álmok és mindennapok

Sziasztok Mindenki!

Akinek névről ismerősként, annak névről ismerősként, akinek nem, hát annak nem. Végre bejött a blog, úgy ahogy régen is volt, végre. Sok éve nem jártam erre (alig tudtam név, jelszó, emailcím, istenkínja, még itt ezt a blogot is egy frász volt elérni) és most se értem , miért vagyok itt, vajon mi célból …. hiszen a blogokra eddig se írt senki, másokéra se igazán, ezt megfigyeltem de mindegy is ….. pár évre eltűntem, most ismét …. 

Legutóbb úgy mentem a dokimhoz mint egy zombi, az éjszaka, az alvás mindig is probléma .. volt, van és lesz is és a depi, eléggé, meg a magány meg a néma szótlan fos élet, a hét végére a teljes testi görcsben állás, mivégre ismét el eljutok abba a pontba, hogy fáradt vagyok élni. Egyszerűen belefáradtam. Franc tudja, mi végre és kinek írogatok itt és mivégre, kinek írogatom az egyéb blogokat, lehet ez is csak elbaszott magányos pótcselekvés abban bízva, hogy végre valaki nem fog magasról szarni rám.

Időközben felbasztam az agyam a tündérhegyi eszmefuttatáson. Nekem nem volt rossz ott, leginkább csak végigolvasok mindenkit és felbaszom magam az egekbe ….. 

Ha és amennyiben akkor 2-3 éve, tán most decemberben lesz 3 éve már nem is tudom, innen már előtte lekapcsoltam magam, szóval egysmás történt azóta – úristen, ennyi idő eltelt? – de akkor az életben nem derül ki, hogy borderes vagyok (nagyonis sajnos és ehhez kellett a tündérhegyi „megfigyelés”, hamar sejtették szerintem, falc ésatöbbi), meg elkerülős, faszomtudja, ez a kettő, a pszichológusom véleménye is, hogy a tündérhegyi zárójelentés az részletes és tuti. Ez csak az én tapasztalatom. Lehet nyilvánosan utálni is. A helyet is. Engem is.

Aztán most – együttélve mindennel – dolgozok, meg pénzt hajtok meg túlélek (nyáron ismét kórház volt, hát Tündérhegy közelébe nem ért, de mondom, lehet, nyilvánosan utálni is)  és ja, örömmel várom a karácsonyt. – irónia. A pszichológusom már kérdezgeti elmegyek e valahova telelni, csak az ünnepekre, tavaly valami panzióba menekültem el, csak városon belül, kutyástul, hát nem volt valami tuti élmény …… 30.000-ért bebasztak egy kicsi szobába a kutyámmal, ahol alig fértünk el, egy apró kis lyukba, ahol kurva hideg volt. Több pénzem meg nincs arra hogy elmenjek a picsába innen.

Még mindig nem tudom minek írok, vagy kinek vagy mit, csapong bennem minden.

Továbbra is csak verset vagyok képes írni …. anélkül hogy minden emberi hiányomon és foson felcseszném az agyam.

 

Az éjszaka rám tör. Várom! 

Várom, hogyan kergetnek át a képek az álmon,

összecsúsznak az idősíkok,

múlt és jelen, s én már nem is sírok,

már 17 évesen is meg akartam halni,

hogy minden képre emlékezzek, 

az szinte csak alkalmi,

mikor már elég, kelek, úgyis magamra maradok.

Megtegyem? – magamtól kérdezek,

mert emberi szó nem ér, a gondolat halott,

érzés már nem maradt. De nézd csak! Véres a fal ott!

Egyedül maradtam, szótlan, némán,

fáradt erő bennem, monoton, erőtlen, 

mindennapi sétán.

Fáradt – erő, ellentétekben elmerülő,

levegő nem maradt,

zárnak össze feletted a falak.

Nem mondhatod senkinek, ne legyen panasz,

fáj élni, tested görcsben, érzés oly ritkán akad,

a világ pedig sűrű , nem lehetsz önmagad.

Vajon meddig bírod? 

A kimondhatatlant ki álomkép mögött sírod,

mert nem szólhatsz, elsorvaszt a magány.

Ezt most kinek írod? – kérdezed magadtól,

és befelé, a tér közepe felé távolodsz a falaktól.

Tiltod, ne érjen el, bár nem is akar,

mert te vagy odaát, mit törődjön veled, leszar,

a saját lánya mellett kell lennie a bajban.

 

Veled pedig a belső néma zajban

makacs harag tüze lobban,

és szótlan,

képek peregnek a gyógyszer nyújtotta éjszakai show-ban.