Tartozott ő valahova?
Hol volt a valós otthona?
Hazája, barátja, családja, társa,
írd csak, mi fáj ma.
Üres térben, üres légben,
furcsa fojtó levegőtlenségben,
magában élve döntötte el bátran,
útnak indul a végtelen pusztaságban.
Keresni, merre érezhet odatartozást,
vándorolt erdőn, mezőn, pusztákon át,
keresve a helyet, hol végre önmaga lehet,
így indult végül keletnek.
A Nap lassan kelt, tűzött forrón,
kitikkadt, vízre vágyott mohón,
tavat talált, megpihent partján,
elárasztotta a végtelen magány.
A hovatartozás végett folytatta útját,
végül egy faluba térve megtalálta a fájdalmak kútját,
beleordított mindent, mi fáj,
továbbment s csoda, változott a táj.
Lágy szellő kezdett fújni,
lélegzett s végre a lélek kezdett megújulni,
tova rátalált egy koromfekete lóra,
neki adta almáját és együtt tértek nyugovóra.
A Nap lement, besötétedett,
ló és lovas biztonságban együtt létezett,
másnap együtt mentek tovább,
a lovas egyre könnyebben adta ki, mi fáj.
Már tudta, hova tartozik az ember,
a Nappal nyugszik s a Nappal kel fel,
a Végtelen és Isten gyermeke,
felette ott a mennyek fellege.
Ló és lovas mostantól összetartozott,
együtt éltek,s a táj úton-útfélen változott.
Hol szelek fújtak, hol vihar jött és dörgött,
lovas a ló mellett őrködött,
simogatta, nyugtatta, nem kell félni,
itt van mellette,s hogy mit kell? Hát élni.
Másnapra őket lágy szellő és napsütés várta,
így ballagott a két barát újra a pusztaságban.
Gondoltam , megosztom, előjött a napokban. 3 éve is szerettem ezt és ma is. 
Szerző:
