09.18.-án kora este, miután kirúgtak pár nap után a sokadik munkahelyemről, teljes összeomlást követően, kiváltottam egy havi gyógyszer adagomat, egy kihalt, erdős területre hajtottam, és beszedtem az összes gyógyszert.
Csak tömtem és tömtem magamba, amíg hirtelen le nem kapcsolták a villanyt.
Két nappal később az Központi Intenzív Osztályon ébredtem.
A történteket elmondások alapján tudom. Tehát megtettem a Dolgot, és másnap reggel munkások találtak meg, akik először elhajtottak mellettem, aztán mégis visszafordultak, mert úgy gondolták, hogy csak nem normális, hogy egy autó az erdő szélén áll. Ők hívták ki a mentőt, ők meg a rendőrséget. A mentők levágták rólam az egyetlen jó farmeremet, meg a felsőmet is, és azt mondják, a melltartóm véres volt, de hogy mitől, arról fogalmam sincs. Mivel légzésem nem nagyon volt, az Intenzív Osztályra kerültem. Ezt szerdán csináltam, és pénteken ébredtem fel. Fiam és a volt férjem bejött, azt mondják, mindenhonnan csövek lógtak ki belőlem, géppel lélegeztettek. Azt mondták nekik, hogy kb. 4-5 nap alatt dől el, hogy megmaradok, avagy sem, illetve ha meg is maradok, lesz-e agyi károsodásom. Ehhez képest pénteken felébredtem. Azt mondta a főorvos, hogy ezt nem hiszi el, ilyet még nem látott. Ezt ilyen részletesen most délután mesélte el a volt férjem. Azonnal át akartak szállítani a pszichiátriára, de tüdőgyulladásom lett, ezért a belgyógyászatra kerültem, ott töltöttem egy hetet. Most már 2 hete vagyok a pszichiátrián, csak most hétvégére hazaengedtek. Próbálom felépíteni magam. Sokat változtam, és nagyon sok segítséget kapok. Azonban a jobb kezemben maradandóan megsérült egy idegszál, a kisujjamat nem érzem, igaz, már ki tudom nyújtani, de érdemi munkát nem tudok végezni vele. Minden nap kapok elektromos kezeléseket. Azt mondják az orvosok, hogy hónapok alatt majd rendbejön, de én igazából nem hiszek ebben.
Teljesen átértékeltem az életemet. Meglátom a szépet. Minden apróságot. Örülök a szép növényeknek, a nővérke szép hajfonatának, a kalács ízének, Lea (egyik betegtársam, tündér kiscsaj) nevetésének, olyan dolgoknak, amik azelőtt természetesek voltak, észre sem vettem őket, vagy azt mondtam rá „ki nem szarja le?” Sokat tanulok és sokat kapok ott bent. Segítenek megismerni önmagunkat, azt, hogy mire lenne szükségünk, és ezt hogyan érhetjük el.
Szerző:
