Sziasztok.
Akkor vágjunk is bele:
Tudom, hogy hogy múlhatna el az OCD (kényszerbetegség) belőlem. Én már korában is tudtam: jó pár hónapja. Most megtaláltam a gondolataimat és tapasztalataimat másvalaki tükrében, de mire ide eljutottam, már tudtam és tudom, hogy mi ennek a módszernek a hátránya:
https://www.youtube.com/watch?v=z_gYi6kL9d4
Nem reklám céllal raktam ide ezt a videót persze.. Csak először olyan. megvilágosodásérzést adott, hogy jé, másvalaki is osztja a tapasztalataimból leszűrt tanulságot.
Igen. De mi van, ha a biztonság forrása egy ember?
Ebbe még belegondolni is szörnyű: másvalaki tartaná a kezében az én pszichés állapotom, a betegségem.
Ahhoz már hozzászoktam az évek alatt, hogy a hangulatomat másvalaki – pontosítsunk: a környezetem -, befolyásolja:
hogy is fogalmazzak: régi osztályközösségem kellően tekintélyelvű és traumatizáló volt ahhoz, hogy ne legyen más választásom, csak az, hogy – a túlélés érdekében – olyasvalakivé váljak, aki például igen könnyen azonosul más lényekkel -, és még akkor se tehettem semmit – úgymond – érdemben, ha mindig is visszapofáztam az osztály „vezérének” –
De ez az azonosulás csak egy példa.
Milyen érdekes, hogy amikor ezzel az osztálytársammal éppen egy „jó” időszakunk volt, akkor egyszer az OCD-tüneteim hoppá, nem jelentkeztek -, legalábbis akkor figyeltem meg ezt először.
Akkor eljött hozzánk, és én senkinek nem engedtem meg már régóta, hogy csak úgy leüljön a székemre, csak ha letakartam valamivel: na, neki megengedtem..
Amikor később ismét gyártott valami konfliktust, akkor le is takarítottam a székem, mintha a nyomát is el akartam volna törölni -, eltüntetni őt a „birodalmamból”, a szobámból..
Azt hiszem, egy másik emberhez való örök hozzákötöttség túl nagy ár lenne azért, hogy az OCD megszűnjön: mint írtam, elég időt töltöttem egy egyéniséget egyáltalán nem szorgalmazó, sőt, eltaposó környezetben ahhoz, hogy ez a fajta (és másmilyen se) kontroll ne legyen ínyemre, sőt, sokkoljon.
Eltöprengek azon, hogy miért is vagyok én másokra utalva? Tényleg, legszívesebben azt is szabályoznám, ha most jobban belegondolok, hogy a testem mikor akarjon például WC-re menni, szomjasnak lenni meg ilyenek: szerintem nem véletlen eza „Kényszer”betegség: hülye és kicsit talán vicces párhuzam is, nem tudom, mennyire van ezek között kapcsolat, de tulajdonképpen évekig egy kényszerítő közegben éltem osztályilag, és talán hozzászoktam a merev, megváltoztathatatlan szabályokhoz: bakker, következetes volt, elképzelhetetlenül az. Teljesen megvolt, hogy „hol a helyem”: és olyan, mintha például az érzelmeim elnyomásával, azon igyekezetemmel, hogy kordában tartsam őket, mintha talán visszaidézném, szinte újrateremteném belsőleg azt a kőbe vésettséget -, csak nem olyan vasszigorral – mint amit ott megtapasztaltam.
Elképesztő volt a következetesség: büntető jellegű, de mindig. Ott az ember hamar rájött, már kiskorban -, akár tudattalanul, mert ez volt a stratégiája – hogy megvan az abszolút helyes, és attól eltérni? Hát, következményekkel jár.. Minden esetben..
Persze most ez úgy hangzik, mintha én azonnal jó kiskutya módjára behódoltam volna: á, egy fenét. Állítólag legszebbnek ígérkező éveim mentek arra rá, hogy lázadoztam egyfolytában: vagy legalábbis, mindent megtettem azért, hogy nyerjek (vele szemben).
Úgy gondolom, az OCD-m – talán részben -, de ebből a miliőből alakult ki -, vagyis a fenyegetettségből, a bántalmazás részeiből az erőszak ciklusán belül (régebben, de akár fizikai is): de abban bizonyos vagyok, hogy a biztonság megtapasztalásának hiánya az, ami fönttartja a tüneteimet.
Viszont ha a biztonság hiánya az, ami meghatározó tényező, akkor valójában ez egy pihe-puha, konfliktusmentes környezet kellene, hogy legyen. Vagy legalábbis, pozitív jellegű, olyasmi, mint amik a „jó” időszakban voltak a régi osztálytársammal…
Kissé nehéz különbséget tennem a pihe-puha-tyutyutyu és azon pozitív miliő között, amit a „jó” időszakok jelentettek a régi osztálytársammal: mert ezt a biztonsághiányt, ha felszámolnám valahogy, valamiféle olyasvalamiként képzelem el, ahol minden tökéletes és stb.: kellően felborult bennem a világ rendje ahhoz, hogy rengeteg fogalom összekeveredjen bennem, mert például gyengeségnek vélek olyasmit, és a talán túlvédő szüleim régi, kettős pihe-puhaságát gondolom oda, ami valójában nem az.
Ez a pihe-puhaság-képzet ezen régi osztálytársamtól jön és havergárdájától, akik szerint én elkényesztetett vagyok (nem éppen voltak jók azoknak a kölyköknek a körülményei), de mégis, ez a helytelenítő attitűdjük kihatott arra, ahogyan a régi környezetemet, ami a trauma előtt volt, értékelem (azóta változtak a dolgok környezetileg is): pedig ott még (azt hiszem) biztonság is volt, és (ebben biztos vagyok) boldog is voltam, de mégis megkeveredtek bennem a fogalmak…
Szerző:
Gyerekkoromban (általános iskola idején) Nevelőfaterom rengetegszer az orromra kötötte, hogy hálásnak kellene lennem azért, amiért ő eltart, és biztonságot nyújt a számomra, hiszen ha ő nem lenne, akkor… hát én sem lennék.
Aztán istentelenül bebaszott, üvöltözött Anyámmal, szétverte a hűtőt (vagy bármit, aminek a közelében volt), és amikor ez ellen szót emeltem, megfenyegetett, hogy elvágja a torkomat, ha nem megyek rögtön aludni. Bármit csináltam, üvöltött, ha visszapofáztam, még jobban üvöltött. Néha, amikor épp olyanja volt (átlagban 24 órából 10 percre) egész jófej volt. Olyankor még el is hittem a fasz mentegetőzését.
Meg volt a helyem: Kuss volt a nevem, és lapulnom kellett. Ha nem így tettem, abból balhé volt.
Azzal, hogy másokra vagy utalva, nincsen baj. A baj azzal van, ha másokra vagy utalva, és ők ebből hatalmat akarnak kovácsolni feletted.
Bocs, kicsit részeg vagyok, és lehet, hogy félreértettem a dolgot. Ha így van, akkor nem szóltam.
Igen, értem, amit írsz: de nekem a másokra utaltság már alapvetően implikálja azt, hogy mások hatalmat is szeretnének fölöttem, mert visszaélhetnek (és vissza is élnek) a ráutaltságommal, már azzal, hogy rájuk vagyok utalva, nem is kell már hozzá semmit se tenniük.