Bár mindenki tudná a depresszióról…

Bár mindenki tudná a depresszióról!

Therese J. Borchard, PsychCentral

            Nemrég valaki Robin Williams öngyilkossága kapcsán megkért, hogy írjak arról, mit kénte szerintem mindenkinek tudnia a depresszióról. Íme:

            Szeretném, ha mindenki tudná, hogy a depresszió egy összetett pszichológiai állapot, pszichológiai, és spirituális összetevőkkel, és emiatt nem lehet egy csinos és takaros dobozba erőltetni, a gyógyulásnak sokféle forrásból kell jönnie, és minden személy felépülése különböző.

            Szeretném, ha mindenki tudná, hogy a depresszió nem csak úgy magától jön létre, hanem biológiai rendszerek (ideg-, emésztő-, endokrin-, légzőszervi) tekervényes hálója együttesen  alakítja ki, és a depressziónak ugyanúgy köze van a bélrendszerhez, mint az agyhoz, a pajzsmirigyhez és az idegekhez, és jobb lenne az ország egészségügyi helyzete, ha a depressziót holisztikus nézőpontból közelítenénk meg.

            Szeretném, ha mindenki tudná, hogy a kezeletlen depresszió növelheti más betegségek kockázatát. Egy 2007-es norvég tanulmány kimutatta, hogy azoknak, akiknek szignifikáns depressziós tüneteik voltak, hajlamosabbak a szívbetegségre, stroke-ra, légzőszervi megbetegedésekre (például tüdőgyulladás, és influenza) és idegrendszeri megbetegedésekre (mint a Parkinson-kór és a sclerosis multiplex), melyek akár halálhoz is vezethetnek.

            Szeretném, ha mindenki ugyanúgy együtt tudna érezni depressziós barátaival, mint azokkal, akiknek reumájuk, emlőrákjuk vagy más, társadalmilag elfogadott betegségük van, és senki nem fogadná el a „mentális betegségek” csoportba sorolt betegségek diszkriminációját és elítélését.

            Szeretném, ha mindenki tudná, a depresszió nem gyógyítható egy 21 napos meditációs programmal Deepak Chopra vagy Eckhart Tolle vezetésével az Oprah.com-on, és bár a mindfulness (éber figyelem) tényleg segíthet, lehet valakinek krónikus halálvágya sok évnyi meditációs gyakorlat után is.

            Szeretném, ha mindenki tudná, hogy lehetsz egyszerre hálás és nyomi, hogy a hála létezhet együtt egy hangulatzavarral.

            Szeretném, ha mindenki tudná, hogy a neuroplaszticitással és az agyunk változási képességével kapcsolatos lenyűgöző kutatások ellenére igazságtalan elvárni azt, hogy valaki megszüntesse a depresszióját csupán annyival, hogy boldog dolgokra gondol. Szeretném, ha mindenki tudná, hogy ez a tudományterület még új, és bár érdemes gondolni rá, hogy új áramköröket hozzunk az agyunkban, egy éjszaka leforgása alatt nem lesz a lámpából elefánt. A tumort sem a gondolatainkkal próbáljuk megfékezni.

             Szeretném, ha mindenki tudná, hogy a gyógyszerek nem jelentenek mindenre megoldást. Elindíthatják a gyógyító folyamatot és megkönnyítik a munka nehezének elvégzését, de nem képesek mindent megjavítani.

             Szeretném, ha mindenki tudná, hogy több millió ember van, aki nem reagál a gyógyszerekre, és bár az agystimulációs technikák reményt adnak a terápia-rezisztens depressziósoknak, nekik egy teljesen másfajta szörnyeteggel kell megbirkózniuk, és nem lehet hibáztatni őket a krónikus betegségükért.

             Szeretném, ha mindenki tudná, hogy egy depressziós ember képes két órán keresztül nevetést színlelni egy vacsora alatt, és aztán hazamenve rákeres a Google-ban a „hogyan kaphatunk gyorsan rákot” kérdésre — hogy a legtöbb depressziós Oscar-díjat érdemel kiemelkedő színészi alakításért, és gyakorlatilag lehetetlen észrevenni a kétségbeesést és a szomorúságot egy emberen, aki ennyire meg akar halni, mert általában ők azok, akik a legtöbb viccet mondják egy társaságban.

            Szeretném, ha mindenki tudná, hogy a depressziót nem a megrekedt energia okozza a korona (vagy hetedik) csakrában, vagy az, hogy démonok szállták meg a lelked, és valószínűtlen, hogy egy reiki vagy egy ördögűzés meg tud gyógyítani.

            Szeretném, ha mindenki tudná, hogy a sportolás során szerzett endorfin a legjobb fájdalomcsillapító, amit egy depressziós személy kaphat, de úszhat valaki 5000 mét egy t, vagy futhat 10 kilométert, lehet továbbra is szuicid hajlamú, csak egy szomorú úszó úszószemüvege a könnyeivel telik meg.

            Szeretném, ha mindenki tudná, hogy bár a jóga segít néhány embernek, lesz, aki pont olyan depisen távozik a „namaste” után, mint ahogyan érkezett.

            Szeretném, ha mindenki tudná, hogy bár a diéta alapvető volna a depresszió kezelésében! Sajnos kiiktathatod a glutént, a laktózt, a koffeint, az alkoholt és a cukrot az étrendedből – élhetsz csupán zöld levélkéken, de lehetsz továbbra is nyomott, és bár a halolaj, a B12 vitamin és egy jó probiotikum javíthatnak a hangulatodon, ezek akkor sem  csodaszerek.

            Szeretném, ha mindenki tudná, hogy a depresszió legrosszabb része a teljes magány, az, hogy az ember nem képes kifejezni a benne tomboló gyötrelmeket, és hogy a „mosolygós” kultúra, amiben élünk, csak méginkább megkeseríti a magányt, mert az emberek félnek elmondani az igazságot.

            Szeretném, ha mindenki tudná, hogy a depresszióval küzdő emberek nem lusták, nem kihúzzák magukat mindenből, nem gyengék, és nem a figyelmet akarják magukra irányítani.

            Szeretném, ha mindenki tudná, hogy a depressziós agyak máshogy néznek ki nagy felbontású röntgenfelvételeken, mint a nem depressziósoké. És amikor szakértők scan vizsgálatot végeztek, felfedezték, hogy a depressziós emberek agyának frontális lebenye alacsonyabb aktivitást mutat, mint a nem depressziós betegeké. Az érzelmek normális feldolgozási mintázata sérül, a depresszióhoz társulhat az agy egyes területein a térfogat csökkenése, a depresszió akadályozhatja az új agysejtek keletkezését és mindennek okán Peter Kramer, a neves pszichiáter szerint ez a legpusztítóbb általunk ismert betegség.

            Szeretném, ha mindenki tudná, hogy egy súlyosan depressziós számára az öngyilkossági kísérlet olyan, mint másnak a tüsszentési inger — egyszerű reakció a test erős üzenetére, miután évekig harcolt a tüsszentés ellen, egyszerűen nem tud már nem tüsszenteni, és emiatt nem kéne elítélni vagy démonizálni őket.

            Szeretném, ha mindenki tudná, hogy néhány ember számára az életben maradás a legnehezebb, s pusztán mert néhány ember könnyen abszolválja ezt a feladatot, attól még másnak erősen meg kell küzdenie minden egyes lélegzetvételért.

            Szeretném, ha mindenki tudná, hogy a legjobb dolog, amit egy depresszióval küzdő emberért tehetsz, az, hogy hiszel benne.

            Szeretném, ha mindenki tudná, hogy a depressziót időnként valami kiváltja, de más esetekben csak magától jön, néha pedig egy icipici dolog is elég, hogy kihúzzanak a sötétségből, máskor viszont a legnagyobb erőfeszítés is kevés, nem tehetsz mást, minthogy kivárod a tünetek enyhülését.

            Szeretném, ha mindenki tudná, hogy a depresszió jön és megy, és hogy ebben az árapályban van néha a békének egy-egy kis szigete – ezt tartja életben az embert az utazása során.

            Szeretném, ha mindenki tudná, és ez a legfontosabb, hogy van remény.

            A gyógyszereken és a meditáción túl.

            A halolajon és a D-vitaminon túl.

            Az akupunktúrán és a jógán túl.

            Az éber figyelmen és a biofeedback-en túl.

            A kognitív viselkedésterápián és az agystimulációs technikán túl.

            Minden elképzelhető dolgon túl, van remény a depresszióban.

            Amikor rátalálsz másokra, akik megértik a tüsszentés ösztönét.

            Amikor megosztod valakivel az ismerős, mégis egyedi betegséged.

            Amikor célt találsz az életben.

            Amikor a teljes szívedet és lelkedet valami értelmesnek szenteled az életben.

            Amikor a fájdalmat és a keserűséget gyengéd szeretetté és szolgálattá alakítod.

Köszönet Katona Verának a fordításért.