Szóval betegség, megint. Nehéz úgy leélni egy életet, hogy közben a tested folyamatosan ki akar nyírni. Ebből lesz aztán ez a furcsa jelenség, hogy az ember szemmel láthatóan van is, meg nincs is. Raboskodás bohócjelmezben, valami ilyesmi. Ha akar elvesz mindent, anélkül is, hogy folyna a vér, vagy leállnának a belső szervek, például. Mert anélkül is odavan minden amit az átlagosak, a szerencsésebbek „életnek” neveznek. És ha odavan hát odavan, ami mégis marad azt agonizálásként emlegeti a szakirodalom és a köznyelv egyaránt. Nem kifejezetten szép látvány, élménynek annál is visszataszítóbb. Kibúvókat keresni folyton, rémes elfoglaltság, ráadásul reménytelen. Már ki sem tudom dugni a fejemet a cellámból, túl sűrű az acél. Mint családilag is rendesen megnyomorított rutinos szerencsétlen, soha sem esett nehezemre okot találnom az önutálatra, de az elsődleges ürügyet mindig az szolgáltatta, hogy gyárilag is selejtes vagyok, a többi indok csak időszakos hóbort volt mindig is. És ez csak egyre rosszabb lesz. Nagyjából olyan érzésem van mintha sunyi módon felkapaszkodtam volna egy luxushajóra, ahol aztán piszkosul megy a kivagyi élvezkedés, meg ömlik a pezsgő literszám és akkor megjelenek én és a fancsali, erősen verejtékező pofámmal az elsősegélypakk holléte iránt érdeklődöm, méghozzá elég vehemensen, hiszen hát valamilyen becsípődött automatizmus szerint nem szeretnék elpatkolni az éppen aktuális nyavalyában (én hülye!). Pedig mindenki olyan jól mulatott, éppen kezdtek belejönni, míg én nem kezdtem ököllel püfölni a hangulatot. Szóval ilyen ez. És tényleg ilyen! Becsületemre legyen mondva, hogy kitartóan igyekszem tartani a jól ismert a szabályt, miszerint „a nyomorult csinálja a négy fal között ezt az izét… ezt a haldoklásos műsort, vagy mit”. Csak felmerül a kérdés, hogy hova lehet még hátrálni. Ez az idegőrlő helyezkedés, istenem, nincs hol letennem a valagamat. A külvilág képmutatása pedig még annál is idegesítőbb mint amit a mentális kórságok területén produkál. Megdögleni mindenesetre föltétlenül jogomban áll, úgyhogy nem hiába hajtotta az emberiség a civilizáció nehéz malomkerekeit. Bezzeg amikor a föld nevű bolygó még a természetes kiválasztódást gyakorolta, mennyivel egyszerűbb volt minden! Hiába, divatja van manapság a múltba révedésnek, és minden jóból úgy látszik még én sem maradhatok ki.
Szóval mint a mellékelt ábra is mutatja, nehezen viselem ezt az amúgy szokványosnak mondható nyomorultkodást. Annyira lehangolt vagyok, hogy nehéz elképzelni, hogy ez nem a legalja volna annak a képzeletbeli skálának. És előreláthatólag ez eltart néhány napig, vagy tovább, szóval minden önuralmamra szükség lesz, hogy ne baszkuráljam szét belülről ezt a kacat sejthalmazt egy utamba eső filléres konyhai szerszámmal. Alapállapotom a súlyos apátia, most ahhoz képest úgy negyven emelettel vagyok lejjebb mindössze, lövésem sincs hogyan lehet ezt jól kezelni, de gyanítom, hogy sehogy. Normál kerékvágásban, rossz esetben napi húsz perc pszeudo-örömöt legalább összekaparok valahogy, ebben az állapotban még erre sincs kilátás, és ez kurvára elviselhetetlen. Bónusz, hogy mire esetleg jobban leszek, már az ősz veri majd a tamtamot ezerrel. Nem hiányzott most ő sem. Jól megvoltam ezzel az elhúzódó kánikulával. Hosszúnadrágot is kell vennem, amihez végképp semmi kedvem. Az öltözködést még mindig nem tudom félvállról venni, jó móka zacskót húzni a szarra, na!
Minden nyűg ellenére ma is dolgoztam valamennyit, de ez sem tölt el igazából jó érzésekkel. Nézem a tévét (igen nekem még van olyanom), de sok értékelhetőt nem látni. Bár nem tudom van e egyáltalán olyan amit momentán értékelni tudnék. Igaz, most egy tál leves után egy kicsit megint bekapcsoltak a nemi reflexeim, de ez aligha lesz tartós, meg aztán a hosszas fantáziáláshoz is kevés most a szufla. Pötyögök, de ez is csak egy menekülési útvonal, valamivel telik az idő. Zeneélvezet is kilőve ebben az állapotban, echte függőként ettől is kész vagyok. Mást se csinálok hónapok óta csak rendezgetem a gyűjteményemet. Nem egy lepkegyűjtemény az igaz, de azért tapintható így is hibbantságom mértéke. Elképesztő belegondolni, hogy eközben odakint mások kárriert építenek, nyelveket tanulnak, dizájnbútorokat vesznek, utazgatnak, kefélgetnek, családot és vállalkozást alapítanak (talán még cukrászdát is Bécsben!), tartós tejet vesznek. És egyelőre egyikbe sem rokkannak bele! Mintha egyenesen különböző fajhoz tartoznánk, mit lehet tudni, talán így is van! Lehet, hogy egy nap becsönget hozzám Attenborough a vállán kamerával, pofáján irreálisan izgatott vigyorral, aztán elkezdi suttogó hangon narrálni az életemet. „Mint azt önök is láthatják ez a különös állat nem kedveli az emberek társaságát, mobiltelefonja csörrenésére arcizmai durcás busómaszkra emlékeztető alakzatba rándulnak össze, bekrepált bojlerek módjára hörög és dühösen veri földhöz a készüléket. Legotthonosabban egy, már a hetvenes években is vérgáznak számító kanapén érzi magát. Idejének jó részét itt tölti nemi szervét vakargatva és dögönyözve. Már a távolból is felfigyelhetünk dörmögő hangjára, amint valami olyasmit ordít alig artikuláltan, hogy a „akúvvaéletbe”, illetve, hogy „afaszkiva”. Ezekkel a kanos bölényekre emlékeztető erőteljes gesztusokkal legjobb tudásunk szerint elégedetlenségét igyekszik kifejezni.” Szóval valahogy így festhetne. Közben elég alaposan este lett, úgyhogy elhúzok fürdeni meg vacsorázni.
Szerző:
