Micsoda mázli, hogy magamra maradtam, így ha pirinyó cafatokban is, de birtokomban van még legalább az illúziója annak, hogy egy felületesen elképzelt valaki megvigasztalhatna, ha az események és körülmények szerencsés kollaborációjának köszönhetően ő is épp itt lenne, ezen a helyen, ahol többnyire nincs igazán semmi, vagy a semmi van csak igazán. Egy délelőtti mosolytól jutottam el idáig, hogy muszáj volt leírnom ezt a mondatot. „Változtasd meg a világot, mosolyogj!” – micsoda infantilis baromság, mondanám az év bármely tetszőleges napján, de próbálok nem beszélni magamban, úgyhogy többnyire, lehetőség szerint csak gondolom. De nem ma! Mert borzasztóan indult a nap, elaludtam, rohannom kellett, de hiába rohantam nem értem oda időre a rendelőbe. Probléma szerencsére nem lett a késésből, probléma belőlem volt, persze az észak-koreai parasztok, vagy a gyereklány vietnámi varrónők ebből nem sokat érezhettek, de ezt akkor nem lehetett tudni, én éreztem, nagyon. Elhúzódott a kezelés, mert nagyon vékonyak a gyökércsatornák. A végére majdnem elaludtam. Szerencsére fájdalom nem volt. Ez volt a komplett világmindenség mellett felhozható összes pozitívum nagyjából 11 óra 40 percig. Felálltam a székből, mondta, hogy szükség lesz újabb időpontokra. Aggasztott a dolog, kérdeznem is kellett rögtön néhányat. Néhány nagyon hülyét, persze, de próbáljon meg az ember egy fogorvosnak nem hülye kérdéseket feltenni a fogak különös és varázslatos életéről, nem olyan könnyű ám az! És mekkora áldás, hogy nem könnyű! Ugyanis a kérdések hallatán elmosolyodott végre, nem ám gúnyosan, hanem együttérzően és ártatlanul mint egy elragadó rajzfilmfigura egy barátságos rajzolt rét burjánzó kellékei között. Egész hazáig cipeltem azt a mosolyt, hogy aztán kora délutáni csendespihenőm folyamán afféle szokatlan kialakítású plüssállatként funkcionáljon. Azt hiszem nem vette észre, hogy induláskor a hónom alá csaptam, következésképpen semmit sem tudhat erről az egészről, és ebbe belegondolni oly röhögtető. Hiszen mégiscsak több jót tett velem mint bárki az elmúlt héten, mondjuk. Furán működnek a dolgok itt, a Föld nevű bolygó e nem éppen barátságos átmeneti provinciájában, az már biztos! Egyúttal arra is rájöttem, hogy tényleg írok egy oravecznórai magasságokba spriccelő könyvecskét, a nálam is lényegesen szerencsétlenebb tökfilkóknak, hogy ne a Férfihangon kelljen öndestruktív trükköket tanulniuk. Mosolyra akarsz fakasztani egy csinos lányt? Csak kérdezz valami végletesen bugyutát!
(1217)
Megint jól a helyemre kerültem, hiába pályáztam egy másikra, az nem volt kiadó éppen. Jobban vagyok már ugyan, de nem tudom mit kezdhetnék magammal. Mostanában havonta vagy három hetente készülök ki? Már nem is tudom. Felesleges persze feltenni a kérdést, hogy mit csinálok rosszul, mert pontosan tudom, hogy nagyjából mindent. Sokkal többet akarok kihozni mindenből, mint amennyit még normális körülmények között ki lehetne. Momentán abbahagytam a követelőzést, és bambulok. Köd előttem, köd utánam. Ez a legveszélytelenebb, és úgy tűnik a legfenntarthatóbb móduszom az összes közül. Nem is csoda, tulajdonképpen egy karantén. A karanténon belül pedig nincs élet, csak az idő bukdácsol előre céltalanul a steril tájban, de valójában az ő műsora is annyira jelentéktelen, hogy az ember elalszik közben. Mintha soha semmi se változna, de mégis folyton változik minden, csak épp a változásoknak semmi jelentősége sincsen. A houellebecqi Lanzarotéban érzem magam, kétezeregyszáz környékén. Csak itt még vannak közönséges utcaseprők, buszsofőrök és szobaőzikék. De engem összességében kevéssé zavarnak meg miközben az életírásommal vesződöm, az irodalom kárára. Ezzel egyidejűleg Dorottya válaszára várok, aki minden sejtés szerint a nagyüzemi karácsonyra készül tisztes polgári családjával. Édesapja minden bizonnyal sebész, édesanyja pedig vegyészmérnők vagy biológus. Ami Őt magát illeti, alighanem lelkes, de félamatőr boldogságkutató, professzionális értelmiségi, valamint megrögzött és szenvedélyes semmittevő. Talán egyszer tinédzserként elhagyta a körút járdáit, jobb vagy bal irányba indult, mindegy is, azóta éjszakánként felriad mikor koszos turkálós dzsekikkel álmodik. A pszichológusa tanácsára taxival jár, kizárólag kézműves sört fogyaszt, és PhD fokozat szerzésén mesterkedik. Nyaranta három hetet Berlinben tölt, kettő és felet Párizsban, egyet a Bahamákon, és csak két napja marad elborzadni New-Yorkon. Időnként depressziósnak érzi magát, máskor csak simán fontosnak. Jól áll neki a vörös, de nem ezért viseli, hanem kizárólag önkifejezés céljából. Gyerekkora óta képtelen közbeiktatott gikszerek nélkül kimondani azt, hogy „szöszi szurikáták szöszölnek a szépen szerkesztett szamizdattal”, de idővel rájött, hogy ettől még ugyanolyan értékes mint a többi földi halandó, sőt…! Kedvelt szavai a „feminist” és a „fun”. De a lényeg mégiscsak az, hogy várni kell rá, sokat. És tessék, elmegy a nap…
(1218)