Odafele menet a buckás utak,
rengeteg ember és furcsa kábulat,
fiatalok, kapcsolatok, nekem ott egy költő,
olvasok vagy kitekintgetek, nem vagyok önző,
hisz megint magam vagyok a magánnyal,
a versekkel és a talányos világgal,
kint végtelen földek, szénabálák sora,
elképzelem magam az egyiken állva, karom a magasba nyúl tova,
bár egy angyalt ott fenn érne el, a száraz széna lábam szúrja,
magasan állok,de már nem szól hozzám az Egek Ura sem,
nézek ki a buszból, fantáziám játszik,
a szénabálák között tekeregve már csak a szívem fázik,
eső csepereg, karomon végigfolyik,
a szénabálán állok, lelkem oly sivár, tovább szárítkozik,
Visszafele jövet, a buszban sötétség, a lépcsőn egy lány ül,
szétnézek, legtöbb bealudt, kinn egy-egy villám perdül,
mellettem újra a végtelen puszta, szénabálák szerte,
mintha ott érne a pusztában el a viharos este,
nincs védettség, se fa, se ház messze a határban,
ülök a szénabála tetején végtelen magányban,
lelkembe zárul millió egy apró könnycsepp,
karomon, lelkemen esőcseppek peregnek,
szinte mindenem átázott, csavarom a vizet,
felettem a jóisten túlságosan hiteget,
akármit is mond, a világ ilyen,
ülök a szénabálán és belém csap egy villám jéghidegen,
testemen forróság és jeges borzongás fut végig,
találkoznak, s tűznyelvek lángolnak fel a magas égig ……
állok a buszban, ott elől, az úton a víz patakként hömpölyög,
képzeletem eljátszik, és az Istenhez már nem könyörög,
már nem könyörög, a huplis utak meg-megdobnak,
csupasz lábujjaim a szőnyegbe kapaszkodnak,
köröttünk vihar tombol, néha egy-egy villám becsap,
köröttem minden ülésen emberek alszanak,
a szénabálák messze már mögöttünk tűzbe vonják az eget,
hamuszürkévé színezik a magas felleget,
eljátszottam magamban, a a lelkem talán ott égett,
hömpölygő patakokban ömlött az eső, a villám felfénylett,
és a busz darabokra robbant, darabjai szerteszét szálltak,
testem egy huplin megingott és felrepültünk az égbe,
darabjaink szétszóródtak s így kerültünk mindannyian Isten tenyerébe.
Rendőrség, mentők, körülöttünk mindenfele zavar,
de az én lelkem már a magasban lebegett, onnan nézett alant,
valahonnan a rádióból a híreket hallani,
bennem valami mélyen elszorul, talán én tettem,
fantáziám a katasztrófáig pergettem.
VALÓSÁG
Álltam a szőnyegen, minden lábujjam kapaszkodott,
a víz hömpölygött és néha a térbe mennydörgés csapott,
körülöttem emberek pihentek, nyugodtak a szemek,
a vihar sötétje a pihenésnek kedvezett.
A szénabálák megint ott álltak, áztak a pusztában,
– és talán az egyik tetején én is ott álltam,
magamba szívtam a vihar tombolását,
miközben teljes sötétség borult ránk,
fantáziám megindult és nem volt megállj,
besötétült az ég, s már nem szállt egy madár SEM,
valahol lelkemben azt hiszem, remegtem. –
ennyi. nincs mit hozzászólnom többet. 
Szerző:
