Sajnos beállt megint a lassúság, és a szokásokhoz híven nem kezelhető semmilyen módon. Három napja nem lépek be a facebookra, hogy ne kelljen válaszolnom az üzenetekre. Nem tudok ugyanis válaszolni. Hetvenkét órája gondolkodom mit és hogyan kéne reagálni, hogy az megfeleljen a jelen szituációban számomra kiosztott szerepnek, de nem tudom beleélni magamat, tehát kénytelen vagyok nemes egyszerűséggel levonulni a színpadról. Általában így keletkezik a csendem, aztán néha meg másképpen. Nincs olyan jellegű mondandóm ami passzol a kontextusba, igazából más jellegű sem nagyon van. A „vonal” másik végén lévők eközben vélhetően mindenféle, a valóságtól teljesen elrugaszkodott teóriákat gyártanak a hallgatásomról, ami önmagában is egy üzenet, tehát kétségkívül dekódolásra érdemes, csak nem biztos, hogy így kell hozzálátni. Mennyivel könnyebb volna minden, ha a másik megértése érdekében nem a saját projekcióinkat és esetleges félelmeinket, hanem azt a bizonyos „másikat” hívnánk segítségül, és rá hagyatkoznánk. Nem egy nagy innováció, ha valaki nem tud valamit, kérdezzen! Ehhez persze le kell sétálni a színpadról, és ezzel egyidejűleg felkészülni a valóságra, ami egy egészen más dimenzió, és olykor kellemetlen mellékhatásai lehetnek a birtokán való barangolásnak. Ahol a szerepjáték véget ér, ott kezdődök én, és merem remélni, hogy nagyjából mindenki más is, bár elnézve a nulla-huszonnégyben zajló előadást, olykor vannak kétségeim a többiek alapvetéseivel kapcsolatban. A tény, hogy sem erőm, sem motivációm nincs folytatólagosan félrebeszélni eleve egy zsebkendőnyi területre redukálja a mozgásteremet, a bezártság érzet folyamatos jelenlétén nem is érdemes csodálkozni. Ezzel együtt, sok minden múlik azon is, hogy mennyit követelek ki magamnak, de nagyon nehéz úgy mérnökösködni, hogy az ember ne az idiotizmusát demonstrálja, hanem a kvázi egészséges igényeit lobogtassa csak. Egyáltalán ilyen mentális berendezéssel ki tudja, hogy pontosan vagy akár csak nagyjából hol húzódik a határ a kettő között? Tessék, sikerült eljutnom egy lényegében egyszerű gyakorlati problémától egészen a zagyva személyiségzavarig, mert így vagy úgy minden mindennel összefügg, és ez hol megnyugtató, hol ijesztő. Most sokkal inkább az utóbbi, szóval ezt a fonalat elengedem. A lényeg, hogy ilyenformán kapcsolatot tartani nem nagyon lehet, talán nem is nagyon érdemes. A termékbemutatós díszletet kell szétzúzni először, de ehhez mindenekelőtt igény és bátorság kell, mindkét oldalon. Senki sem tökéletes konstrukció, de a párbeszéd mégis ennek az illúziónak a mentén zajlik. Talán lesz ez egyszer még másképp, bár ettől a néhány mondattól ismét nem lett jobb kedvem, inkább csak fekszek.
Szerző:
„nagyon nehéz úgy mérnökösködni, hogy az ember ne az idiotizmusát demonstrálja, hanem a kvázi egészséges igényeit lobogtassa csak. Egyáltalán ilyen mentális berendezéssel ki tudja, hogy pontosan vagy akár csak nagyjából hol húzódik a határ a kettő között? […] A lényeg, hogy ilyenformán kapcsolatot tartani nem nagyon lehet, talán nem is nagyon érdemes. A termékbemutatós díszletet kell szétzúzni először, de ehhez mindenekelőtt igény és bátorság kell, mindkét oldalon. Senki sem tökéletes konstrukció, de a párbeszéd mégis ennek az illúziónak a mentén zajlik.”
Na igen, ezt most nagyon átérzem. Nagyjából én is pont ezekre a gondolatokra jutottam az elmúlt napokban, csak kevésbé szépirodalmi stílusban megfogalmazva, amely utóbbi nagyjából annyit jelent, hogy csak káromkodok, nyugtatózok, dohányzom és önbántalmazok reggel-este.
„nagyon nehéz úgy mérnökösködni, hogy az ember ne az idiotizmusát demonstrálja, hanem a kvázi egészséges igényeit lobogtassa csak. Egyáltalán ilyen mentális berendezéssel ki tudja, hogy pontosan vagy akár csak nagyjából hol húzódik a határ a kettő között? […] A lényeg, hogy ilyenformán kapcsolatot tartani nem nagyon lehet, talán nem is nagyon érdemes. A termékbemutatós díszletet kell szétzúzni először, de ehhez mindenekelőtt igény és bátorság kell, mindkét oldalon. Senki sem tökéletes konstrukció, de a párbeszéd mégis ennek az illúziónak a mentén zajlik.”
Na igen, ezt most nagyon átérzem. Nagyjából én is pont ezekre a gondolatokra jutottam az elmúlt napokban, csak kevésbé szépirodalmi stílusban megfogalmazva, amely utóbbi nagyjából annyit jelent, hogy csak káromkodok, nyugtatózok, dohányzom és önbántalmazok reggel-este.
én folyton erre jutok mióta a működésem nagyobbik részét felfogtam, és ezzel együtt azt is, hogy milyen viszonyban van ez az ún. átlaggal, vagy átlagossal, szóval már rég nem vezet minden út Rómába… persze most lényegesen rosszabb a helyzet mint néhány évvel ezelőtt, akkoriban az idézett szövegrész utolsó mondatának nem volt aktualitása, tehát kvázi hibázni is lehetett…
„nagyon nehéz úgy mérnökösködni, hogy az ember ne az idiotizmusát demonstrálja, hanem a kvázi egészséges igényeit lobogtassa csak. Egyáltalán ilyen mentális berendezéssel ki tudja, hogy pontosan vagy akár csak nagyjából hol húzódik a határ a kettő között? […] A lényeg, hogy ilyenformán kapcsolatot tartani nem nagyon lehet, talán nem is nagyon érdemes. A termékbemutatós díszletet kell szétzúzni először, de ehhez mindenekelőtt igény és bátorság kell, mindkét oldalon. Senki sem tökéletes konstrukció, de a párbeszéd mégis ennek az illúziónak a mentén zajlik.”
Na igen, ezt most nagyon átérzem. Nagyjából én is pont ezekre a gondolatokra jutottam az elmúlt napokban, csak kevésbé szépirodalmi stílusban megfogalmazva, amely utóbbi nagyjából annyit jelent, hogy csak káromkodok, nyugtatózok, dohányzom és önbántalmazok reggel-este.
én folyton erre jutok mióta a működésem nagyobbik részét felfogtam, és ezzel együtt azt is, hogy milyen viszonyban van ez az ún. átlaggal, vagy átlagossal, szóval már rég nem vezet minden út Rómába… persze most lényegesen rosszabb a helyzet mint néhány évvel ezelőtt, akkoriban az idézett szövegrész utolsó mondatának nem volt aktualitása, tehát kvázi hibázni is lehetett…
Imádom az írásaid; már azelőtt rendszeresen olvastam őket mielőtt regisztráltam volna ide. Az csak a ráadás, hogy baromira hasonló pályát járunk be, csak én nem tudom így megírni.
Köszönöm. Minél többet olvasok tőled és rólad, annál világosabb a helyzet. Folytasd kérlek az írást, akkor is, ha nehéz.