Robot nappalok, magányos, zokogó éjszakák

Tegnap estére végre kiborultam. Egyszer csak ki kell, nem igaz? Akármilyen elfojtó-művész az ember. Elért. Hozzám is elértek a robot lét érzelmi végállapotai. Már nem csak a buszon sírtam csendesen (azért mert akkor is valami rosszat tettem, ha már a szavakat is meg kell tőlem vonni, tagadni, ez volt az e heti ÉLŐ ÉLMÉNY, AMI INKÁBB VOLT BENNEM HALOTT) , éreztem, feszít. Miután innen lelépek, senki nem tudja mi történik. 

Ülök az ágyon késő este, magam elé rakom a lila varrott baglyot, ami a hasába nyeli a bánatom (oda elrejtem) és – beszélgetek vele – vagyis elkezdek egy papírra írni, megint csak írok, mert más utam nincs. Kedves Uhu! –  gondolatban szólok hozzá …. és írok és figyelem a szemét és írtó nehéz megnyílni de aztán a gyomromból előtör a sírás. Kezdetben nehezen de aztán egyre jobban, végül már … már szerte szét folyik könnyem és taknyom. A levél félig összejött, aztán a chat-en írtam valakinek, aki olyankor is mellettem volt, ezelőtt is amikor töröltem magam az online világból (innen akkor se, bár ha nagyon nem vagyok jól, … necces) , akinek leírhatom. Szóval, írtam és szanaszét terítettek be a könnyek. ( a csaj pesti, vagyis messze van, de szükségem volt egy valahol ÉLŐ EMBERRE ) … és csak írtam és sírtam…és sírtam…ez ment éjfélig. Aztán még olvastam és hopp hajnali 1 lett, de olvasás közben kicsit…elálltak a könnyeim. Aztán bevettem két nyugtatót és nagy nehezen magába nyelt az éjszaka. Csütörtökre már ideje volt.

Reggel felkeltem és ugyanolyan robot léttel elindultam. Arra értem be, hogy kolléganő ki van akadva, megint elfedve, hogy ne direktben legyen, verbálisan elfedve merre célozza de baszogat hogy össze-vissza vannak a könyvek …. de fáradt voltam. Eszméletlen. Szinte reagálni is képtelen. (megjegyzem, ő is rakosgat vissza könyveket, nem csak én!)  2 napja meg ne olvassak…meg ne csináljak ezt se azt se.

Aztán jött G. aki nem kölcsönöz, klubra jött, amit ő vezet 3-ra, már 1 óra előtt. Ki se nyitottunk ez már ott volt és lökte. Hogy tudnak emberek ennyit pofázni? Persze megint belekavarodtam az anya-témába a horoszkópokkal de mikor a szűz jeggyel necces lett, merthogy a szűz jegy embere G. szerint gyakran rosszindulatú és gonoszkodó és gondoljam végig, hogy anyám …. nos, itt beszüntettem a kommunikációt, de én csináltam magamnak, hülye, belemászok, ugyanilyen gáz helyzet anya-gyerek kapcsolatokról hétfőn is, amikor már a 2. alkalommal lett kimondva, hogy „nekem nincs anyukám” – egy nagymama beszélt unokákról és féltékenységi érzésekről, pff, én annyira szorongtam, szemkontaktus levesz magamba fordul, imádkozik, hogy mihamarabb elmenjen az illető ….

Nem szívesen kommunikálok. Kolléganő nem figyelt rá, én meg…ott nem hagyhatom, az bunkóság, máshova nem tudtam nézni, de amíg tartja az ember a szemkontaktust, pofáznak hozzá. Érted? – kérdi, igen (csak húzz már el a büdös picsába)

Vagy ha nagyon szorongok, leveszem a szemkontaktust is és bízom benne, hogy hamar abbahagyja és lelép.

Hát szóval közeli baráti kapcsolataim, de még annyi se, semmi, de gáz embereknek nem vagyok híjján.

Van egy, már nyitom a könyvtárajtót neki 6. 05-kor este hogy viszlát!

és….akkor …. kérdem én, ezek a mindenféle emberek miért próbálnak belemászni az ember lelkébe? ( egyik-másik nemcsak pofázni tud hanem belekotnyeleskedni mindenbe ) 

Este fél 6, jönnek ki, G. kérdi, biztos nem mehetek e el előbb, hát nem és, valóban hat óra előtt 5-10 perccel még jöttek emberek. Már a tököm telivolt az összessel.

G. hát ő viszont végképp kiakasztott:

– Hát ma nem vagy olyan jókedvű! – pff, látszik rajtam, jobban kéne játszanom.

1. Fél 6-kor benn ülök munkában egyedül péntek este

2. előző éjjel éjfélig zokogtam, meg myugtatókkal aludtam el  —- gondolom magamban, miközben ennyit mondok ki hangosan.

– Máskor se vagyok másmilyen.

G. és én, a hangom  végtelenül furcsa, távoli, mintha nem is az én hangom lenne.

Ez a kibebaszott depresszív élet őrületes játék.

A cukrászdába – ahol tejhab nyúllal beszélgettem – már csak sütit venni megyek be, haza hozom. A másik hely is ahova járok ebédelni tömve emberekkel, de az legalább nagy hely. A sok között könnyebb robotozni, enni, eljönni, kb, de egy cukrászda kisebb intimebb ….. néha oda szoktam, ott melegszendvicset szoktam néha ebédre, akkor még senki nincs.

Du. aztán beindul az Élet, és ezzel együtt bennem meghal.

Azon gondolkoztam, mennyire tartanának zakkantnak ( a fejem már ismerik ott) ha megkérném őket, hogy ha én kérek cappuccino-t próbáljanak nekem mindig valami más tejhab-állatot csinálni a tetejére. Kreatív feladatot adnék, de valószínűleg nem igazán értenék miért. Elég lenne, ha én tudom a szomorú valóságom.