Itt senki se fogja lenyírni a füvet, míg el nem lep a szemét-nincs kilátástalanabb, mint egy júliusi iskolaudvaron felejtett foci. Plasztikban, cigicsikkben, sörösdobozok közt fuldoklom- a tejeszacskók kora leáldozott. Egy csokipapír és kiszáradt nedves törlőkendők közt sínylődöm. Dobj el! Rúgj belém! Fejelj meg, vagy guríts jó messzire! Egyedül csak a tehetetlen mozdulatlanság marad. Jönnek, beszélgetnek, kerítésnek támaszkodnak, szemetelnek, és vége. Hahó! Mozgass meg! Vagy vigyél végre haza! Helyezz a „jó lesz ez még valamire”-vackaid közé, azok úgyse lesznek jók soha semmire. De legalább lennék valakié…” Tegnap arra kanyarodtam megint, ott volt még a labda. Ott maradt két hónapra. Eső mossa, nap fakítja, pár percre érdekes volt, aztán szerteszaladtak a játékosok-huss! Akáció, vakáció, ment ki-ki a maga útjára. Néhány perc öröm, boldog rivaldafény jut csupán, aztán a kitaszított, vakációnyi magány.
Várhatom Szeptembert, az áldásosztó, isteni hónapot, tán akkor újra észrevesznek majd. Érdemes kivárni? Nyálkán csúszva vonszolja házát az idő. Tik-tak, tik-tak, minden másodperc örökkévaló mellkasszorítás. Kiugrik a szívem! Vajon egy plasztik gömbben a szív hol található? Pattogok föl-alá a végtelen, tértelen Escher lépcsőn. Hogy vessek ennek véget? Bár legalább egy varjú kicsípne, meglyuggatna! Akkor tán nem szorítania, nem tikktakkolna úgy többé. Szeptember-istenhez imádkozom, gyorsítsa fel a csiganyálon csúszó óramutatókat.
Szerző:
Pakolom ezt ide, azt oda…Tízszer is bejárom ugyanazt a kört. Tehetetlenül járok-kelek a magányos lakásban, mint megüresedett pártszékházban, melyet nemsokára privatizálnak.