Öklendező zokogás, újra, harmadszor a héten – versben: Számítok bárkinek?

Mit szeretnél, mit vegyek neked?
Mit kérsz azért, hogy szólj hozzám, számítsak,
hogy legyen értelme a szónak, hogy ne zokogjak?
Mit kérsz azért, hogy szeress?
Lelkemben már semmi se pereg,
űr tölt ki, közben emberek cikáznak,
autók fényei villognak, ütközök a csendes magánynak,
de nem érzem, csak szótlan belül tartom,
egyszer csak lelkembe váj mélyen egy karom,
sírok, elfulladok, eláraszt,
egyedül futok neki a csatának. (……)
Próbáltam, tényleg próbáltam megosztani Veled,
de Te finoman taszítottál rajtam egyet.
Végül megint én mondtam: Mindegy, s félre álltam,
a könny mégis érzéseket rejt magában.
Fájt majd újra zokogva öklendeztem, majdnem hánytam,
tudtam, hogy már nem számítok ebben a lenti világban.

Szavaim végleg a mélyben, a purgatóriumban égnek,
készen állok itt hagyni e világot és tovaszállni neki a magas kéknek.

ennyi. bármi másra, többre most képtelen vagyok.