Megakadtam. Legalábbis ezt érzem. Most jutottam el addig,hogy feljöjjek az oldalra regisztrálni,korábban már olvastam a bejegyzéseket és nagyon sok közös érzést és látásmódot találtam. Valami nincs rendben ,azt érzem.
Eljutottam arra a pontra amikor már nem akarok senkit a hülye gondolataimmal terhelni. 27 éves nő létemre sokkal jobban kellene állnom,már kész tervekkel és egy „induló” házasággal vagy stabilabb kapcsolattal.
Mintha mindig sodródnék,valahogy a dolgok megtörténnek velem,és akármennyire szerettem volna bármikor is azt érezni én döntök,nem igy volt,legalábbis végül sosem így volt.
Most mesélhetnék oldalakat,napokat mi történt velem,de röviden összefoglalva,kétszeres szexuális abúzus nagyon fiatalon,majd ezt évekig titkolva ,elküldve egy pszichológushoz nem segített a dolog. Közben a nem vagyok fontos,nem lehet szeretni, mindenkit eltaszítok magam körül és mégis alárendelem magam mindenki akaratának érzések. Majd szépen belecsúszva egy függővel való hosszú párkapcsolatba,ahonnan igazán nehéz volt kilépni. Azthiszem a bipoláris depresszióból is jutott némi,mert rengeteg a hangulat váltásom és mostanában inkább lefelé nyom a sötétbe ez az egész dolog.
Nagyon nehéz most minden azt érzem. Hatalmas falatot vettem ki az életemből,január óta egy teljesen más városban élek a párommal,más lett a munkahelyem és minden ismerősömtől távol kerültem. A sodródásomat megint csak éreztem,hiszen nem teljesen fogtam fel mi is történt,csak inkább érzésekben,érzelmekben és hatásokban. Néha mintha minden ember csak figyelne és látná milyen ronda vagyok és nem érek semmit sem. Ez az egyik tévképzetem,mindig csak megakarok felelni másoknak,mindenkinek jó legyen ,szeressenek,mert ugye azt nem érdemlem meg csak akkor ha leteszek érte valamit az asztalra. Vagyis ez van a fejemben.
Debil gondolatok,rengeteg ilyen van,amik igazából mindennap megjelennek és jönnek-mennek többnyire,viszont sokszor elgondolkodom ,hogy ez másnál is, a normálisaknál is így megy ? Nem vagyok benne biztos,sőt tutira nem. Nem hiába nem osztok meg sok mindent mindenkivel. A humorban próbálom oldani azokat a negativ hullámokat,amit lehet és elkomolytalankodni a már egyébként is komoly dolgot. Vagy csak túlreagálom? Bizonytalanság,közben félek attól hogy számomra fontos embereket elveszítek,még akkor is ha többet bántottak,mint szerettek.
Jó kis koktél vagyok,tele összezavart mindennel is.
Ez az első bejegyzésem,na ha ezen valaki eltud menni annak nagy gratula. Már csak ezért is érdemes volt feljönnöm,hogy kiírjam.
🙂
Kedves oneofus, szerintem semmi debil nincsen mindabban, amit elsoroltál, és nagyon köszönöm a bizalmat, hogy mindezt megosztottad velünk.
Önostorozó, másoknak nagyon megfelelni akaró típus vagy – ez alapján én elsősorban azt kérdezném, hogy a szüleiddel milyen volt/milyen most a viszonyod? Gyenge énhatárok, önutálat, érzelmi kiszolgáltatottság általában olyanoknál jelentkezik, akiket nem értékeltek eléggé gyerekkorukban, akik nem tudták igazán megélni a szülővel való biztongásos, meghitt kapcsolatot. (Általában a szülő saját, sok esetben kezeletlen pszichés betegsége miatt.)
27 évesen már nem itt kellene tartanod? Szerintem nincsen egy kollektív mérce arra, hogy ha ezt és ezt nem teljesíted, akkor nem vagy normális. Én ismerek olyat, akinek 43 éves korában született csak gyereke, mert ennyi évesen érezte csak azt, hogy megtalálta végre azt a partnert, akinek tényleg szülne is. És szerintem teljesen érthető volt a hozzáállása. Aztán itt vagyok én, 29 évesen, voltam házas (válás még folyamatban), de mit érek vele, nem lettem több olyan értelemben általa, hogy nem léptem ezáltal egy szintet az emberi minőségemben, hogy hú, én most házas vagyok. Viszont volt a kapcsolatban rengeteg megalkuvás, rengeteg (sokszor kölcsönös, még többször egyoldalú) szenvedés – ennyit ért ez a minőség.
Ne hasonlítsd magad másokhoz. Az élet nem egy lóverseny. Jól érzed magad abban az állapotban, amiben most vagy? Ha nem, akkor miért nem? Ezek a fontos kérdések. Az életed végén nem kapsz egy pirospontot a jóistentől csak azért, mert pl. negyven évig voltál házas, vagy szültél közben két gyereket. Ezeket akkor érdemes csak teljesíteni, ha neked itt és most igényed lenne rá, és tényleg pont ez az, ami hiányzik még a boldogságodhoz. (De valahogy a szövegedből nem azt érzem, hogy te tényleg ezekre vágynál – inkább csak a vélt közösségi elvárásokhoz próbálsz igazodni -, de javíts ki, hogyha tévedek.)
Azt mondod, van egy párod. Vele jól megvagytok? Ha nem, akkor mi a probléma?
„közben félek attól hogy számomra fontos embereket elveszítek,még akkor is ha többet bántottak,mint szerettek” Miért gondolod azt, hogy neked be kell érned ennyivel? Úgy gondolod, másmilyen kapcsolatot nem tudnál találni, másmilyet nem érdemelnél meg? Ne érd be azzal, hogyha nem szeretnek! A szeretet nélküli kapcsolat csak tovább rombol, még akkor is, ha közben megadja azt az illúziót, mintha lenne valakid. De álmodni egyedül is lehet, és aközben legalább nem sérülsz.
Jó pszichológust találni egyébként sajnos nagy munka. Nagyon sok a dilettáns vagy szakmai tudásszintet tekintve hozzáértő, de alacsony EQ-s szakember. Egy jó szakember tényleg nagyon sokat tud segíteni, már pusztán csak azzal, hogy segít kívülről rálátni a helyzetedre. Az ember, ha magában ül, és csak pörgeti magát a gondolataiban, olyan, akár a légy, ami pókhálóba esett. Minél jobban kapálózik, annál jobban belegabalyodik. De van olyan, aki oda tud lépni hozzá, és egyetlen mozdulattal ki tudja emelni a hálóból – ilyen a jó szakember. Persze a gyógyulás is rengeteg, rengeteg sok idő, sokszor visszaesik az ember, megint kilátástalannak érzi az egészet, újra össze kell szednie a maradék energiáit, újra neki kell gyűrköznie… de mindenképpen érdemes elkezdeni. Több leszel általa. Már csak abból kifolyólag is, hogy mindazt az energiát, amit addig az önmagadban való pörgésre kellett, hogy szükségszerűen felhasználj, végre a gyógyulásodba fektetheted bele.
Törődj magaddal!
Leginkább nem létező biztonság érzet volt a szüleim és közöttem,a megtörtént abuzusokat csak a szőnyeg alá seperve kezelték, és pl. amikor kiderült az első 10 évesen kb. senki sem magyarázta el hogy akkor mi is történt velem,hanem éltem továbbra is mintha mi sem történt volna. Tehát sosem volt meg az az érzés,hogy biztonságot adnak,mégis van valamiféle kötődés amit az elvárásaik miatt érzek,hiszen minden ellenére az bpven volt, legyek a legjobb tanuló,a legkedvesebb és legszófogadóbb ember.
Annak ellenére,hogy az érdekemben vagy miattam sosem léptek fel,valahogy mindig másnak volt igaza bármikor is rólam volt szó. Vágyom családra és gyerekekre,nem csak azért mert a társadalom elvárja,hanem mert szeretném valóban. Azonban ameddig magamban sem vagyok biztos nagyon nem lenne jó ötlet,főleg mert csak gyarapitanám az igy is felpörgött gondolatfonalamat.
A párom,nos ez ..ismételten a gyávaságom bizonyiteka. Összeköltöztünk,de meginkább azt látom,hogy nem egy a szeretetnyelvünk. Igényelném az ölelést,de a legkissebb dolgokat is,amiket ő annyira nem,igy olyan mintha élnénk de csak egymás mellett. Elég nagy katyvasz az életem ,igen.
Köszönöm a hosszú kommentedet és az észrevételeidet. 🙂
Úgy látom, elég pontosan érzékeled a veled történő/történt dolgokat. „Szeretetnyelv”, stb. mély önreflexióra utaló szavakat használsz, pontosan látod azt is, hogy a szüleid hol és miben hibáztak. Hol hibádzik mégis a dolog? Jó meglátásokra jutsz, de utólag devalválod őket azzal, hogy biztos nincsen igazad? Vagy azzal, hogy szerinted nincsen jogod ezt mondani? Ott akad el a dolog, hogy nem mered kommunikálni is az észrevételeidet, igényeidet? Pl. pároddal próbáltál beszélni erről, hogy oké, hogy neki ez az igénye, de neked meg az, és kölcsönösen kell szem előtt tartanotok a másik igényeit?
A párommal beszéltem,de őt ez ilyen szinten nem érdekli. Azt mondja szeret és sajnálja hogy ha én ezt nem igy érzem. Igen,látom a dolgokat,viszont valóban a ki vagyok én hogy itélkezzek,illetve mi van ha csak rosszul látom és az ő nézőpontjukból ez más. Túl sokat foglalkozom másokkal,vagyis mindig mindenkit előtérbe helyezek,sosem akarok megbántani senkit sem ,még egy ártatlanabb beszólás sem megy mert az nekem is fáj és nehéz belül… Ennek nem igy kellene lennie,hanem a saját érdekemben azért lépnem is,de már néha azt érzem belefáradtam ,belefáradok önmagamba is.
A beszólás nem is baj, ha nem megy. Az igazán együttműködő kommunikáció mindig higgadt és erőszakmentes. https://hu.wikipedia.org/wiki/Er%C5%91szakmentes_kommunik%C3%A1ci%C3%B3
Viszont ha te nem foglalkozol a saját igényeiddel, senki sem fog foglalkozni helyetted. Ha nem érzed, hogy szeretnek, ott igenis valami probléma van, amin változtatni kell. Közöld egyszer, higgadtan, nyugodtan, mi a problémád, közöld még egyszer, hátha csak nem ment át az üzenet, közöld még egyszer, utoljára, és ha akkor sem értik meg, ki kell, hogy lépj a felállásból, mert csak magadnak teszel rosszat. Persze, ne érts félre, nem feltétlenül a legradikálisabb lépésekre gondolok: pl. a szakítást megelőzheti annak a nyomatékosítása, hogy neked így tényleg nem jó, és kilátásba helyezed a szakítást, ha nem történik változás. Vagy el lehet menni párterápiára stb. Hogy akkor segítsen a külső szemlélő megérteni, miért is nem érzed azt, hogy szeretnek, te rontod-e el, vagy a másik. Ilyenek. De valamit mindenképpen tenni kell, mert a helyzet nem fog megváltozni „csak úgy”, magától.
Igen,ez igy van,más nem fogja elérni helyettem amit szeretnék,és azt sem,hogy úgy legyen jó nekem ahogy azt én érzem.