Furán nézel, kit látsz bennem?
Tán egy szörnyet dupla fejjel?
Talán kicsit más vagyok?
Nem érdekel, én vagyok.
Nagyon nézel, zavaró ám,
lelkem magamba bújik látván,
furán nézel és a két szemed,
miután leszálltam a buszról is követ.
Nem vagyok én paranoiás,
csak túl nagy az emberi sodrás,
furán nézel, látom rajtad,
tekinteted ütközik a testem körüli falnak.
A lelkem zárt, ne szólj hozzám,
elég amikor harsányan kiabálsz,
nem vagyok én full süket,
itt a négy szem – ütközet.
Rád nézek és falam tartom,
szemtől szembe nagy kalandom,
kérlek kérlek nézz máshova,
a lelkemet úgyse éred el soha.
Furcsa szemed, se egy mosoly,
bár rajtam se, tán ez pofon,
mert te mindig vigyorral üvöltesz,
kérlek, a süketnek süvöltsed!
Aztán a másik is néz, furcsa létem,
ülök én ott feketében,
próbálok én hasonló vigyorra húzni,
de nem tudok ekkorát hazudni,
arctalan létem még inkább arctalan,
néz rám közben, nem vagyok karctalan,
nem engedem közelebb, hadd nézzen,
elnyel a fekete éjszaka a messzeségben,
nem tudja, hogy ki vagyok,
lélekkarccal ragyogok.
2019. március 5 este vagyis (ma)
és rengeteget röhögtem. Nem blokkolt le egyelőre a készség vagyis épp annyi emberi szar ér, meg közben megdögölhetnék a magánytól, belehalhatnék, ha nem viszem viccesbe (azt ami amúgy bazira nem vicces !)
Szerző:
