Agyfasz-skála

El vagyok fáradva a meló után, fáradt az agyam, fáradtak a tagjaim, fáradt a szemem, és fáradtak az ujjaim. Fáradt ujjakkal nehéz gitározni. Rossz húrt fogok le, aztán jó húrt, de azt túl gyengén, aztán túl erősen, aztán beleakadok a húrokba, aztán lepattanok róluk, utána egyszer sikerül a megfelelő húrokat megfelelő erővel és a megfelelő helyen lefogni, aztán megint nem sikerül. Az ujjaim képtelenek azonnal végrehajtani, amire az agyam utasítja őket, hisz az agyam sem igazán tudja, hogyan kéne a parancsait végrehajtani. A jó parancsnok nem követel meg a beosztottjaitól olyasmit, amit ő maga ne tudna végrehajtani. Az agyam, úgy tűnik, nem jó parancsnok. Az ujjaim viszont jó beosztottak, megpróbálják végrehajtani a feladatot, ösztönből, reflexből meg emlékezetből. 20-szor zsinórban nem sikerül, aztán egyszer igen. Ezután még egyszer, majd újra, és újra, az ötödiknél megint kudarc, de a hatodik ismét összejön, ezután nagyjából sikerül ráállni a dologra. Innentől már megy. Nagyjából. 10-ből 8-szor megy, 2-szer bukta. Aztán pengetek, amit persze elbaszok. Pont, ahogy mindig mindent elbaszok. A húrok lefogása, ami nagyjából megy, nem okoz akkora örömet, mint vártam, de annyit azért igen, hogy a zsinórban történő 10 elbaszott pengetés ne szegje végérvényesen a kedvemet. Szóval pengetek, mint a… hülye. Igen, leginkább úgy, mint a hülyék. Azt se tudom, milyen pengetési mintát akartam alkalmazni. Kezdjük a legegyszerűbbel. Azért a legegyszerűbb, mert ezt tanultam meg először: le-le-le/fel-le/fel. Dögunalmas. Vagy ezerszer pengettem így, mégsem tudom reflexből alkalmazni, csak akkor, ha magamban mondom, hogy: le-le-le/fel-le/fel. Ez pont olyan, mint az életem: többnyire zuhanok (le-le-le), aztán random felemelkedek, de nem az egekbe, hanem csak a tengerszint fölé, hogy levegőt vegyek. Persze utána rögtön megint merülök. Remek. Pont ez kellett. Pont annyira volt frissítő ez a levegővétel, amennyire feltétlenül kellett a további merülés elviseléséhez. Szóval megint lent vagyok. Fasza. Annyira nem is elviselhetetlen, mint majd később lesz. A nálam okosabbak (vagyis bárki más) erre már rég rávágta volna: „Ez fuldoklás, hülye gyerek! Add fel, és maradj lent!” Nyugi, lent maradok én anélkül is, hogy feladnám.

Jó, ez a pengetési minta már megy, most bolondítsuk meg egy másikkal. Erre nem elbaszom az akkordváltást?! Dehogynem. Mindig elbaszom. Jó, próbáljuk újra, kicsit lassabban. Na? Nem jó, megint elbasztam. Kurva anyázódnék, ezért kurva anyázódom is. Mondjuk ez nem nagy kunszt; akkor is kurva anyázok, ha nem áll szándékomban. Ez nálam reflex. Nem azért, mert Tourette-szindrómás lennék, szimplán csak olyan sokat és olyan sokszor kurva anyáztam már, hogy belém épült. Ezért aztán mindig kurva anyázok. Akkor is, amikor nem kéne.

„Nem szabad! Nem illik!” Tudod, mit nem illik? Jártatni a pofádat, amikor a kurva anyád se kérdezett, bazmeg! Jó, mondjuk most én is azt teszem. Mindegy.

„Olyan antiszociális vagy!” Dehogy vagyok! Csak utálom az embereket!

Már azt se tudom, minek gitározok, de azért csinálom. De nem élvezetből. Pedig a gitártanár ezt mondta: „A fenébe is, élvezzük! Különben mi értelme?”

Nekem aztán lövésem sincs, mi értelme, de most épp nem élvezem. Régebben élveztem. Sőt, tegnap is élveztem. A francba is! Tegnap még élveztem, ma meg már a hátam közepére se kívánom az egészet, néha (úgy kb. a 40-edik elbaszott akkordváltást követően) legszívesebben a falhoz basznám ezt a kurva gitárt! Csak zörgök, mint egy szétheroinozott punk-zenekar! Mi a fenének csinálom egyáltalán? Már rég nem áltatom magam azzal, hogy rock-sztár leszek! Legfeljebb egy nagyon szétesett hobbigitárosnak felelnék meg, de legtöbbször annak se. Akkor meg minek?

Mittudomén? Addig se a faszomat verem, vagy a plafont bámulom.

Na, most nagyjából sikerült lejátszani azt a kurva dalt. Játsszuk le mégegyszer, mert ebből így nem lesz tábortűz-gitáros karrier. Beljebb lennék, ha a tábortűzre vetném ezt a kurva gitárt. Jó, azt azért nem. Nem azért, mert drága volt (annyira nem is volt drága). Nagyon király gitár, jobb gazdát érdemelne. Oda kéne adnom valakinek, aki effektíve játszani is tud rajta. De ha ismernék a közelemben olyat, aki tud játszani, már azzal is beljebb lennék, mert taníthatna. Persze akiket ismerek azok közül, akik tudnak játszani, nincsenek a közelemben. Jellemző. Akkor magam járok a végére, bazmeg!

Aztakurva, ez milyen szarul hangzott! Most hangoltam be, baszd meg! Hangolhatom be újra. Hm. Ez jól van behangolva, akkor meg mi a fa…? Ja, rosszul fogtam le a húrt. Már megint. A kurva életbe, 10 ezredszerre fogom le életemben, és mégis elbaszom?! Nyugodjál le, holnap is el fogom baszni! Mondjuk tegnap meg nem basztam el. A franc értelme van ennek???

Hjaj, mindegy. Próbáljuk meg újra. (A pengető random kirepül a kezemből pengetéskor). A KURVA ANYÁDBA REPÜLJ! Hova esett??? Rohadjál le! Ja, megvan. Jó, a blues-skálával legalább tudok hülyéskedni. Meg egyszer azt a kurva Johnny Cash-dalt is megtanulom. Vagy inkább nem, mert ahhoz készség szinten kéne tudni a barré-fogást, amit hol tudok, hol pedig nem. Többnyire inkább nem. Az élet egy olyan dal, amiben a legegyszerűbb akkordokhoz is a legnehezebb fogásokat kell alkalmazni, a közönség pedig csak akkor figyel, ha valamit elbaszol.

Akkor meg a francnak csinálom még? A franc se tudja. Mindegy. Próbáljuk meg újra…