Jolán, ugyanazokat a köröket futod évek óta, nem látod ? Csak elég visszaolvasni a Búrás írásaidat. Szánalom. Egy CENTIT sem mentél előre ! Szerinted hány éved van még ? Ma megint mellbe vágott a valóság, amikor a facebookon időelcsesztél, és egy ismerősöd leírta a történetét. Feleannyi ideje van Franciaroszágban, mint te, ugyanolyan alapokról indult, de már van itteni végzettsége, komolyan vehető munkája, írt egy könyvet magyarul (majd lefordítja franciára is), és megkérte az állampolgárságot. Te igazából NEM AKARSZ változni, tenni magadért, neked kényelmes így. Bebújhatsz a depresszió mögé, az állandó fáratság és stressz mögé, a vélt vagy valós múltbéli sérelmeid mögé. Nyomorult vagy. Pedig adott neked az isten tehetséget, eszet, tudást. Még relatíve egészséget is. Nem használsz semmit. Még az anyaságod is szar, pedig erre hivatkozhatnál (nincs karrier, de van család, hagyományos női szerep), ma reggel is hagytad a gyerekeket tévét nézni, rendetlenkedni, aztán meg üvöltöztél, amikor a kicsi szétszedte a fürdőszobát. És már dél van, még nem csináltál ebédet. Még fel sem öltöztél. Csak ülsz a gép előtt, faszságokat nézegetsz, online játszol, baszod el az idődet. Nem örülsz a gyerekeidnek, pedig egészségesek, valaha rettegtél, hogy nem így lesz, és ismersz olyan családot, ahol nem így van. De neked megadatott, és ezt sem tudod megbecsülni.
Most ezért büntetésből elviszlek Auschwitzba. (Elnézést mindenkitől az izléstelennek tűnő ötletért, ez csak szimbólum…) Rád került a tetoválás, egyenlőre még a rabszolgamunka lesz, nem a gáz, mert még használhatónak tűnsz. Van egy éved, hogy bebizonyítsd : hosszú távon is használható vagy, a 2019-es év végletes lesz számodra.
Ha egy év múlva :
-
ugyanilyen szar anya leszel, aki nem figyel a gyerekeire
-
nem lesz blogod, amit rendszeresen és nyilvánosan írsz (azaz nem itt), művészet-terápiáról, street artról vagy egyéb érdekes dolgokról
-
nem fogysz vissza 65 kilóra
-
nem lesz munkád, olyan amire büszke lehetsz, vagy legalábbis van benne fejlődési lehetőség
-
nem jársz rendszeresen színházba, galériákba
-
nem kezdesz bele valamilyen kiegészítő diplomába
-
nem lesznek normális ruháid, sminked, nőiességed
-
ugyanúgy nyávogsz és meg akarsz halni folyton
-
ugyanilyen nyomorék leszel szexuálisan (mondjuk ez az egy nem csak rajtad múlik)
… akkor mész a gázba. Elég volt, nincs több haladék. Mostantól melózni fogsz, mint az állat. Minden nap sport, írás, házimunka, gyerekezés + fejlődés franciából és munkakeresés. Sőt alkotás, vissza kell térned a művészethez. Be kell tudnod osztani az idődet. Nincsenek sírógörcsök az utcán. Üvöltözés a gyerekkel. A problémáid másra hárítása. Persze tudom, most nem annyira ijesztő az, hogy a halál vár rád bukás esetén, mert folyton meg akarsz halni, pontosabban folyton fel akarod adni, mert valójában nem akarsz meghalni, már megtetted volna, ha mégis. Hiába beszélgettek Belgiumról a pároddal, mindketten tudjátok, hogy nem fogtok elindulni azon az úton, ez csak blöff. Hát most legyen úgy, hogy kényszerhelyzetben vagy, igenis meg fogsz halni, ha nem változtatsz ! Ez radikális megoldás, de nincs több ötletem, hogy meglökjelek valamerre. Ide (a Búrára) is írnod kell, minden héten minimum egyszer ! 2019-ben minden megváltozik, vagy véged van.
Szerző:
Teljesen túlzónak érzem ezt a követelést magaddal szemben. Sokkal jobb lenne kis lépésekben menni előre, és kitűzni egy olyan célt, ami megvalósítható. Pl feltenni egy tumblira a már kész rajzaid és írásaid?
Az sem rossz anyaság, ha éppen türelmetlen vagy. Minden anya türelmetlen időnként a kis gyerekeivel.
Olyan ideális szadista én-eszményed van, ami valójában elérhetetlen, teljesíthetetlen, persze, hogy nem valósítod meg, hiszen még azt sem lehet felfogni, hogyan lehetne egyáltalán hozzákezdeni. Az ilyen szadista hangokat el kell hesegetni, nem pedig fogadalmat tenni nekik.
Nem tudom őket elhessegetni. El vagyok keseredve, hogy nem haladok előle, utálom magam. Állandó összehasonlításban vagyok, és mindig alul maradok, szégyellem magam, nem tudok felmutatni semmit. Nevetségesnek érzem a gondolataimat, legalábbis amikor kimondom őket. Mert amíg csak a fejemben forognak, addig zseniálisak. Sokszor kérek bocsánatot azért, mert létezem. Nem tudom, mit csináljak, feszít minden. Még abban is elakadok, hogy bármit felrakjak a netre. Vagy munkát keressek.