Nah szóval. A lányom több olyan pasival jött össze, akivel előzőleg sokáig „lelkizett” (egyikből sem lett kvázi semmi), ő volt az egyik közülük. Az első dolog, amit az illetőről megtudtam, hogy a kedvenc verse E. A. Poe A Hollója… Aztán elolvastatott velem egy novellája, nagyon jól megírt (pláne a srác iskolázottságához mérten), ötletes, frappáns írás, DE: egy olyan pszichohorror, amelyet ép elmével nem lehet megírni. (Mondjuk a Hidegvérrel teljes regény kevésbé „megviselős”.)
Később elkezdtek járni, de én nem találkozhattam a krapekkal (mint kiderült, két hülye ilyen szituban nem összeereszthető), ám később, amikor már (inkább éppen) nem volt köztük semmi, volt szerencsétlenségem találkozni vele. A tekintete olyan volt józanul, mint az enyém a legrosszabb formámban (pia+gyszer minimum), ezt a gyerök is megmondta, és azt, hogy „de most váltott gyszert”. Kiderült, hogy Depakine Chronot kapott, erre mondom énkicsilányomnak: – De hát én is ezt szedem! Ez ugyanolyan hülye, mint én! Minek neked két elmebeteg?! Erre ő: – Hát ezért nem találkozhatottatok.
Előbb megismer(het)tem a srác bátyjáékat (szuper kutyusukkal), ám vele is lett probléma… Később, amikor már nem lakott velem a lány, jött hozzám gyorshajtásért bünti, ráadásul olyan helyen fotózva, ahol mindenki tudja, hogy mérnek (én is, aki soha nem vezettem). És nem kis túllépés volt. Hát kiderült, h ennek a bizonyos bátynak adta kölcsön a kocsit, persze papír nélkül, de az apja (az ex) beszélt vele, persze h kifizetik, ex mondta, az nem elég, bizonyítsák, h ők vezettek… Mondjuk nem volt gond, mert a felvételen 1érteműen látszott, h ffi vezet. Na de! Ezek összevesztek az apjával, h melyikük vezetett… (Amire persze ex megmondta, h ő lesz@rja, h melyikük, csak vigyék el a balhét…) Mondok gyeröknek: én azt hittem, a báty normális. Gyerök: Á! Na, szóval, „terhelt” (ahogy anyám kifejezné magát) az egész család.
Tehát aki f@sza horrort tud produkálni, az nem normális. Sőt, dilisebb, mint én…
Szerző:
A pszichoanalízis szerint mindenkinek van valamilyen baja csak más más mértékben. Nem értek egyet veled Kleó, de most dolgoznom kell, nem tudom bővebben kifejteni csak talán holnap. Mindenesetre szerintem a kép sokkal árnyaltabb, ép elmével is lehet horrort írni, csupán fantázia kérdése, és itt alkotó ember véleményez épp… sok -sok interjút olvastam írókkal, velük a „papíron” történik meg az amit leírnak, de elrugaszkodnak a valóságtól. Ilyen alapon horrort is lehet létrehozni viszonylag épebb elmével… a Depakine Chrono hangulat stabilizátor, enyhébb hangulatzavarok helyrehozására is adják. Legalább mi egymás között ne legyünk előítéletesek, megbélyegőzek… no offense.
Jaj, drága istenem, megint követed azt a vonalat, amit a fészen… Ennyire „megbocsátónak” sem szabad lenni…
Hogy mire terjedhet a fantázia… hááát. Inkább nem.
Mondom, h az a gond, h én is azt kaptam! (Mondjuk nem nulla, hanem mínusz hatással.) Tehát TUDOM, hogy MI nem vagyunk normálisak.
Várom a kifejtésed!
Ja, és bocsi: mivel ez nálad, úgy látszik, tendencia, tulajdonképpen kinek/kiknek akarsz mindenáron megbocsátani?
Ha nem akarsz/szeretnél erre válaszolni, ignoráld nyugodtan… csak gondolkodj el rajta légyszi!
A másik kérdésben tényleg várom a hsz.ed!
Olvastam Edgar Allan Poe-t, a krimiket is, én élveztem.
Elmebetegnek tartom magam, de normálisnak, erre varrjál gombot. 🙂
(te hoztad fel a face-t, ott is ez volt a bajom. Pont ugyanez, emlékezzetek vissza Kleó és Artificial Skizo…)
Pl gyógyszerrel működöm annyira jól, mint a társadalom nagyrésze, és ezt megerősítik mások is, barátok, család, pszichoanalitikus, munkatársak, idegenek visszajelzéseiből is ez derül ki. Szóval én normálisnak gondolom magam, elmebeteg vagyok, mert be kell vennem a napi adag gyógyszert. Megpróbálok minden szinten vissza integrálódni a társadalomba, én nem mondtam le magamról..
Támogatom azokat, akik Depakine Chronoval is felkelnek pl reggel 6kor hogy bemenjen dolgozni 8-10 órát. Nem kevesen vannak ilyenek. Támogassuk ezt! Én emellett szeretnék kiállni.
A tolerancia nem egyenlő a megbocsájtással. A face-s vitát ide nem hoznám be, inkább beszéljük meg privátban. Másutt nem emlékszem, hogy „megbocsájtottam” volna, illetve ott sem megbocsájtás zajlott, hanem felhívtam a figyelmet arra, hogy például én is elmebeteg vagyok, annak tartom magam, de nem azért járok a Búrára, hogy napi szinten sértegessenek ezzel. Elmebeteg és noormális. 🙂
Ja, és bocsi: mivel ez nálad, úgy látszik, tendencia, tulajdonképpen kinek/kiknek akarsz mindenáron megbocsátani?
Ha nem akarsz/szeretnél erre válaszolni, ignoráld nyugodtan… csak gondolkodj el rajta légyszi!
A másik kérdésben tényleg várom a hsz.ed!
No. Én elmebetegen ledolgoztam 31 évet. Még az áternőm is azt mondta, hogy ezután esélytelen, h leszázalékoljanak. Mégis. Mert az volt a csoda, h addig bírtam…
Azt ígérted, h horror-írás témában még kifejted a véleményed… Várom szeretettel.
Végül aztán kifejtettem. Nemtom, festőkben is vannak, akik extrém képeket hoznak létre de ők maguk rendben vannak… a szerző nem egyenlő a művével. Lehet azt megcélozni, hogy utálkozást váltásál ki, vagy ellenszenvet, vagy undort, vagy félelmet. Utóbbi esetben jön létre a pszicho-horror. Tehetség kell hozzá elsősorban, de nem kell hozzá betegnek lenni… ez a véleményem nekem, de lehet ellentmondani.
Persze, de ők is betegek… J. A., Van Gogh, Churchill. De a (pszicho)horror nem művészet, pusztán aberráció.
És mondjuk Kafka?
Franzi? Zseniális őrült. Továbblátott a maga korán, s saját magán.
Röviden: minden zseni őrült, de nem minden őrült zseni (pechemre).
Jaj, ez a srác egyáltalán nem dolgozott semmit, a sulit is hamar mellőzte. Már Depakine Chrono nélkül is…
Én dolgotam full depisen Seroxat-Tiapridal-Rivó mellett. Azt mondta a lányom, h ezért „tisztelt”. Kb. ez az egyetlen érzelem, amire nem tartok igényt.
Ezalatt egy kolléganőm elsugdosta nekem, h egy barinője olyan súlyos állapotban van, h már „szerotonint szed”, Seroxatot. A gyszerhatást nem ecseteltem neki, mert antireál beállítottságú, csak megjegyeztem: és mit gondolsz, K.-kám, én mit szedek? Hónapok múlva másik kollégina: – Amikor mi idekerültünk, te nagyon beteg voltál… (Mondjuk az elvégzett munkám mennyiségben nem volt mérhető, de az a kevés legalább minőségileg O. K. volt.)
És nem emiatt rúgattam ki magam. Félreértettem valamit, és vérig sértődtem. Úgy már nem ment…