In memoriam Zombori P
Szerintem a sok elfoglaltságomat elsősorban és legszembetűnőbben a blogírási dolgaim sínylették meg. Nehéz ezt elfogadni, leginkább azért, mert hajlamos voltam az underground blogommal azonosítani magamat. De most, hogy kiderült, az underground nem én vagyok és vica versa, talán ejthetnénk is a témát. Csakhogy úgy érzem az underground – kimondatlan, vagy kimondott – befejezésével egy új korszakféle kezdődik nálam. Köthetném személyekhez is ezt a korszakhatárt, vagy akár a 40. életem betöltéséhez, és ez mind szép lenne és jó, de nem igaz. Pontosabban csak így együtt igaz. Más ember lettem, ha ez hihetetlen is, vagy elcsépelt, vagy mit tudom én, mi. Sokan azt mondják, a változást önmagunkban kell kezdeni. Én ezt pont nem így látom. Változásra az embert csak a megváltozott körülmények képesek rábírni általában. Új emberek, új tevékenység, új helyzetek hoznak változást. Jót, vagy rosszat? Változást, ennyi. Az emberekben sajnos ez nem tudatosul, vagy kisebb jelentőséget tulajdonítanak neki, vagy egyszerűen átsiklanak a dolog fölött. Aztán elkezdik verni a mellüket, hogy: „Igen, ÉN, Ixipszilon, a saját elhatározásomból megváltoztam.” Sajnos ez nem igaz. A változás kivitelezésének jó részét gebinbe adjuk ki másoknak. A mások dolgai visszahatnak ránk, és a változás csak úgy kezdődik el. Hogy ez mi, pszichológia, vagy filozófia, vagy micsoda, nem tudom. Megfigyelés. Rafkó.
Tény, hogy hiányzik az underground. Sok minden hiányzik, ami már nem jön vissza soha, ami megfordíthatatlan. Ir-re-ver-zi-bi-lis! Bár, az underground még feltámadhat valaha, vagy vissza-visszatérhet 1-1 bejegyzés erejéig, bizonyos dolgok már soha. Soha abban a formában. Emlékezzünk ezekre a dolgokra, emberekre, és csak azután kezdjük el ünnepelni a kicseszett változást. Ha ugyan van mit. Valaki nem hajlik semerre, hanem törik. Vagy részlegesen, vagy végleg. Én hajlok erre is, arra is, mint a napraforgó, nem egy dicséretre méltó tulajdonság, de nem is megvetendő. Ez van. Most látszólag a kevesebb energiabefektetést igénylő dolgok felé mozdulok el, hogy mellette legyen hely és idő a komolyabbakra. Amik vagy lesznek, vagy nem. Ha igen, akkor jó, ha nem, akkor marad a nyefegés-nyafogás. A mai naptól például az egyetem lesz az első. Ezt sem én döntöm el, hanem az idő, a november középi dátum, ilyenkor már lélekben készülünk a télre, meg a vizsgaidőszakra, meg egyebekre. Megtesszük a tétjeinket, esetleg az utolsó gondtalan berúgásainkat, már akinek inge. Nekem ez is a változás része pont, hogy már nem iszom. Annyiszor. És annyit. És nem azért, mert megfogadtam, vagy eldöntöttem. Nem fér bele. Nincs rá idő. Ennyi. Meg egy bambi.
Szerző:
