Utcazene 2 és az előzmények. : magány, tombolás, elveszett kamaszkor

Na,ahogy most írok, az kerek lesz. Józanul, magamnál, tisztább gondolatokkal, ki nem élt fájdalmakkal.

Telik egyik nap a másik után, a benti buli 4 napos, nos, mindezt azért ötöltem ki, hogy bemegyek és kivágom magam a világból kicsit – egyrészt mert a héten nincs pszichológus, szabin van, oda se tudok menni, illetve hát sehova, sehol semmi program a közelben, és tényleg csak mert szabin vagyok – mert ha visszamegyek dolgozni, A FESZÜLTSÉGEIM CSAK NŐNI FOGNAK TRIPLÁJÁRA ÉS AKKOR NEM FOGOM TUDNI, HOL KIADNI ( ezért volt az, hogy az utolsó munkanapon hazaestem és hányásig ittam magam!)  –  szóval kihasználom, amíg szabi és bakker, elegem lett, nem ülhetek itthon napokon át, egyedül, magamban, belekattannék, így is a fél életem egyedül magamban van itthon. Ezért is üt be a sok hülyeség, levágatom a hajam. befestetem, netalántán kékre, hogy feltűnösködjek, de azért mégse….. meg az Ankh kereszt a nyakamba, meg az utcazene. Ha visszamegyek dolgozni, úgyis kezdődik újra az ideg, a szorongás, a folyamatos megfelelési kényszer, az hogy minden szart magamban kell tartanom. Legalább addig kiadom, amíg tisztes távolban vagyok a kolléganőmtől.

Szóval, talán anyám mondta, valamikor régen, hogy nekem a kamaszkor kimaradt. Bakker, miért is? Mindegy. Depresszió, szorongás és megfelelési kényszer és szorongás nonstop. Ahogy elkezdtem a gimit elindult, de mindenki szart rám, én pedig túléltem. Az alapvető kamaszkori kilengések, az eljárkálás, az ivás sose volt jellemző. A jókislány voltam aki megül a seggén is tanul. Egyfolytában csak tanul de sose elég. Vagyis, a lazítás, ma is képtelen vagyok, a kiengedés kimaradt. Az egyetemi éveim alatt oda sodródott, hogy egész vizsgaidőszak alatt sehova se mentem – még ha anyám mondta menjek be a városba ebédelni – hogy gondolod? Az 2 órát elvesz az életemből. A napi kiszabott tételekkel meg nem végzek. Pff, a második diplomáig nyomasztottak és hajkurásztak mire orvoshoz jutottam. Ennyi a bevezetés.

Tárgyalás, befejezés: Utcazene: Nos, régen józanul mentem, de ez nagyon rég volt, meg anyámmal apámmal, öcsém már akkor is olyan szabad életet élt, fel is léptek a zenekarával. Naná basszák meg ott kellett lennem anyám, apám, öcsém haverjának, osztálytársának apja, anyja, a fene nagy büszkeség mindenfele … engem a sírás környékezett, félreálltam, amikor éreztem, kezdek szarul lenni, elmentem másfele. (nem hiába van bennem a feltűnési viszketegség )  Aztán más helyzet: persze józanul, nem tudom hány éves voltam, de közelében se voltam piának, játszottam a jókislányt és gyűlt a feszkó. Anyám eltrécselgetett öcsém lány osztálytársaival, 16-7 évesek voltak, van öcsém és köztem 6 év, szóval talán 21-2 lehettem. Figyeltem, hogy a  tizenéves kiscsajok körbedongják az anyámat és milyen király jól érzik magukat, én pedig leléptem. Félreálltam, egyedül. sad Nem számítottam. Soha. Sehol. Senkinek.

Aztán jött egy szakasz, amikor egyáltalán nem mentem utcazenére. Egyedül nem. Más meg, természetesen senkim nem volt sose. Tán a 4 nap közül egyszer próbáltam, végigrohantam és fél órán belül már úton voltam haza, józanul, szorongva.

Fura, 1 hete még most is úgy álltam neki, ez kevésbé kulturált mint a rozé rizling jazz és persze vonza a fél világot. Ez úgymond egy kisebb, itteni hazai fesztivál, ami megmarad a mi városunknak, de közeli helyekről rengetegen jönnek meg külföldiek is. Nem úgy álltam neki, hogy megyek … tudtam az előző évekből, hogy millió ember, rád borul a sör. vigyázz mert eltaposnak stb, ehhez tényleg semmi kedvem …. de mikor szembesültem, hogy itt a hét és üres, itthon megfulladok napok óta egyedül, vagyis, vagy itthon iszok vagy benn …. és kialakult. A rozés csaj már tudja, 2dl rozé, ezt ismétlem háromszor és úgy mosódok bele az éjszakába ahogy valószínűleg legtöbb tizenéves megéli, de ők általában csapatokban, haverok, barátok, nos ebben sose volt részem. Én most 30 felett jutottam ide, hogy végre nem tart szemmel apám, anyám, sőt ők már nem is jönnek be, szóval végre…végre, csak iszok, táncolok és rám borul a sötétség. Az emberek megszűnnek létezni. Néha körbenézek és feltűnően sokan józanok … azon gondolkozok, irigylem aki bírja józanul, de szétnézek és senki sincs egyedül.

és végre anyám fasza mód éreztette, amit elfojtok, mert mielőtt mentem dolgom volt náluk de tudtam megint nagyon figyelmes és körültekintő kérdései lesznek: Először is: Nem mondoooood? – mert ha én bárhova elmegyek, nem ülök itthon (jókislány!) , az nekik egyszerűen hihetetlen, ezért néha máig próbálnak becserkészni, én meg menekülnék itthonról de nincs mindig hova. Egyedül mész? Bassza meg, miért kell ezt megkérdezni? Nem tudja, hogy egész kibaszott életemben egyedül vagyok? Ha megyek, egyedül megyek. Kérdi fodrásznál voltam e. Persze, sokat a benti esti félhomályból nem láthat. Közli, aranyos, csak már kurvára rohadtul nem érdekel, mi aranyos vagy nem aranyos neki, tudom, hogy az egész élete egy kiritika-hullám így nem sok mindent hiszek el. Csak azért így, hogy ne kössön belém. Mondják, öcsém is benn van. Pff, még beszóltam, hogy ő biztos barátokkal és kifordultam. Apám még beszól, nem olyan biztos az … dehogynem, nekem elhihetitek, öcsém ilyen bulikon sosincs egyedül. Ha úgy is van, akkor is józan. Ő a mentálisan és minden szinten ‘normális’ másodszülött.

Öhm, szóval, igen, már feszülten mentem, az egyedüllét feszített, ittam, táncoltam, minden este így. Agyelszáll. Olyan 5 percre össze találkoztam a masszőr ismerőssel, akivel mostanság gyakran sikerül, aki aztán integetett, mert mindenkinek vannak (anyám szokott így, hellóhellózni) a hellóhelló – ismerősök aztán eltűnt  sad, aztán láttam még egy ismerőst a tömegben de távol volt és ő se egyedül. Az egyik nagy ugrabugrás zene és az első 1-2 dl rozé után kifacsarodtak a könnyeim. Hm, ja, ez van, aztán tovább ittam és tovább ugráltam. …. izé … táncoltam, mikor hogy. 

Aztán hazafele ettem egy pudingos gofrit és hazavánszorogtam, egyedül az éjszakai kihalt utcákon. Már éjfél után járt, de benn még mindig nyüzsgött az élet.

Igen, azt hiszem, csak az elveszett kamaszkoromat próbálom pótolni ilyenkor. Meg hát persze mivel a héten lógus sincs és semmi más program de ez minden áldott este, hát akkor ez, minden áldott este, de mindezt józanul nem bírnám. Régen elég fájdalmat és szorongást elbírtam utcazenén belül is, főleg ugye anyámmal kapcsolatban.

Hát most már magam vagyok, ha teljesen egyedül az se érdekel, csak iszok addig míg agyelszáll és csak a rozé folyik az ereimben, a zene döng a szívemben aztán hazaérek, a kutya körbeörül de én hanyatt vágódok az ágyra és hagyom hogy forogjon a világ. Túl sok minden van elfojtva és munkaidőben megint csak ez megy, a folyamatos szorongás, pff, szóval most ennyi, élek, és egy zuhany után kicsit már magamnál beveszem a gyógyszert és alszok du. fél 3 -ig. Pff, tényleg addig aludtam ma, de míg szabin vagyok megtehetem, utána úgyse, utána kezdődik előlről minden.

és még 2 nap, folytatom a francia srácokkal, király jó zenekar és ez az utca tetején van viszonylag, bele lentebb a sűrejébe nem megyek bele Egyedül, olyan Isten nincs! 

Szerző:

Belépett: 21 óra

intro86

Blog kommentek: 2466Blog bejegyzések: 168Regisztráció: 24-05-2018

5 gondolat erről: “Utcazene 2 és az előzmények. : magány, tombolás, elveszett kamaszkor”

  1. „Én most 30 felett jutottam ide, hogy végre nem tart szemmel apám, anyám, sőt ők már nem is jönnek be,” – na hát ezt qrvára irigylem, én még most sem jutottam el ide…, nem is fogok. Pedig én aztán lázadtam kamaszként: elcsavargás, pia, promiszkuitás, juszt-sem-tanulás – de mégis szorongtam folyamatosan. Sőt, volt rohadt nagy haveri kör, na aztán semmi sem maradt belőle.

    „Figyeltem, hogy a  tizenéves kiscsajok körbedongják az anyámat és milyen király jól érzik magukat,” – én voltam ilyen anya, és a lányom sem értette, hogy az ő korabeliek mit „esznek” rajtam. Egyszer vmi hülye női magazinban megláttam egy tesztet, amit kitöltött a lányom, és arra, hogy „az Ön anyja szeretne az Ön barátnője lenni?”, beikszelte az igent. Igen, azt szerettem volna, és nem értem, miért nem sikerült, holott a többi korabelivel meg igen…
    Ja, különben egyidősek vagytok!

  2. Igen, igen, sok mindenben hasonló a történetünk. Van ez a sérültség, amit hoztunk és ez az anyai létben is ott van sajnos. Én nem biztos, hogy ki akarom próbálni .. bár esélytelen is, kb a spermadonor lenne az egyetlen lehetőség, szóval, azt kössz, nem.

    Anyám, nálunk anyám volt az aki mindenkitől irigyelte, amikor figyelte az embereket, ismerősöket, hogy olyan a kapcsolat mint a barátnői ….a miénk sose volt és sose lesz az, ez van.

    A másik meg az, haverok, barátok nincsenek, sose voltak körülöttem, de legalább most már anyám apám sem liheg a nyomomban hogy jó kislány maradjak. Most már mehet a züllés, mármint önmagamhoz mérten …. mert amit minden este csinálok most, az az elmúlt x évemhez, tán az egész életemhez képest kifejezetten züllés, de ez van, nem bírom az ilyen bulikat józanul. Elég volt évekig bírnom, úgy hogy anyámék is ott … folyamatos szorongás. most már majd max valami igen kedves és diszkrét ismerős számolhat be, hogy látott.

  3. Érdekes, a lányom is gyakorlatilag egyedül van (ráadásul külföldön), pedig ő láthatólag kevésbé sérült. Mondjuk úgy, ő későbbi életében sérült igazán, mint mi.

    A „kedves és diszkrét” ismerősök beszámolói… még az is sok, amit csak úgy visszahallottam belőlük. Szeretik még torzítani, kiszínezni is a valóságot.

  4. Nekem anyám szokta visszamondani, hogy xyq meg xyz milyen híradásokat adott le neki, persze sehonnan nem tudtam meg soha ki az az xyq és xyz, szuper. hogy utáltam ezt mindig.

    Na igen, külföld, hiába végeztem angolt, nem is a nyelv lenne az akadály. Nem merek, egyedül nem indulok. + itt a kutyám, ő legalább itt van, neki szüksége van rám, ekkora változásokba meg őt se szívesen vinném főleg mihez kezdenék külföldön, már itthon is mindenki idegen, már Pesten is szarul vagyok sokszor, én vagyok idegen vagy ők.  Konkrétan Magyaországon belül nagyobb távban szorongok és akár pánik … már Pestre feljutni is rémes nehéz, pedig nem több mint 2,5 óra, az a határom kb, és nem eszek, nem iszok semmit. + még szétaggódom magam a kutya miatt. Akár Pest már olyan táv, hogy kerítenem kell mellé valakit, ezt pedig valami miatt nagyon nem szeretem. Nem szeretem itt hagyni. Olyan mintha ő lenne a lányom. smiley

  5. Én sem tudom minden xy-ról, hogy tulajdonképp kicsoda…

    Kutyás volnék én is, csak… most már nem lesz. Nem bírom sétáltatni. Annak idején, ’88-ban majdnem kimentünk mindnyájan, már a kutyának is megvolt minden szükséges vizsgálata. De a briteknél nehezebb, ott mindenképp 2 hét karantén 🙁

    Én Pestről Budára nem megyek már át egyedül… Tömegközlekedni is csak néhány hete kezdtem el. A lányom mindig mobilisabb volt, hívták kintre dolgozni, mondom: mész-e? – Hülye vagy, 4x annyiért?! És még kocsit sem szervál, merthogy a metró gyorsabb. Én meg annak idején annyira ambicionáltam a jogsiját! De  szomszédjával nagyon jóban van – aki egy nj gazdija.

    „Tudod, hogy nincs bocsánat,
    hiába hát a bánat.
    Légy, ami lennél: férfi.
    A fű kinő utánad.

    A bűn az nem lesz könnyebb,
    hiába hull a könnyed.
    Hogy bizonyság vagy erre,
    legalább azt köszönjed.

    Ne vádolj, ne fogadkozz,
    ne légy komisz magadhoz,
    ne hódolj és ne hódits,
    ne csatlakozz a hadhoz.

    Maradj fölöslegesnek,
    a titkokat ne lesd meg.
    S ezt az emberiséget,
    hisz ember vagy, ne vesd meg.

    Emlékezz, hogy hörögtél
    s hiába könyörögtél.
    Hamis tanúvá lettél
    saját igaz pörödnél.

    Atyát hivtál elesten,
    embert, ha nincsen isten.
    S romlott kölkökre leltél
    pszichoanalizisben.

    Hittél a könnyü szóknak,
    fizetett pártfogóknak
    s lásd, soha, soha senki
    nem mondta, hogy te jó vagy.

    Megcsaltak, úgy szerettek,
    csaltál s igy nem szerethetsz.
    Most hát a töltött fegyvert
    szoritsd üres szivedhez.

    Vagy vess el minden elvet
    s még remélj hű szerelmet,
    hisz mint a kutya hinnél
    abban, ki bízna benned.”

    (J. A.) – csak a rend kedvéért

Írj megjegyzést