Ebédszünet, kapolcsi füzet, kölcsöntoll, a szokásos kávé és a kifejezési szenvedés. Hátha itt valakit érdekel …
A szavaim nehezen siklanak át rajtam,
ütköznek nagy és stabil betonfalakkal,
a lélek csak lebeg bele a messzeségbe,
szólni nincs kihez, csak utazok a sötétség mélyibe.
Már nem vágyok szavadra, beburkol a csend,
lelkem a nagy utazáson elmereng,
s hogy vajon visszatér -e ide,
az érzéstelen világ földire?
Nem, hiszen ez nem a valós otthona,
odaát már várják angyalok, kerubok és a fényes csoda.
A szó megszűnt, a lenti világ túl mostoha,
érzéstelen – lebegő lélekrészeimnek már nem otthona,
talán a Halál megváltás volna,
odafenn lélek lélekkel összetalálkozna.
Életre kelne a Csoda.
Előttem két nő, füleltem, beszélgettek.
Hogy csinálták, amit egymás között teremtettek?
Köszönöm a társaságot! – mondta az egyik,
gondolám, ilyen lehet a normális élet itt.
Kívülről figyelem, nem hagyom, hogy fájjon,
úrrá leszek szótlan magányomon.
Kávém elfogyott, bár akárki is ha igazán látna,
talán ha leülne, elmesélném, mitől kerültem ilyen mélyre,
az elhagyatottságba.
Mindezek után du. odaültem egy masszőr jó ismerős szalonjához, van ott egy fa pad, mostanában félve közelítem őt is, de őt, talán merem, olvastam, de nem tudtam odafigyelni, nagyon szorongtam. Tépkedtem a papírzsepit, kis darabokat gyúrtam – épp mint a pszichológusnál ott is ezt űzöm (még jó, hogy csak azt, munkában a kezemen tépkedem a bőrt most) … A. , nevezzük A.-nak, voltak nála, aztán jött egy nagy hangú nő, üvöltött, bátran benyitott, szinte betört – furcsállottam is, mert az én félénkségemmel ez ellentétes, de nála tán így normális, A.-val váltottak pár szót, A. nem nézett ki, ültem, olvastam, a gyomrom apróra szorult. Vártam rá, pár pillanat volt is rám, kb 3 mp, egy fejre puszi, mert addigra a szorongás magamba zárta a fél világot és ezt a testemmel is elárultam. Aztán bement vissza, mert újabb ember jött hozzá. (azért vártam hátha lesz 5-10 perc, de nincs – és persze ez a munkája, emberekkel foglalkozik) Addig is, kinn ültem , kezemben könyv, benn beszélgettek. Ennyi. Asszem, sose fog menni. Csak szorongok, nagyon. S ha úgy érzem, nem vagyok jól, akkor felállok és elmegyek.
Este meg a kutyás társaság, ott meg nem is értem minek próbálok megszólalni. Minek? Mégis kinek? Levegőnek néz mind. Bár egy introvertált mindig hallgat, de néha amikor megosztana valamit … és baszik rá a világ, akkor az annyi meg egy bambi.
Fáj. Nem tudok sírni. Asszem, nem is nagyon beszélhetek erről senkinek. Mármint minek is tenném? De úgy őszintén?
Leértékelt Milka Csoki, Oreo-s, ez lesz mára a végzetem …. nem sírok, lebegés , könyvbe menekülés, ésatöbbi, a csoki megy … kár , hogy a szocializáción a csoki nem sokat segít. …. de a könnyeken se, mert azok csak belül léteznek és sokáig bírom. jó éccakát. gép kikapcs, könyv elő
Szia! 🙂
Igaz, hogy ritkán írok az oldalra, de szeretem olvasni a verseidet, mert szépek. És szerintem mások is olvasnak még az életedről is. 🙂