hallgatni? Lehet, hogy olyan hatást vált ki ez az Erzsike, mint egy sokkterápia. A végén kiderül, hogy beépített terapeuta ez a nő. Egy két lábon járó sokk-terápia. Egy elektrokonvulzív terepautó.
***
Fogd már be, te hülye kificamodott picsa! Nem akarom hallani! De nehogy már ilyen egy hülye miatt kiakadjak! Igen, erős kislány vagyok én. Ott leszek, ahol jól esik, és ebben senki nem akadályozhat meg!
Ez halálos! …valami kisgyerek belefulladt… …tüdőembólia? Na, elég! Irgalmazz nekem, Jézus Krisztus! Irgalmazz nekem! Kérlek! Irgalmazz! …kék volt …fel volt puffadva.
Nem akarom hallani! Nem! Nem! Irgalmazz nekem, Jézus Krisztus, kérlek szépen! Úristen, nem bírom! Rohanjak már! El, el innen! Rohanok. Jól van. El ne csússzak! De hova… most hova? Nem akarok a szobába menni, ott vannak. A WC-be! Jó. Puff! Úristen, nem bírom ki!
Irgalmazz nekem, Jézus Krisztus! Irgalmazz nekem! Nem, ne bőgjek! Nincs semmi baj! Irgalmazz nekem Jézus Krisztus! Irgalmazz nekem! Kék volt, és fel volt puffadva. Nem, „pufajka, igen, pufajkások” Ajka… feketekőszén… ?… zöld fű… piros rózsa, kék nefelejts…
Nem, nem bírok nem felejteni… Irgalmazz, Jézus Krisztus! Kérlek, könyörülj rajtam! Könyörülj rajtam! Jó, erősebben üsd a fejed, hogy igazán fájjon. Puff! Nagyobbat! Puff! Könyörülj rajtam, Jézus Krisztus! Úristen, én megőrültem! Na, ne bőgjek már úgy!
Kimegyek a nővérszobába. Jó. Ez nagyon jó ötlet. Gyerünk! Nagyon ügyes. Könyörülj rajtam, Jézuskrisztus! Mindjárt ott vagyok. O.K. Most mit mondjak? Nem tudok beszélni! Nem megy! Könyörüljrajtam Jézuskrisztus! Hogy mi van velem? Nem tudom. Nem tudom. Könyö-rüljrajtam-Jézuskrisztus! Legalább csak magamban mondjam már! Öregem, hangosan motyogok! Könyö-rüljrajtam Jé-zus-krisz-tus!
Ne vegyem ilyen kapkodva a levegőt, mert el fogok ájulni? Hiszen nem is ve-szem-kap-kod-va-nem-ve-szem-kap-kod-va…
Kö-nyö-rülj-raj-tam-Jé-zus-krisz-tus! Hogy szóljanak-e az ügyeletes orvosnak? Kö-nyö-rülj-raj-tam-Jé-zus-krisz-tus! El tudok-e menni a szobájáig? A szobájáig?! Kinek a szo… Kö-nyö-rülj-raj-tam-jé-zus-krisz-tus-kö-nyö-rülj-raj-tam-jé-zus-krisz-tus! Feküdjek le? Jó. Az jó lenne. És mit motyogok, azt kérdezi. Kö-nyö-rülj-raj-tam-jé-zus-krisz-tus! Nem motyogok! Nem akarok motyogni! Úristen, hogy izzadok. Kö-nyö-rülj-raj-tam-jé-zus-krisz-tus! Izzom belül… Jó, már fekszem. Igen, így jobb. Kapok egy injekciót. Jó. Kapjak. Kö-nyö-rülj-raj-tam-jé-zus-krisz-tus-kö-nyö-rülj-raj-tam-jé-zus-krisz-tus! Mi a fene lett velem? Hogy lazítsam el magam? Próbálom. De úgy… úgy csattog, ver a szívem… Ne kapkodjam a levegőt? Igen, igen tudom, hiperventillació, ájulás… Kö-nyö-rülj-kö-nyö-rülj?! Egy kicsit jobb. Igen. Talán. Könyörülj rajtam!