Úgy gondoltam itt talán nem lesz olyan furcsa egy ilyen „kisebb” kiakadás.
Szóval felébredek, a nap megint kiégeti a szemem. Utálom azt a tetves függönyt, utálom a napot, utálok felébredni is. Lehunyom a szemem, és átfordulok a másik oldalamra. Fogalmam sincs mennyi az idő, de olyan 11 körül lehet. Hallom a szomszéd szobából a Tv-t. Anya fent van, megint nincs kedvem kimászni a tetves ágyból. Egész nap itt akarok feküdni, nem is, inkább aludni akarok egész nap. A fejem hasogatni kezd, ahogy egyre éberebb vagyok. Bassza meg, elegem van ebből! Elegem van az egész életből! Én nem akarok itt lenni, nem akarok itt szenvedni! A következő pillanatban már folynak is a könnyeim, ahogy arcomat az óriási fehér plüssmacimba temetem.
Üres vagyok, üres de mégis, valami odabent pokolian fáj. Éget és mar, ki akar törni, szét akar tépni, és meg is teszi minden egyes nap, minden percben. Hallom, ahogy anya a konyha felé lépked. Tudom, hogy be fog nézni a szobába, mert ennek sincs jobb dolga a kurva életbe. A fal felé fordulok és magamra húzom a takarót, kezemet a szám elé rakva. Nem hallhatja, hogy sírok. Igazam van, nyílik az ajtó, majd csukódik is. Morog magában valamit megint arról, hogy egy lusta disznó vagyok, és megint egész nap aludni fogok. A faszom kivan ezzel. Csak egy napig érezné azt, amit én. Folyton sajnáltatja magát, én pedig undorodom tőle. Akárhányszor meghallom a panaszkodását, legszívesebben képen vágnám. Te jó ég…beteg vagyok. Azon gondolkodom, hogy meg akarom ütni a saját anyám, engem be kellene zárni komolyan. Igen ez vagyok egy ronda, lusta, agybajos, elmebeteg kurva. De ha egyszer nem tudom őt elviselni. Mesterien sajnáltatja magát, én pedig ordítani akarok, hogy fogja már be. Ordítani, és földhöz vágni magam, majd addig csapkodni a fejem a padlóba, amíg az apró darabokra nem törik. Elegem van! Elegem van az emberekből! Utálom őket és ők is engem. Az egyetlen ember, aki tényleg törődik velem Finnországban él, és valójában a legkisebb problémája is nagyobb mintsem, hogy velem foglalkozzon. Nem mondja ki, hisz nem akar bántani, gondolom, de érzem, hogy így van. El fog jönni az idő, amikor ő is meggyűlöl, mint mindenki. Azt sem tudom, miért visel el egyáltalán. Talán mert nincs a közelemben? Igen csak ez lehet az oka.
Leveszem az órát a csuklómról és végig simítom a vágásokat rajta, és talán az arcomra még egy aprócska mosoly is kúszik. Óh, te beteg ribanc.. ezt élvezed igaz? Csak ettől érzed, hogy élsz egyáltalán, szóval már az is felszabadít, ha csak rágondolsz. Könnyeim égetik a szemeimet, mint az állat, hiába törölgetem őket hevesen. A picsába már sírni sem lehet normálisan?! Ki döntötte el azt, hogy nekem ezeken keresztül kell mennem?! Valami istennek nevezett entitás bizbasz?! Vagy a karma?! Esetleg sorozatgyilkos voltam előző életemben?! Miért én…? Mit tettem én? Kinek ártottam ez alatt a nyomorult 17 év alatt?! Kinek?! Elegem van… Meg akarok halni? Meg akarok halni végre! Nem… nem akarok meghalni.. hinni akarom, hogy képes vagyok erős lenni, de elég volt! Egyszerre akarok élni, és meghalni, de a halál gondolata még mindig sokkal békésebbnek tűnik.
Még szorosabban ölelem azt a rohadt macit ez pedig sikeresen eszembe juttatja a személyt, akit életemben legjobban szerettem, talán még most is szeretem, de neki csak egy kurva jó játék voltam, valaki akit tönkre lehetett tenni. Ugye te ribanc?! Mert neked kurvára azt kellett hazudni, hogy szeretsz! Mert ide kellett jönnöd, meg kellett ölelned és csókolnod, mindezt csak azért, hogy aztán kirántsd belőlem azt a kurva kést… mondván, hogy te csak tönkre teszel, hogy én jobbat érdemlek. Ki a fasz mondta, hogy neked kell eldönteni kire, van nekem szükségem?! Sírok, fáj, üvöltenék. Fel akarom hívni, de nincs meg a száma. Fel akarom hívni, és üvöltve sírni neki a telefonba, hogy mennyire gyűlölöm az emlékeket, amiket maga után hagyott, majd elzokogni, hogy mennyire hiányzik, amíg talán meg nem sajnál, és mondd valami kedveset. Én biztosan nem vagyok normális.. Háromszor hagyott ott, ugyanúgy, de még mindig hiányzik. Meg fogok őrülni… Ki akarok állni a vonat elé, és meghalni. De ha még nem is halok meg, legalább egy amnéziát adjon nekem az ég. Ki akarom törölni a múltamat. Mindent. Úgysem számítok senkinek. Én csak ki akarom törölni magam az emberek emlékezetéből….
Valahogy emberképesre szenvedem magam, ami önmagában legalább egy óra, ha nem több. A konyhában mellé öntöm a kávét szóval ordítva káromkodva vágom a bögrét a földhöz. Nem tagadom marha jól esett. Persze anyám halálra vált arccal rohan ki, hogy mi a faszt csinálok, mire megvonom a vállam felszedem a szilánkokat és kivonulok az erkélyre majd rágyújtok egy cigire. Bámulok a semmibe a negyedikről. Sokszor akartam leugrani innen.. de túl nagy az esélye, hogy túlélem. Elszívom a cigit, bemegyek és eszek valamit. Természetesen nem meleg kaját, hisz anyám megint kitalálta, hogy ő ugyan be nem panírozza a húst. Háh, hát arra várhat, mert én ugyan nem fogom. Folyton én csinálom, és kurvára elegem van már ennek persze hangot is adok, ami viszont kirobbantja cirka a harmadik világháborút, szóval sírva rohanok be a szobába becsapva az ajtót, és ülök le az ágyra zokogva, elővéve egy pengét.
Zokogva vagdosom össze a csuklóm, majd csak nézem, ahogy a vörös vonalak lassan megtelnek vérrel. Mosolygok és sírok egyszerre. Valójában ilyenkor ténylegesen meg akarom anyámat ölni. Pontosan tudja, milyen vagyok, hogy mi van velem, de valljuk be, leszarja magasról. Vagyis tulajdonképpen ő csak elkönyvelte, hogy az ő jótanuló kicsilánya, amellett hogy a saját neméhez is vonzódik, nem lehet még Borderline is, na neem, az kizárt. Neki nem lehet ennyire elbaszott gyereke. Hát bocs anyu, nem én választottam ezt! Kibaszottul nem azért szenvedek ennyit, mert olyan geci jól esik, és ezt végre felfoghatná mindenki! Kurvára elegem van abból, hogy elítélnek, van, aki veszélyesnek is tart. Félek. Félek az emberektől. Nem merek egyedül bemenni egy kurva boltba se, nemhogy ártsak, valakinek bassza meg. Nekem.. már csak elegem van. Semmi nincs, amiért élhetnék… senki nincs, akiért élhetnék. Nincs senki, aki megölel, szorosan a karjaiban tart és biztonságot nyújtva azt mondja, hogy minden rendben lesz. Nincs ilyen személy. És nem is lesz. Senkinek nem kell egy kövér, ronda, beteg, hisztis ribanc mint én. Jobb lenne, ha meghalnék. Csak megkellene halnom… mindenki jobban járna. De én biztosan.
Szerző:
Tehetetlenségérzet -> düh -> bántási szándék annak az irányába, aki a tehetetlenségérzetet kelti bennünk (pl. anya) -> őt nem akarjuk bántani/nem lehet (és a bántás amúgy sem lenne megoldás a tehetetlenségérzetre, csak egy újabb problémát szülne) -> valaki felé muszáj megélni a dühöt, különben megőrülünk -> magunkat bántjuk.
A borderline (legalábbis amit a mai pszichiátriai gyakorlatban borderline-nak mondanak… gyakran összekeverik a c-ptsd-vel) az én tapasztalatom szerint általában annyit jelent, hogy érzékenyebb és intelligensebb vagy az átlagnál, de ilyen felfokozott szenzitivitás mellett olyan közegben kell élned, amelynek az érzelmi terhe egy kevésbé érzékeny (normális? nem. inkább átlagos) embert is megviselne. Általában, ha kikerülsz az adott környezetből (pl. kolesz nem jöhet szóba?), vagy ha sikerül legalább érzelmileg eltávolodnod a helyzettől (pl. pszichológus által tanított relaxációs gyakorlatok – pszichológushoz jársz? vagy ha ez egyelőre nem elég, nyugtató és/vagy antidepresszáns), a megélt tehetetlenségérzet jelentősen csökken, és ennek hatására az egész életedet sokkal inkább a kezedbe tudod venni, át tudod látni.
Egyszerre akarsz élni és meghalni – nekem ebből az jön le, hogy te alapvetően élni szeretnél, csak azt a típusú életet, amiről úgy gondolod, hogy ezt „kaptad”, nem tartod elfogadhatónak a magad számára. Sokat jelent, hogy még 17 éves vagy, és otthon élsz anyáddal (apukáddal mi a helyzet? él még? veletek lakik? tőle sem kapsz semmi támogatást? testvéreid vannak? nekik milyen a hozzád viszonyulásuk?), ilyen életkorban és élethelyzetben az ember számára még a szülői reakció maga a világ. De egyszer meg fogod látni, hogy ő is csak egy ugyanolyan ember, mint te vagy, semmiben sincsen föléd rendelve, semmivel sem több, és az ő rólad alkotott véleménye is csak annyiban meghatározó, amennyiben az összes többi, „egyéb” emberé.
A lelki kimerültség nem betegség. Egy folyton bántalmazott állat is rettegni fog a világtól, és kiszámíthatatlan, hogy ha hozzá akarsz érni, hagyja-e majd, hogy megsimogasd, vagy megharapja-e inkább a kezed. Mégsem mondjuk erre az állatra, hogy beteg. Azt mondjuk, hogy a reakciója: érthető.
Számomra a te helyzeted is érthető.
Nem vagy egyedül!
https://www.youtube.com/watch?v=kXYiU_JCYtU
Hú, ezt jl összefoglaltad. Én is most megint ezzel küzdök
„Tehetetlenségérzet -> düh -> [ön]bántási szándék”
Én nem értem miért keverik össze olyan könnyen a borderlinet és a c-ptsd-t, én pl. egyáltalán nme viselkedem úgy mint egy borderline, és ezt az én lógusom már elég hamar meg is mondta nekem.
Huh Brokengirl, ne érezd magad egyedül…ugyanígy érzek én is a szüleimmel, de főleg anyámmal kapcsolatban.
Bár nálunk faterom üvölteti a TV-t, ugyanúgy elmondanak mindennek a hátam mögött, de azért úgy, hogy én is halljam.
Vagyis hát így volt.
Több mint egy éve nem láttam őket, mert képtelen vagyok rá.
„Háromszor hagyott ott, ugyanúgy”
És velem is 3x szakított a pasim, és mindháromszor visszakönyörögtem magam…máig tök szánalmasnak érzem magam ezért.
Az önsanyargatástól valahogy én is mosolygok belül. Nem vagy őrült.
Én nem értem miért keverik össze olyan könnyen a borderlinet és a c-ptsd-t, én pl. egyáltalán nme viselkedem úgy mint egy borderline, és ezt az én lógusom már elég hamar meg is mondta nekem.
Magyarországon a szakemberek körében még nagyon új dolog a c-ptsd. Az hallott róla, aki külön erre specializálódott. De kb ennyi. (Nincs BNO kódja sem.)
Más alternatívák híján, ha pl önbántalmazol, kb automatikusan border diagot kapsz.
Nálam még az is border diagot adott (gondolom, a fentiek miatt) végül papíron, aki szóban c-ptsd-t mondott. Annyival egészítette ki folyószövegben, hogy „enyhe” szemzavar.
Sajnos sokat jelent, Liliomlány, hogy téged külföldön diagoltak.
Először is köszönöm a választ. Jó pár dologban igazad van egyébként. Az önbántálmazással kapcsolatban tökéletesen, habár nálam nem csak a tehetetlenség okozza az egészet, hanem szimplán az önutálat, de azt kell mondjam, hogy ehhez lassan hozzászokom. (Hozzá lehet egyáltalán? Na mindegy)
Úgymond hivatalosan nem vagyok kimondottan borderline tekintve, hogy nem vagyok 18, de borderline személyiségfejlődésem van a pszichiáter szerint, és ha a teszteket nézzük igazából egyetértek vele. Gyógyszert a doki szándékosan nem ír fel, mert szerinte nem kell. Szerintem meg kell (tapasztalatból mondom), de őt ez legkisebb mértékig sem érdekli. Igen járok, jártam pszichológushoz, de viccen kívül az az ember nem hogy segíteni nem segített, de rosszabbul éreztem magam minden alkalom után, mint előtte. Eléggé erőszakos volt, nagyon erőltette a dolgokat, akkor is ha azt mondtam, hogy valamiről nem szeretnék beszélni. Szóval abbahagytam a hozzájárást. Természetesen bármikor felhívhatom, ha valami történik, szóval ezért nem aggódom.
Sajnos a jelenlegi környezetemből esélyem sincs szabadulni. A kolesz nem jöhet szóba, mivel esti gimibe járok, oda meg ugye minek. Kérdésedre válaszolva igen apám is velünk él, de általában reggeltől estig dolgozik, ha pedig itthon van akkor inkább kikerüli az összes létező konfliktust. Anya meg ugye itthon van egész nap, szóval vele lényegesebben nehezebb helyzetben vagyok.
Testvérem van, (vagyis csak féltestvér) de nem velünk él, és utál is, szóval rá sem számíthatok igazán.
Egyébiránt a bántalmazott állat példájával tökéletesen igazad van. Ténylegesen így érzem magam, akárhányszor emberek közé kell mennem. Folyton attól rettegek vajon ki fog belém kötni, beszólni vagy csak szimplán rondán nézni rám.
Egyébként nagyon köszönöm a megértést, és a választ is még egyszer.
Liliomlány neked is nagyon szépen köszönöm a választ. Ez most lehet kicsit csúnyán fog hangzani, hisz nyilván nem örülök neki, hogy te is hasonló helyzetben vagy, illetve hasonló dolgokat éltél át, de örülök, hogy nem vagyok egyedül.
igen apám is velünk él, de általában reggeltől estig dolgozik, ha pedig itthon van akkor inkább kikerüli az összes létező konfliktust. Anya meg ugye itthon van egész nap, szóval vele lényegesebben nehezebb helyzetben vagyok.
Hát, ez nagyon ismerős! Nálunk tök ugyanez volt. Apám reggeltől estig dolgozott (gondolom, részben azért is, hogy a lehető legkevesebbet kelljen találkoznia anyámmal, 4-5 éve el is hagyta őt…), mikor hazajött, nyugi kellett, hogy legyen, és csönd. Anyám meg egész álló nap terrorizált engem is, meg a húgomat is, annyit trükközött csak a dologban, hogy általában azt „kapta el”, aki éppen egyedül volt otthon vele. Nehogy már úgy legyen terrorizálva az illető, hogy egy potenciális támogatót is érzékelhessen a közelben.
Önutálat – ez nagyon sokszor inkább belsővé tett szülői visszajelzés. Annyit hallod, hogy téged utálnak, hogy egy idő után már csak ezek a külső visszajelzések pörögnek az agyadban, és a végére te magad is elhiszed, hogy tényleg utálnivaló vagy. Holott ha megvizsgálod, valójában nem gondolod így: másként nem okozna fájdalmat neked ez a visszajelzés.
Lógus: jól tetted, hogy otthagytad a rossz szakembert. Sajnos nagyon sokan nem igazán értik a dolgukat, vagy ha értik is, beleviszik a terápia a saját (sok esetben) sérült személyiségüket, és inkább megpróbálják ledominálni a pácienst, ahelyett, hogy támogatnák… Csernus is így tolta egyébként.
A rossz szakember helyett végül találtál mást?
Tesztek: én max pontot kaptam a border teszten, nárciszon is egy-két pont híján ugyanennyit. Azt a lógust, aki megállapította, hogy nem szemzavarom, hanem c-ptsd-m van, megkérdeztem, hogyan értelmezzem az ő diagnózisa függvényében a korábbi helyen kiértékelt max pontos teszteket. Azt mondta, hogy ő ismeri ezeket a teszteket, sokat dolgozott velük, de szerinte az, ha max pontot kap valaki ezeken a teszteken, egyáltalán nem jelenti azt automatikusan, hogy tényleg xy szemzavarod van. Azt mondta, a max pont esetemben csak annyit jelent, hogy már irtózatosan szenvedek úgy általában véve az életemtől. Ezért jeleznek be olyanok, hogy a legszívesebben már nonstop csak leinnám magam, önbántalmaznék, vagy megölném magam.
Ha nem túl indiszkrét a kérdés (ha az, nyugodtan ne válaszolj rá): hogyhogy esti gimibe jársz? Dolgozol mellette?
A gyógyszer egyébként nagyon sok esetben életmentő is lehet. Ha nem akar felírni a pszichiátered, holott te igényelnéd, akkor lehet, érdemes lenne átmenni egy másikhoz. (De pl. enyhe nyugtatót a háziorvos is fel tud írni, és van olyan, hogy már ez is segít.)
Én nyugtatót szedtem egy ideig, azt követően, hogy volt egy olyan pánikrohamom, aminél felállni, beszélni nem tudtam, a kezeim pedig egyenesen begörcsöltek. Ezután úgy éreztem, csak úgy tudok bemenni pl. dolgozni, végezni az egyéb mindennapi feladataim, hogyha nyugtatót szedek, mert nélküle élből azt éreztem, hogy egyszerűen nincsen levegőm… (ami, ugye, már a kezdődő pánikroham.)
Én végül a nyugtatót egy légzéstechnika segítségével tudtam elhagyni, ha gondolod, ezt te is kipróbálhatod. Egyáltalán nem nehéz. 8/4/16 ütemű légzés: 8-ig számolva beszívod a levegőt, 4-ig számolva benntartod, 16-ig számolva kifújod. Ha nem bírod ilyen sokáig számolva, lehet felezve, tehát 4/2/8. Nekem ez az önbántalmazás leküzdésében is segített. Kezdem ott általában, hogy a legszívesebben levetném magamat a gangról, vagy csikkeket nyomnék el magamon, elkezdem a légzéstechnikát, csinálom addig, míg meg nem nyugszom, és ha megnyugodtam, már valahogy az öndestruktív késztetések is tök messzire kerülnek, azonosulhatatlanná válnak, és sokkal inkább átlátom a problémámat is. B verzió, hogy teljesen nem nyugszom meg, de pl. képes leszek végre sírni. És akkor az is kivezeti a felgyülemlett feszültséget.
És velem is 3x szakított a pasim, és mindháromszor visszakönyörögtem magam…máig tök szánalmasnak érzem magam ezért.
Erről eddig (legalábbis nekem) még nem meséltél. Miért akart szakítani veled, és mi győzte meg végül arról, hogy a kapcsolat mégis folytatható? Sajnálom, hogy egy ilyen élmény lett az alapja a kapcsolatotoknak… akármi is történik ezután, az ember minden egyes folytathatnékkal egyre kevesebbnek érzi magát.
Tudtatok esetleg később beszélni erről a helyzetről?