Volt egy megzuhanásom a héten. Totál magamba zuhantam. Azzal kezdődött, hogy egy végtelenül rosszindulatú banyát tettek a szobánkba, aki ugatott mindenért, csapkodott, nem hagyott minket aludni, mert folyamatosan nyomta a hülye szövegét, eljátszotta, hogy ő mennyire rosszul van ettől a helytől, és hogy vele nem foglalkozik senki, ami persze nem volt igaz, mert már az első nap felkereste egy orvos, és mondta, hogy ő lesz a kezelőorvosa, és hogy őt a nővérkék is utálják. Nem utálták, csak már őket is kiakasztotta a folyamatos hisztijével. Meg minek járkálnak folyton a folyosón, mondtam neki, azért, mert ez nem fekvő osztály, itt járkálnak a betegek, itt menni kell csoportfoglalkozásra stb. Csoport előtt nekem kellett keresgélni, mert nem tudta, hova kell menni, onnan pedig nem lehet elkésni, kiderült, akkor ment le kávézni el is késtünk majdnem, mert rá vártam, és amikor mondtam, hogy itt nem lehet késni, azt kiabálta, hogy őneki ne mondja meg senki, hogy mikor hova menjen. De aznap nem ez volt az első alakítása. Reggelinél ült már mindenki, kivéve persze őt. Egy hapsi viszont rosszul lett a folyosón, és üvöltött egy akkorát, hogy mindenki összerázkódott, volt, aki a szája elé kapta a kezét. Rettenetesen megijedtünk. Ez pont a szobánk előtt történt, és nyanya pont akkor akart kiméltóztatni jönni reggelizni, és a nővér szólt neki, hogy lépjen vissza a szobába, mert a hapsiba nyomatták bele a Rivotrilt injekcióval, de a nyanyát rohadtul nem érdekelte, csak kijött, leült velem szemben, szokásosan elkezdett csapkodni, meg hangosan ugatni, és a pénztárcáját úgy odavágta az asztalra, hogy hozzámrepült. Rohadtul kiakadtam. Az ordítós embert átvitték a másik kórházba. Aztán felmentünk csoportra, és a nyanya megint kötekedett. Amikor visszamentünk, már sírtam, és kértem a nővéreket, hogy hadd költözzek el abból a szobából. Elmondtam mindent, hogy miket csinált. Azt mondták megoldják, elköltözhetek a következő csoport után. A csoport után elkezdtem pakolni a cuccaimat, mire bejött a Judit nővér, és mondta, hogy ne menjek, őt költöztetik, méghozzá a velünk szembeni osztályra, ahol az igazi bolondok vannak. Persze ettől még az ideg bennem volt, de örültem, hogy megszabadultam tőle. Ezzel azonban még nem volt vége. Ebédelünk, és hirtelen újra meghalljuk az ordítást, a nővérek rohannak. Görcsbe rándult a gyomrom, a kajámat gyorsan visszaraktam a kajáskocsiba, és rohantam a szobámba. Olyan zokogás fogott el, hogy nem bírtam abbahagyni. Kiderült, hogy a másik kórházban úgy gondolták, már minden rendben az emberrel, és visszaküldték. Szerencsére még ott voltak a mentősök, így visszavitték. Féltem, mi lesz, ha újra visszahozzák, de hála az égnek, többet nem hozták. Utána magamba fordultam. Állandóan bőgtem, a csoportokon nem tudtam hozzászólni a témákhoz, és a viziten azt mondtam, bárcsak sikerült volna a Dolog. Mégis hazaengedtek hétvégére, miután megígértem, hogy nem csinálom meg újra. Azt megfogadtam, hogy soha többet. Itthon a családomtól kaptam egy kőkemény ultimátumot. Mellettem állnak, és segítenek, sőt, még a fiam sem költözik el, ha eladom a lovamat. Kénytelen voltam beleegyezni. Embertelenül fáj, de nincs más lehetőségem. Már elfogadtam. Elmegy, de a lelkem egy része vele megy, és ő is össze fog roppanni. Nem élhetünk egymás nélkül. Szívem egy része örökre meg fog halni, amikor kigördül vele a lószállító.
Szerző:
Miért kell eladni a pacit?
Mert túl drága volt a tartása, hiába tartottam itthon.
Néha meglátogatod, vagy nem akarsz ilyen traumás dolgot / messze van az új lakóhelye?