Mindig szerettem a hajnalokat. A csendet megtörő, feketéből születő színeket. Amiket a felkapcsolt műfények hideg kékesen vágtak meg vagy borostyán színeikkel melegítették át. A madárcsicsergést.A felhangzó apró trillákat. Ahogyan az éjszakai csend hasad.
A szél lágy sóhaját és a hajnal tiszta illatát, amibe belekeveredik a friss kávé illata.
A körülöttem lévő világ lassan ébredezik, arca gyűrött még az éjjeli emlékráncoktól. A természet nyújtózik, ásít és az éjjeljárók alvóhelyükre sietnek.
Ilyenkor az emlékek is élesebbek. Egy csók emléke mint egy édes lüktető belűről érkező izzó, titkos kéjes harapás. Végigsimítom a szám hátha meglelem az emléknyomát. A sötétből már kiragyog a liliom fehérje. Rózsa meleg bódító illata érkezik rácsókol a lelkemre egy másik emléket.
Gyerekkorom hatalmas könyvszekrényének vitrinében látom a rózsaolajos kecses apró üveget benne aranyló sűrű illatos folyadék. Mélyet lélegzek, behunyom a szemem. Érzem a könyvek illatát, ujjaim begyében a vászonkötés érdes simogatását.Padló reccsenését a talpam alatt. Már nincs meg a ház régen, most mégis beülök az ajtó küszöbére érzem a hátamon a kockaminta hűvös benyomódását.Tata ütemes horkolását. Megfogom azt a barna hajú csodaszép babát amit tőle kaptam, amire olyan nagyon vágytam és befonom a haját. Még egy mélyet szippantok immár nagyapám pitralonos arcvizének emlékillatából.
Egy bogár zúg el a fejem mellett, kinyitom a szemem.
Kicsiny páragomolyagok fekszenek lágyan a füvön sejtelmesen felragyognak, mozgolódnak, ölelkeznek, továbbrebbennek. A fények világosodnak. Egy- egy ajtó csattan. Valahonnan meleg friss kenyér illata érkezik és a templom harangja halkan megkondul párszor.
Ülök a fotelban. Anyámtól örököltem, végigsimítok a sima karfán kezének érintése emléknyomán és a fotel körülölel. Jólesően süppedek bele, semmi felkavaró érzés. Csak álmos kótyagos tompán feszítő vágyérzés. Mintha senki nem idegeskedne, hogy elkésik vagy dolgozni kell menni, esetleg eldugult a wc, kifolyt a kávé.
Kávé.
Ráfogok a langyos sima üvegpohárra ujjaim fázós cserbogár dermedtsége lassan felenged. A hajnalban emlékdarabjaim belém zuhannak. Más hajnalok csúsznak egymásra, mintha minden hajnal egy lenne.
Világvarázslat.
Előttem egy apró pók ereszkedik le fonalán. Megáll szemem magasságában és a szél lök pár lágyat az eleven ingán.Majd továbbsiklik nem lesem útját, talán most szövi az embersorsok fonalát. A harmat rácsorog bőrömre, ruhámra, hajamra észrevétlenül.
Egy büszke kakas kukorékol és elmosolyodok egy másik kakas emlékére aki mindig szét kukorékolta a hajnali telefonbeszélgetéseimet.Rendületlen bátor kakaska volt, elhitte hogy fontos neki elmondani a reggel érkeztét az éjszaka hangfátylát hasítva szét. Csakugyan reggeleket hozott, fényes ébredéseket reményekkel, fájdalommal, boldogsággal -akkor is, ha nem aludtam. Álmaimat nem lopta el csak elmélyítette bennem.
Most egyszerre van fenn az égen a nap és a hold. Mintha megbeszélnék teendőiket, történéseiket és az emberszívek ezerízű dobbanásait.
És a harmatcseppek felszikráznak a fűszálak törékenyen meghajló alázatos végein. Visszatükrözik egymásban egymást és szemérmetlenül felragyognak.Egymásban. Amerre a tekintetem szitál mindenütt csak aranyló ragyogás.
Olyan szép, olyan csoda, hogy mellem közt érzem a súlyos bizsergető jóleső zsibbadást. Lassan nyújtózok, vigyázva, ne szakadjon meg az ébredő harmónia.
Tudom, hogy írni fogok, mert érzeni hagyom a hajnalból születő mézszínű fényérzéseket.
Írni olyan, mintha meztelenül állnál az emberek előtt.Végignéznek minden porcikádat.Azt hiszik mert olvasnak és ismerik a szavakat, ismernek teljesen téged is. Minden szavadat megízlelik, éhesen, mohón, finnyázva vagy lassan ízlelgetve. Kitárt lélekajtókon betekintenek kíváncsian, befogadásra, menekülésre vagy ítélkezésre azonnal készen. Meztelen lélekkel várod az érzéseiket.
Szomjas az íz a számban, még egy kávét készítek.
Belőlem az írás útra vágyik. Elengedem, hogy megálljon a szívedben és majd továbblebbenve varázsoljon csendesen, szelíden mézszínű prizmaként érzéseket más emberszívekben.
Szerző:
Ez gyönyörű!