jól kéne lennem

Ma megint nem mentem dolgozni, és ez azért szörnyű, mert végre olyan munkám van, ahol olyasmivel foglalkozhatok, amit szeretek. És tudom, ha így folytatom, innen is kirúgnak, mert ez nem tolerálható.

Sokszor magam számára sem vagyok tolerálható. Mert néha nem hiszem el, hogy szarul vagyok, és valójában, legbelül ezt képtelenségnek tartom. Hiszen annyi mindenem van. Már nem vagyok magányos, mint három éve, és most költöztem az ország legszebb városába, és van otthonom, amire vigyáznom kéne, és ezért (is) kellene dolgoznom.

És tudok is. Az elmúlt hetekben a napok nagyja úgy kezdődött, hogy hányingerem volt, remegtem, de mégis bementem dolgozni minden egyes nap. És ez tök jó, mert bátor vagyok és erős, csak éppen…

Ez a folyamatos küzdés. Tegnap szép zenét hallgattam, és volt pár perc vagy egy óra tisztaságom, amikor nem éreztem félelmet. Nehéz elmagyarázni. Tudtam, hogy folyton szorongok és félek, de akkor, amikor végre nem féltem… az olyan volt, mintha leszakadt volna rólam egy hatalmas teher. Szabad volt a mellkasom a súlytól és a tudatom a zavaros gondolatoktól, és egyszerűen csak éreztem, hogy nincs miért félnem, nem csak tudtam. Merthogy általában tudom, ha belegondolok, ha egészen mélyen és racionálisan meggondolom, hogy nincs miért/mitől félnem (ezert nem tudok válaszolni a mi a baj?/mitől félsz kérdésekre, ugyanis nem tudom), de tegnap éreztem is. Éreztem a levegőt és azt, hogy minden könnyű, főleg én. És rájöttem, hogy ezt akarom.

Mostmár nem érzem ezt, és sírni támad kedvem, mert olyan könnyű lehetne minden (én), ha nem lenne ez a szar, ami felfoghatatlan mindenki számára és sosem tudtam elmagyarázni. Mert mindenki szokott letört lenni meg szomorú, és mindenki fél néha, de én nem vagyok szomorú és letört, sőt. Hálás vagyok, amiért ott vagyok, ahol, amiért vannak képességeim, szeretek olvasni, és meglátom a szépet annyi mindenben. Olyan boldog tudok lenni dolgoktól. Csak éppen itt van ez a dolog a szívem mellett, és elvesz tőlem mindent. Beárnyékol, befeketít. És egyedül nem tudok vele mit kezdeni.

Mert úgy érzem, a folyamatos küzdés nem megoldás, mármint ez a napról-napra küzdés, ami tulajdonképpen csak vegetálás a kimerülésig. Csak mert nagyon elfáradtam. És mostmár bűntudatom is van, amiért nem mentem dolgozni.

Annyira szeretnék újra könnyű lenni.