Na hát, olvastam a faszbúgon egy oltári hülyeséget, amely dicsőítette az ötvenes! korosztályt, különösen a nőket. (Volt már hasonló, másmilyen stílusú.) Meg is írtam, hogy O. K., hogy divat a milf, de azért… ne túlozzunk, majd ha rájövök, mi a „szép” az öregségben, ígérem, megosztom!
Itt van ez a drága jó mutter. Jár vasárnapomként a templomba (szerintem hasonkorú vénasszony-társaság miatt), ő református. Na de ha már vallás… én katolikus vagyok, az ősibb. A kopt keresztény meg az „eredeti”, aztán ugye a zsidó gyökerei a keresztény vallásnak. Amúgy pont ezzel a Krisztus-jelenséggel ne tudok mit kezdeni, de úgy egyáltalában a Megváltó-val sem, pedig valamilyen formában minden vallásban megvan. A hindiben is, ami közelebb áll hozzám, ezzel riasztottam el a rám szállni kezdő jehovistákat 😀 És ott van a mi ősi vallásunk, amit István elárult, a Nagyboldogasszony-hit (matriarchális!), de erről meg nem tudok eleget. Viszont nem vagyok ateista. Na ez az, ami elvisz a politikáig, hogyha ezt meg az abbéli nézeteimet előadnám, hááát, a fészen minden oldalról megköveznének… Itt meg nem politizálunk.
És akkor itt van a mutter a fene nagy vallásosságával. Hát nem azt mondja a hit, hogy a legfontosabb a szeretet? És ő mit ért ezen? Én próbáltam kiskoromban is kommunikálni, hogy nem (vagy nem jól) szeretnek, de nem értette. Mert hogy miket megtettek értem (miattam?). És magyaráztam, hogy ők nem engem (a személyem) szeretnek, hanem a gyereküket (ami náluk ugye kötelezően természetes volt). Egyszerűen nem értették, mit akarok mondani. Anyám azt mondta: szeresselek úgy, hogy nincs is neked kockafejed? Megszégyenített vele, de igen, úgy kellene. Mostanra meg már sipákol(nak), hogy visszaadom. Apám már hülye volt, a halála előtt néhány hónappal, jött befelé. Én meg mondtam, hogy „menjél a saját szobádba”. Tök kiakadt, én meg mondtam: Ugye, milyen kellemes? Tudniillik én ezt tőle számtalanszor hallottam. Na anyám nehezebb, mert ő visszavág. Irreleváns válaszokat ad, amire nincs mit mondjak, illetve van hasonló. De ugyanúgy tudom piszkálni, mint egykor ő engem… Nem is hagyom ki, de ő sem! Mit akar ez 83 és a halál közt? Fogalmakkal nincs tisztában A szeretet az egyik, aztán pl. van olyan, hogy tapintat. Ezt az én családomban nem ismerték soha. Gőzerővel másztak az ember lelkébe, és még ki is röhögték.
Mit is akarok ezzel mondani? Hit, remény, szeretet – ezekből nem jutott.
A hit az egy jó kis téves eszme – kényszerképzet – fóbiás félelem – rögeszme – mánia keverék. Ha valaki a láthatatlan repülő szellemvizilóban hisz vagy magában beszél valakihez aki nincs ott, akkor hülye, de ha istenekben hisz és hozzájuk beszél, akkor egyből vallásos. Ezt már leírta Benedek István is az Aranyketrecben.
Igen, de én abból a műből elsősorban Karinthy Gábor történetére emlékszem.
Mit beszéljek egy energiaközponthoz? Ami anyag-energia ekvivalencia, következésképp lehet tudata.
Ami létére nincs közvetett vagy közvetlen bizonyíték, az egyenlő azzal az állapottal, mintha nem is létezne. Én ez alapján szemlélem az ilyesmit.
De arra sincs semmiféle bizonyíték, hogy nincs… Azt is bizonyítani kellett, hogy a kör NEM négyszögesíthető.
Nem létező dolgokra nincs olyan bizonyíték (sem), hogy nem léteznek, hiszen az olyan lenne, mint a nullával való szorzás. A nemlétező dolgoknak nincsenek tulajdonságaik sem, vagyis semmilyük, amihez köthető lenne bármiféle definció vagy állapot.
A kör és négyszög valós dolgok, szépen definiálható és objektívan bizonyítható tulajdonságokkal. A közöttük lévő metamorfózis bizonyos aspektusai nem kivitelezhetőek, szóval más a bizonyítás tárgya. 🙂
Ha az alapján vennénk létezőnek dolgokat, hogy a nemlétükre nincs bizonyíték, akkor a télapótól kezdve a skandináv és japán meg eszkimó mitológia istenforma lényeiig mindent létezőnek kellene vennünk, sőt az olyan dolgokat is, mint mondjuk a holdon élő húsz km. magas láthatatlan űrzsiráf.
Én nem tartom célravezetőnek az olyan dolgok valós létét feltételezni, melyek létére nincs objektív bizonyíték. Elmékedni lehet róluk persze, beszélgetni is (róluk és nem velük), felruházni őket tulajdonságokkal, szép gondolatkísérleteket végezni – mint bármely kitalált történet szereplőivel, legyen az Harry Potter vagy Luke Skywalker.
De hagsúlyozom, hogy én nem tartom célravezetőnek, vagyis hogy Te vagy bárki más miképpen gondolkozik, az rajtam kívül álló dolog. 🙂
A nullával való szorzásnak van eredménye: 0. A nullával való osztás értelmezhetetlen. De erre is van magyarázat.
Hááát… azt is feltételezik, hogy az ókoriak nem hülyék voltak, hanem tényleg léteztek ember-állat mixek.
Nulla, jelen esetben „semmi”.
A feltételezéssel nincs semmi baj. A tudományos eredmények is feltételezésekkel kezdődtek, amiket aztán vagy bizonyítottak és lett belőlük igazolt elmélet, vagy nem és megmaradtak mint érdekesség. A fantázia önmagában egészséges. Ha befolyásolja a gondolkozást (megerősítési torzítás például), akkor már nem mindig az.
Ez megmarad a posztulátum szintjén.
Olyan sok mindenben értek egyet veled, hogy le se tudom írni. Annyit tennék hozzá, hogy a szülők nem csak a szeretetet és a tapintatot nem ismerték, de úgy általában azt, hogy mit jelent, hogy a gyereknek vannak érzelmi szükségletei is. Nálunk az ment, hogy a gyereknek kell kielégítenie a szülei érzelmi szükségleteit és nem fordítva. Sír? Hagyd abba, mi bajod, nincs rá semmi okod!… Nevet? Kuss legyen hangos vagy!… Tüsszent? Fordulj el, mert elkapom én is….. De ha ők sírtak. Nem szereted anyádat? Miattad sírok… Ha ő nevet. Ne rontsd el a kedvem, olyan jó napom volt míg nem jöttél. …Ha ő tüsszent. Beteg vagyok, hozz nekem lázmérőt, levest, gyógyszert stb….
Miért gondolják vajon, hogy a gyereknek figyelembe kell vennie a szülők érzelmi szükségleteit, de nekik nem kell a gyerekét? Pont fordítva basszus! Parentifikáció! Hú de tudta csinálni anyám. Még a házastársi gondjait is velem beszélte meg. Minden másnap délután hallgattam a 2-3 órás(!) monológjait arról, hogy apám milyen szörnyű férj.
Te felelős vagy az ő érzelmeiért és hogylétéért, de ő nem felelős a tiedért.
Nálunk – elvben – nekik sem voltak érzelmi szükségleteik. Csak a mai napig hallgatom anyám vélt és valós sérelmein való örökös lovaglását. Egyébként az érzelem mint olyan nem kimutatandó, hanem elrejteni való dolog, kifejezni olyan, mintha a segged mutogatnád.
Nálunk – elvben – nekik sem voltak érzelmi szükségleteik. Csak a mai napig hallgatom anyám vélt és valós sérelmein való örökös lovaglását. Egyébként az érzelem mint olyan nem kimutatandó, hanem elrejteni való dolog, kifejezni olyan, mintha a segged mutogatnád.
Perfect! Pontosan így volt nálunk is! Apám párszor meg is mondta, hogy túl érzelgős vagyok, miközben a pszichológusom szerint érzelmileg gátolt vagyok 😀
Olyan sokan születtünk funkcionális gyerekként..azért, hogy az Anyának legyen végre Valakije, aki csak az övé, hogy beteljesítsük az Apánk álmait, mert Ő nem mehetett főiskolára..hogy megvalósítsuk azt az életet,a mi Nekik nem sikerült…Ezzel a kényszerrel indulunk, aztán ha nem sikerül- mert miért is sikerülne, hiszen mi is önálló személyiségek vagyunk, saját vágyakkal, célokkal értékrenddel – akkor jön a kritizálás és belesodródunk abba hogy képtelenek vagyunk megfelelni az elvárásoknak és aztán amit ezért kapunk abból azt tanuljuk meg, hogy semmirekellők vagyunk, értéktelenek és önállótlanok…Hát induljunk el ezzel a defektes énképpel a világba…majd több éves pszichoterápiával IQ ból értsük meg végre hogy értékesek vagyunk az egyediségünk miatt, mi is képesek lehetünk a saját életünket felépíteni és megtalálni hogy mi kik is vagyunk valójában…. Ez több évtizedes plussz kör, a funkciógyermek elgondolás miatt…ez több mint igazságtalanság 🙂
Huh, annyi szemfelnyitogató dolgot írtok, hogy még emésztgetem egy darabig az itt leírtakat.
Nagyjából leírtad a családomat, csak az enyémek full ateisták … Én meg „krisnás” lettem, hahahaaa
Szerintem saját magukat akarják védeni a szülő szerepben azzal, hogy nem fogadják el a kritikát. Kritikát elfogadni egyébként sem egyszerű folyamat. De könnyebb téged tartani a kis hülye szerepében, mint empátiát és önvizsgálatot gyakorolni. Elvégre te vagy a GYEREK!
Azt tudom, hogy anyám milyen nagy traumákat szenvedett el gyerekként. Nagyon sok dacoskodás, szökdösés, stb. után eljutottam oda, hogy elkezdtem kicsit sajnálni őt is, mint elhagyott gyermeket. Azóta könnyebb. Nem veszekszünk, és valahogy jobban átmegy neki a jelzésem is arról, hogy mivel okoz akaratán kívül sebeket.