Érzéstelen éjszakák – hajnali 1-kor

Érzéstelen tekintek ki az ablakon,
a pók hálóját szövi a penészes falakon,
csak bámulok ki, figyelem a világot,
nincs mit érezni, nem sírok, nem hányok,
mégis fura ez a hangtalan, néma lét,
már nem dobom feléd az élet kötelét,
a pók egyre csak beszövi falam,
létem apró kis senkiként remeg hangtalan,
de már semmit se érez.
Tudod milyen egy tisztán érzéstelen élet?
Elszigetelt magányodban már nem is kérded,
csöndes, hosszan elnyúló, sötét éjszakák,
hosszúak, végül tán mind egy apró halál.
A nyugtató végül majd elsimul nyelvemen,
hamar ott leszek az üvegfalon túl meztelen,
a pók már beszőtte létem,
már nem lélegzek, nincs érzésem,
valami távoli világ ez önmagamtól s tőled,
már nem érsz el többé, nem akarok tudni felőled.
Hisz minden mérhetetlenül ingatag,
szívem már könnytelen egyedül marad,
bizonytalan és ingatag,
egyik percben még valami távoli álom…megvan,
de ott mélyen bennem örökre meg nem marad.

 

A szoba ablakán nem látok ki, homályos,
kinn fagy, didergő jégvirágos,
a pók létemmel emlékeim is teljesen átfonta,
már nem emlékezek igazi arcodra.

Szerző:

Belépett: 13 óra

intro86

Blog kommentek: 2466Blog bejegyzések: 168Regisztráció: 24-05-2018

Írj megjegyzést