Sziasztok!
Régóta gondolkozok ezen, de nem voltak szavaim kifejezni, bár most sem igazán vannak, de le szeretném már írni.
Azt tapasztaltam, hogy minden ember akivel eddig megértettem magam (ez nem az a nagybetűs Megértés, amire majdnem mindenki vágyik és egy életen át keressük, általában hiába, inkább csak értelmes beszélgetések, kölcsönös figyelem, közös témák) lelkileg, mentálisan sérült volt. Ezt nem mindig tudtam meg rögtön, megérzés talán volt (nem mindig), de az okok volt hogy csak évekkel később derültek ki. Nagyon kíváncsi lennék hogy ez a depresszióból adódik, esetleg semmi köze hozzá, és a személyiségem ilyen. Vagy rengeteg apró tényező játszik közre.
Abszolút hidegen hagynak az olyan témák, amikről a környezetem folyamatosan beszél – lakásfelújítás, autók, milyen bort vegyek milyen alkalomra, milyen színű cipő megy a mittudomén milyen öltönyhöz, milyen focista mit nyilatkozott, minek milyen az árfolyama, stb. Nem tudnék (vagyis tudnék, de nem akarok) elmenni mondjuk egy elegáns étterembe, úgy fogni a villát ahogy kell, csicseregni baromságokról. Nem igazán tudok mit kezdeni az ilyen helyzetekkel, az ilyen emberekkel. Minek? Már attól szétuntam a fejemet, hogy leírtam.
Természetesen tudok beszélgetni „normális” emberekkel is (itt most nem az a lényeg hogy diagnosztizálták-e, rengeteg a diagnosztizálatlan mentális problémákkal küzdő ember), meg kötött, személytelen témákról bárkivel elbeszélgetek, tudok munkakapcsolatokat kialakítani, de igazán közeli, személyes viszonyba csak olyanokkal sikerült eddig kerülnöm, akik súlyos terhet hordoznak. És ez nem baj! Nagyon sok értékes és különleges embert ismertem/ismerek meg így, innen közületek/közülünk is.
Szerző:
A „csicsergés baromságokról” volt anyósom szerint a társalgás: semmitmondó dolgok egy kaptafára. (Az én kedvencem: De csinos rajtad ez a ruha! Ó, ez már régi (2 napja turkálta, ja.) Nem is hajlandóak mélyebb dolgokról beszélni, de ez az ő bajuk!
Na de kik azok az ők, Kleó? 🙂
Az én kedvencem: ma olyan fáradtnak tűnsz. (kösz b+, depresszió :D) és ezt olyankor is hallom, amikor tök kipihent vagyok.
Az ún. átlagemberek. Aztán még van az átlagértelmiségi, ott: milyen remekül énekelte Ótelót X. Y. Na és a karmester!
Azt de utálom, amikor megjátszák hogy értenek valamihez, közben meg én tudom hogy nem, és egyre inkább belelovallják magukat, én meg óvatosan olyan kérdéseket és megjegyzéseket fűzök hozzá amitől egyre jobban látszik hogy nem értenek hozzá, de nem adják fel 😀
szerk.: nem is utálom, tök szórakoztató!
szia
én is így vagyok vele. Mi ilyen tipusú emberek vagyunk, ezt kell elfogadni és kész. Mi mindenhol ott vagyunk, a társadalom peremétől a csúcsig.
Én is 1000 közül kiszúrom a mentálisan betegeket, rászorululókat. Az más kérdés, hogy segítek-e rajtuk, mert volt egy időszak amikor még anno dolgoztam, nagymenő helper munkakörben erőn felül és kiégtem (burn-out). Szóval csak óvatosan a lelkizéssel, mások problémáinak meghallgatásával/segítésével.
Nem tudom mit csinálsz, miből élsz, ha mások szennyét el tudod viselni ezt a képességed kamatoztathatod, pl. pszichológus, stb. állásokban. 25k-t keresni 50 percért elég jó móka.
Engem is hidegen hagy mások ürességének álcázására bevett társalgási szótár gyűjtemény, ezek teljesen bullshit, filling=kitöltő szövegek.
Jó a meglátásod, hogy sok a diagnosztizálatlan beteg a tömegben, ez van, őrült világot élünk, mindenkinek megvan a maga flúgja.
PS: Gratula a Lebanon Hanover avatar-odhoz.
Nem tudom, én csak azt érzékelem, hogy ásítóan unalmas volt, amikor a kutyások reggelenként összegyűltek kutyát sétáltatni és beszélgettek. Semmilyen szinten nem tudtam hozzászólni, de nekem ez úgy jött le, hogy ÉN vagyok a buta, stb.
És amit már valahol fejtegettem: nem bírom azt sem elviselni, hogy szabályosan be kell ordítani a társalgás közepébe, ha mondani akarsz valamit. Persze csak nekem, aki úgysem csinálom meg. A többiek valahogy úgy tudnak benyögni valamit (dehogy benyögni, kinyilatkoztatni), hogy nem tűnik erőszakosnak, beordításnak. Művészet.
Folyt. Én valahogy nem érzékelem, hogy ki normális és ki nem. Én mindig mindenkit meghallgatok és az az érzésem, hogy Ő tök normális, bezzeg én… Azt sem mondanám, hogy őszinteségre őszinteség a válasz, mert el szoktam mondani (kb. bárkinek, bármikor), hogy bajok vannak nálam. Nem nagyon szoktam azt a választ kapni, hogy „nálam is”.
De akkor én ufo vagyok, se diagolni nem tudok, se semmit. 🙂
Köszönöm a kommentet 242 🙂
Nem szívesen dolgoznék olyan helyen, ahol mindennapi kontaktban vagyok új emberekkel (egyébként alapkutatásban dolgozom, és szeretem, kivéve az anyagi részét, de ez van, vállaltam). Én nem mindig veszem észre, de ők igen, mert általában hamar megnyílnak, ami egyáltalán nem baj, sőt egyfajta elismerésként élem meg hogy bizalmat kapok.
P.S.-re, eddig egy emberrel beszéltem aki ismerte a LH-t, ő egy koncerten szúrta ki a pólómon. Szóval örvendek 🙂
Én is utálom hogy arra figyelnek aki hangosabb, vagyis utáltam, most már pont leszarom. De ezt beszéltük veled 🙂
Miért lennél ufo azért mert nem diagolsz? Nem is feladatod 🙂 Attól még lehetsz ufo, sőt, az a jó! De ezen aztán nincs okod izgulni 😀
Ahogy öregszem, egyre pofátlanabb módon sétálok ki az efféle small talk helyzetekből. Ezt szó szerint is úgy kell érteni, hogy elsétálok… régebben halaszthatatlan teendőkre hivatkoztam, ma már nem is mentegetem magam. Tudom, hogy bunkó vagyok. 🙂
Ha ismerősről van szó, akkor én is, illetve el is mondom hogy ez engem mennyire nem érdekel.
Ha ismeretlen, akkor én érdemesnek tartom megadni a lehetőséget, nem mindig jó komoly témával kezdeni.