Általános Iskola első éve

Az óvoda befejeztével, elkezdődött az általános iskola, ami számomra már az első pár naptól kezdve, folyamatos szorongással telt. Természetesen az iskola kezdést megelőző nyáron is végig a nagyszüleimnél voltam, és csak augusztus utolsó pár napjában lehettem otthon. Pedig azt éreztem jó lett volna kicsit belerázódni az otthoni környezetbe, megnézegetni a füzetjeimet, elrendezni a ceruzáimat, kicsit jobban felkészülni erre a nagy változásra, ami rám várt. A változástól való rettegés itt kezdett bennem kialakulni. Anyám mindig nagyon sokat foglalkozott a külső megjelenésemmel, főleg ha Ő is velem volt. A külsőségek és a látszat számított. Kötelező volt a harisnya, a szoknya, a blézer és az ing. A harisnyát és a szoknyát utáltam, nem éreztem magaménak ezt a stílust, kényelmetlen volt.  Többször mondtam is neki, hogy nem akarom, de Őt, ez egyáltalán nem érdekelte. Úgy viselkedsz, úgy öltözködsz, ahogy én akarom. Azt szereted, az tetszik, ami nekem tetszik. Levágatta a hajam, amikor nem akartam, és nem engedte, hogy megnövesszem, ha hosszút szerettem volna.

Emlékszem az első napra, az évnyitóra, annyira féltem, hogy remegtem, a gyomrom görcsben állt és alig bírtam elsétálni anyámmal és a bébiszitterrel az iskoláig. Apám nem jött. Ezt akkor is és a mai napig többször kihangsúlyozza anyám, hogy apám akkor sem volt velünk. Addigra már egy negatív kép élt róla bennem és egyértelművé vált számomra, hogy egyáltalán nem akar részt venni az életemben, nincs ott a fontosabb mérföldköveknél, nem számíthatok rá.

A tantermünk az iskola alagsorában volt, nagyon kevés ablakkal, és a tanárok csak az alagsorba vezető lépcsőig engedték reggelente a szülőket, nem jöhettek le velünk. Mindig féltem lemenni oda, sötét volt és ijesztő. Továbbra is velem maradt az az érzés, hogy el kell búcsúznom az anyámtól reggel, akit megint csak hosszú idő múlva láthatok újra. Egy emlékem van, amikor apám vitt reggel, már a készülődés nagyon kaotikus volt, semmi türelme nem volt hozzám, csak sietetett és ideges volt. Úgy emlékszem nem is keltett fel időben. Végig az úton sietnünk kellett, Ő rohant elől, nem fogta a kezem. Megérkeztünk, majd amikor az egyik tanár megállította a lépcső tetején, hogy nem mehet le erre Ő ordibálni kezdett vele, és azt kérdezte tőle: – Mit fog csinálni, ha lemegyek, fejbe lő? Majd lejött velem. Sok ilyen helyzetbe kerültem vele nyilvános helyeken, amikor más emberekkel ordibált, olyankor mindig nagyon megijedtem és féltem Tőle.

Elég hamar úgy éreztem, hogy beilleszkedtem, pár barátot szereztem is már az első héten, de hasonló érzéseim voltak, mint az oviban, hogy igazából senki nem kedvel, hogy fura vagyok, és nem tartozom a közösséghez. Ha a tanulásról volt szó sok gondom akadt. Egyáltalán nem bíztam magamban, azt gondoltam buta vagyok és semmit sem értek. Ha dolgozat következett, vagy felelés, előző este alig bírtam aludni, forgolódtam, nagyon szorongtam és féltem, hogy nem fog sikerülni.  Ezzel szemben a házifeladataimat mindig megcsináltam a napköziben, nem mertem elhanyagolni, és a jegyeim is rendben voltak. Jól teljesítettem mégis azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó. Otthon nem lettem kikérdezve a tananyagról, nem ellenőrizte senki, hogy elkészültem-e a házival. Változatlanul a bébiszitterrel töltöttem a délutánokat és az estéket, sokat hiányoztam hétközben is, mert a nagyszüleimhez vitt anyám. Az iskolai szüneteket is ott töltöttem.

Volt egy rendszer, ami a magatartásunkat pontozta. A teremben volt egy parafatábla, amin napocskák, felhők, esőfelhők, és villámló esőfelhőket ábrázoló lapok voltak. Ha jól viselkedtél értelemszerűen napocska volt a neved mellett, ha picit rosszabban, akkor a felhő eltakarta a napocskát és így tovább. Emlékszem, hogy mennyire megviselt lelkileg, amikor nem napocska volt a nevem mellett. Értéktelennek éreztem magam, azt éreztem emiatt már senki sem szeret, hibáztam, amit nem fogok tudni helyre hozni. Ezekből az időkből már vannak olyan emlékeim, hogy a szüleim becsméreltek, nem normálisnak, és idiótának hívnak. Minden apró hibám, vagy ballépésem miatt nagyon idegessé váltak, kiabáltak, lelkileg terrorizáltak és nem hagyták, hogy szóhoz jussak vagy beszéljek az érzéseimről. Az volt az egyetlen igazság, amit Ők gondoltak, a gyereknek, „kuss” a neve. Anyám sokszor rángatott meg, ütött a fejemre, ha nem azt csináltam, amit mondott, vagy amikor ideges volt rám. Egyáltalán nem tudta kontrollálni a haragját. Azt éreztem, hogy nem fogadnak el annak amilyen vagyok, többet, mást várnak el Tőlem, mint amit nyújtani tudok. Nem volt jó soha az, amit csináltam. Abban a minimális időben is, amikor ott voltak velem, kiabáltak és türelmetlenkedtek.

Ez a napi szintű stressz, az otthoni elhanyagolás, terrorizálás, és az iskolai nehézségek miatt egyre feszültebb, ijedtebb, szorongóbb és önbizalomhiányosabb lettem. Gyengének éreztem magam, mentálisan és testileg, emiatt még inkább támaszkodtam volna, vágytam volna a szüleim közelségére, elfogadására. Vágytam az érzelmi biztonságra és a biztonságot adó családi otthonra.