A levél pereg, hideg idő, őszi,
a sírokon koszorú, a teret föld tölti ki,
alatta már csak csontok, szerte lelkek szállnak,
hulla húst férgek szálakra rágcsálnak.
Az égen sötét felhők szállnak,
fekete hollók a sírok között bandáznak.
Elnézed őket, benned a sejtek is fáznak,
simulsz neki a kocka sima üvegfalának.
Benned és körülötted remegnek az árnyak,
felnézel,az égen fényes sáv, visznek, hívnak neki a túlvilágnak.
A kést üvöltve vágod neki a kocka falának,
egy fának dőlsz, véred csepeg, a szilánkok beléd álltak,
pamm-pamm, lassul a ritmus benned,
a képek összemosódnak,
nézed fenn az árnyakat, ott egy kapu,
a lélek-részeid a hideg-rideg őszben feloldódnak.
Egy varjú károg , mécsesek égnek,
így indulsz el a messziségnek.
Befogadnak, újabb lelkek jönnek és mennek,
égi képernyőn filmek peregnek.
Ilyen volt. Elszállt. Ez volt egy Élet.
Kezdek ráindulni erre az ünnepkörre. Tényleg csak a forró cappuccino tartott életben mikor írtam. Barnacukor és koffein. Ja, amúgy egy szavamat se érzem, csak írom ahogy lepereg. Aztán is csak lepereg. Vége.
Szerző:
