Kezdetben dühös voltam rád,
nélküled még nagyobb lett a magány,
értettelek is, éreztelek is meg nem is, miért tetted,
én itt maradtam nélküled, s mennék a mennynek,
közel kerültél szívemhez, majd itt hagytál te is,
újra és újra ez történik, a büdös istenit!!!!
Nem jó szeretni, belül üres és végtelenül fáj,
arcom viszont könny nem áztatja már,
belül tán mi velem, a lebegés, a halál,
mióta elmentél, minden apró szó nehezen talál rám.
Veled lennék szívesen, ha tehetném,
de újra bezártam, nincs már nagyon remény,
a szeretet fáj, élőn felfal ha érzem,
de már nem kérlek téged se önzőn, hogy (nélkülem) ne menj,
nem tartóztatlak de mindeközben, tudd,
hogy engem is fényes kapuval vár a menny.
Máskor észrevétlenül csöpög a vérem,
észre se veszem, ha sokszor fáj élnem,
magamért minek? érted?
belül vacogva szállok fel a magas égnek,
az ember csak egy érzelmileg halott, üres világban élhet,
de ez így közel sem a legfaszább élet.
Dühös voltam hiszen éreztelek és aznap magam is féltem,
aztán szinte belül véget ért kis földi éltem,
Te már jó kezekben, talán már jól vagy,
én elengedtelek, már magam vágyok a halálba, aludni, hogy ne legyen holnap.
Mióta elmentél megszűnt bennem pulzus, ritmus és rím,
minden egyes nap egy végigküzdött üres, magányos kín,
miért szegődtél akkor mellém ha tudtad,
hogy ott hagysz magamra a szikla peremén,
csak ugranom kell és szabadesésben a pokolba zuhanok én.
Szerző:
