Nem jó, de jó. Most, hogy külön lakom, és nem b*xtatnak napi 24 órában (csak, mondjuk, félben), sokkal jobban érzem magam. Rácsodálkozom a körülöttem lévő dolgokra, furcsának tartom, hogy ezt is szabad, meg azt is… Mintha valami normális jelleget kezdene ölteni az életem. Az egész lakás olyan, mintha koliban, lennék, ehhez megfelelő „rend” is társul… meg a tanulás… az átlagom nem tudom, mennyi lett a félévben, meg a francnak sincs kedve súlyozott átlagot számolni kredit szerint, de olyan 4,8-4,9 körülire saccolom. Annyi csak a probléma, hogy sokszor magányosnak érzem magam, de ahogy Bödőcs mondta: nem rossz dolog… nem rossz dolog… nem rossz dolog… a magány… a magány… a magány… ha van veled valaki. Amúgy egyvalamire vagyok még kurvára kíváncsi: arra, hogy a mai alkotások közül bizonyul maradandónak x év múlva (pl. zene, film, könyv)… Bár könnyen meglehet, hogy semmi, innentől kezdve az összes kor kitermeli a saját alkotásait, amit lehet hallgatni, nézni, olvasni, és futószalagon gyártja majd ezeket, a kortárs művészet átalakul kortárs médiává, és nem fogunk már különbségeket tenni bizonyos művészeti ágak javára a többivel szemben. Viszont, ha erre vagyok kíváncsi, szerintem jó helyen vagyok ott, ahol vagyok, a kommunikácó szakon.
Szerző:
