Újra itt vagyok és ez ugye nem arra utal, hogy minden szép és jó.
Most úgy érzem magam, mintha atomrobbanások sorozatát éltem volna túl és bóklászok a romokom és próbálom összerakni, hogy mi van körülöttem és velem.
Az első robbanás az volt, hogy elvesztettem egy számomra nagyon régóta fontos embert. Nem halt meg, csak úgy alakultak a körülményei, hogy én már nem férek bele az életébe.
A második robbanást álompasi okozta, aki minden indoklás nélkül úgy döntött, hogy többé nem tart igényt rám. Nem vagyok naiv, világos, hogy talált valakit, aki olyan fontos neki, hogy nem veszélyezteti a kapcsolatát velem.
A harmadik robbanás volt a legfájóbb, amikor elveszítettem az imádott munkámat. Ez leírhatatlan mélység volt. Az első reakcióm az volt, hogy lendületből frissítettem az önéletrajzomat aztán leültem sírni. Ebből az lett, hogy két hétig pizsamában ültem otthon és vagy bőgtem vagy csak néztem ki az ablakon. Néhány nap után már nem bírtam többet sírni, mert annyira bedagadtak a szemeim, hogy alig láttam. Napokig tartott, mire rendesen ki tudtam nyitni a szemeimet.
Két hét után eljutottam odáig, hogy el is küldtem az önéletrajzomat. Addig képtelen voltam rákattintani a küldés gombra. És jöttek az interjúk. Amiben mindig jó voltam, de amit ekkor műveltem, arra nehéz szavakat találni. Sokat foglalkoztam a témával és nagyon büszke vagyok arra, hogy mennyire ügyesen ötvözöm az őszinteséget a hr portálok összes tanácsával. Most is szépen felkészültem, mint mindig. Minden publikus infót tudtam a cégekről, szépen felöltöztem, ledaráltam angolul és németül az önéletrajzomat, kidolgoztam a kérdéseimet és zsigerből hoztam a tökéletes metakommunikációt. És az első interjún elsírtam magam. És sírva kifejtettem, hogy nem akarok itt dolgozni és a régi munkámat akarom, mert én oda tartozom és ott a helyem.
A második interjúmra összekaptam magam, itt mondta az ügyvezető, hogy fasza vagyok, de ő alacsonyabb pozira keres embert, mint ami számomra érdekes, de király vagyok, átdobja az önéletrajzomat egy barátjának. A barát másnap hívott, felvett.
És itt a negyedik csapás. Két szinttel vagyok feljebb mint valaha és olyan szinten szorongok a feladataimtól, hogy szétestem. Én új vagyok, ami nem jó. De a feladataim is újak, senki nem tud segíteni, mindent nekem kell kitalálnom. Semmi kapaszkodó nincs. Van viszont egyre több beosztottam, akiknek játszanom kell a kibaszott magabiztos főnököt, különben kifúrnak. Eddig csak azért nem tették, mert egymás fúrásával voltak elfoglalva. Egy lány volt, aki kiejtette a száján, hogy valamit nekem kéne tudnom, őt a főnököm a megkérdezésem nélkül kirúgta. Nem akar széthúzást, csapatjátékosok kellenek. Én soha nem akartam beosztottakat, gyűlölöm a szitut. Nem akarok emberek problémáival meg személyiségeivel foglalkozni. Szakmai kérdésekben szívesen segítek ha tudok, ha meg nem, akkor utánajárok vagy együtt gondolkodok. De nem érdekel, hogy ki hányra jár be, megcsinálja-e a dolgát vagy sem stb.. A főnököm szerint nem vagyok elég kemény a beosztottakkal és folyton fedezem őket, a beosztottak szerint meg egy felkapaszkodott senki vagyok. Ha a „beosztottak” elcsesznek valamit, akkor kijavítom és diszkréten szólók nekik, hogy legközelebb máshogy csinálják, ők meg hisztiznek a főnöknek, hogy magukra hagytam őket ha lemegyek cigizni. Mindezt úgy, hogy ők a legegyszerűbb feladatokat kapják, amiket én szívesen csinálnék, de helyette minden nap fel kell találnom a spanyol viaszt. Utálom őket.
Ebből az egészből az lett, hogy szorongok. Az indokoltnál is jobban. Elveszett vagyok és rettegek az emberektől. Utálom meghallani a nevem. Gyűlölöm ha csöng a telefonom. A legártatlanabb interakcióban is azt érzem, hogy döntéseket kell hoznom, amit nem akarok. De annyira nem, hogy nem akarom hogy bárki hozzám szóljon. Se a főnököm, se a barátaim, se egy pincér, senki. Egyedül szeretnék lenni egy tökéletesen ingerszegény környezetben. Se könyv, se film, se zene, csak ülni és nagyon egyszerű dolgokon gondolkodni.
Szerző:
Blog kommentek: 764Blog bejegyzések: 87Regisztráció: 16-05-2011
Borzasztóan szomorú írás.
ijesztő! nem akarok még én is rugózni a koron, ellenjavallt meg nem is elegáns állítólag, de mégis csak te írtad amit írtál, én meg olvasom, és egy-egy mondatból saját magamat hallom vissza. harminckettő vagyok, azt szokták mondani, „csak”. ezek szerint nem szokványos ebben a korban nyugdíjba menni. ez jutott eszembe, és nem bírtam ki. neked meg jobbulást, és még negyven évet!