Nincs vége, borzalom van, nem is tudom hol kezdjem. Írnom KELL, már megint, még mindig, ha nem írok, akkor gyilkolni fogok (jó, nem fogok, max. magamat, ne aggódjon senki, hogy egy potenciális tömeggyilkost olvasgat..) Ide sem jövök annyit, amennyit szeretnék, mire megnyitom a gépemet, már idegbajt kapok (régi, lassú gép), legszivesebben szétverném. Az is egy gyomorgörcs, hogy megnyílik-e a Búra. A gyerek itt van, a kicsi, folyik az orra, nincs rajta gatya, mert az előbb bepisilt, nem aludtunk rendesen az éjszaka, kész vagyok. Reggel nem bírtam oviba vinni, és így a nagy is elkésett a suliból, már most elkezdjük a késést, pedig épp csak elkezdődött az iskola. Ez nagy stressz neki, a gyereknek, végig rohanunk az utcán, én ingerülten rángatom, kiabálok vele. És ma alig reggelizett, mert nem volt itthon kaja. Már ebédelnünk kéne, de ahhoz le kéne mennem venni kaját, ahhoz fel kéne öltöznöm, és a gyereket is felöltöztetnem. Rengeteg « halaszthatatlan » dolog van a fejemben, már listát sem merek írni róla, az emailjeimet nem merem megnyitni, mert van ideiglenes munka, amit bevállaltam, de nem volt hozzá energiám és nem tudom, hogyan mondjam meg, hogy mégsincs kész… (idiótizmus, ez végig kiséri az életem : igent mondok, rábólintok, megbeszélem a találkát – aztán nem jön össze, de le se mondom, menekülök a kommunikáció elől, és ez egy hatalmas stresszt okoz bennem. A másik felé meg patkányság. Ez nem felnőtt viselkedés, ilyet nem lehet csinálni, ráadásul normális munkát kéne keresnem, a saját életemet a kezembe vennem, de mennyire mutatok így megbízható képet magamról ?) A pszichológushoz tegnap nem tudtam elmenni, fel sem tudtam hívni, nem vette fel, de amúgy sem tudtam volna elmenni, mert a gyerekeim velem voltak, de nem hívtam fel időben, hogy ezt megbeszéljem vele. Na, ez így olyan bonyolult, hogy már én is elvesztettem a fonalat. Tegnap sem csináltam semmit a gyerekekkel, nem mentem velük sehova, nem is voltam velük lélekben, csak kötelező kaját (gyorspizza) toltam az orruk alá, majd hagytam őket tévézni. Este aztán elvittem a nagyot karatéra. Örülök, hogy megtaláltuk neki ezt a sportot, pontosabban az apja, de majdnem elkéstünk, ott is csak rángattam a gyerekeket, dühöngtem, telefonáltam az apjuknak, hogy nem tudom mikor milyen papírt kell kitölteni, megint az élhetetlen, önállótlan, használhatatlan anya képét mutattam. És stresszeltem a gyerekeimet. A munkám maradékát is el fogom veszíteni, illetve fel kéne mondanom, hogy ne szégyenítsenek meg egy elhagyott papír miatt. (Ezt most nem mesélem el, felesleges.) Nem is tudom, minek folytatom még, nem jó, stresszel, több vele az utazás, mint a tényleges munka, alig keresek vele, de két délutánomat lefoglalja, azokra az időkre meg kell oldanom a kicsi őrzését. Nem hagyom ott az oviba, csak fél napra, mert még nagyon kicsi, nincs 3, ez egy dzsungel-ovi, edzettnek kell lenni, ő meg láthatóan ki van borulva. Bepisil, bekakil, éjszaka felriad, most meg is fázott. Miért nem vele vagyok inkább, miért kergetek továbbra is illuziókat az elcseszett munkámmal ? De ha ez sem lesz, mi lesz ? Megint egy kudarc. Erre SEM vagyok jó ! És közben vérben forgó szemmel bámulom mások életét a neten, irigykedve, gyűlölködve, és öngyűlölve. Vagy elképzelt emberek szerepében elképzelt hallgatóság előtt elmondom a tutit, filmet rendezek és az Oscar díjat kap, újságcikkeket írok, és az a hírnévig és elismerésig repít. « Végre valaki megírta ». Mármint nem írtam meg, a fióknak sem, csak a fejemben pörög, háromszor megváltom a világot, a bonyolult multikulti modern valóságot, szociológus, politikus, művész vagyok egy személyben… addig sem kell a saját nyomorult életemben jelen lennem. Néha már nem is tudom ki vagyok, hogy hívnak, illetve tudom, de nem tudok azonosulni ezzel a nevű emberrel. Neki nincs élete. Elcseszte. Meghalt már, nem érte meg a 21 évet sem, és addig is felesleges volt elkínlódnia magát (20 évesen voltam először igazi depressziós mélyrepülésben, megírtam a saját gyászjelentésemet egy grafikai feladat gyanánt, – akik látták, csak röhögtek rajta.) Szűzen, gyerek nélkül, karrier nélkül, korai halál. De nem. Mert közben azért született két gyerekem. Szépek, egészségesek, MÉG azok, bár már érezni rajtuk a beteg anyjuk hatását. Őket is idegennek érzem, komolyan, néha rájuk nézek, és nem fogom fel, hogy én szültem őket. Valamilyen kisfiúk itt vannak körülöttem, miért is ? Az apjuk természetesen semmiről nem tehet, ő a Családfő, a Hős, aki még mindig bírja emellett a szétesett, őrült nő mellett, és még a háztatást is ellátja, meg a gyerekeket is gondozza, miközben napi 10-12 órákat dolgozik. (Jó, ez így csúsztatott, de ez a kép él rólunk kifelé.) Amikor meg akarok halni, azt már szinte legyintve veszi tudomásul, illetve felmerült már bennünk a szomszédos Belgium nagyon liberális eutanázia törvénykezése. Csak hogy előtte azért még össze-vissza gyógyszereznének valószínűleg. Tudja ő is, hogy nem komoly ez, ezért küld el simán Brüsszelbe. « Nézz utána mik a feltételek. » Gyermekeim apja. Csöndet akar, amikor hazajön, és bekapcsolja a Hiradót…
Megint másokat hibáztatok. Megint nem tudom, merre az arra. Megint hízok. Megint gyűlölöm magam. Megint nem látok esélyt sem a helyzet javulására.
Ha kialszom magam, el fog múlni. És kezdődhet minden elölről.
Szerző:
Ha téged olvaslak mindig magamra ismerek. Ez a küzdelem, ahogy a napokat végigviszed, megcsinálod, amit muszáj, néha tán még azt sem. Ez az ami nagyon ismerős. És a töprengés.
Nincs gyerekem, nincs párom, nem utálom magam, nagyon kevés dolog van, amit igazán bánok. De ez a kínlódás a mindennapokkal, ugyanaz.