Na most úgy döntöttem, odamondom a tutit. Pedig már eldöntöttem, nem írok többet, semmit, meguntam … meguntam, hogy próbálkozzak, hogy annyira erősen próbálkozzak azzal, hogy észrevehető legyek. Nem vagyok az. Majd bemegyek utcazenére még kevésbé leszek az, piálok aztán idegenül felszívódok a tömegben.
Na persze, ilyenkor már mi mindent tenne az ember, hogy figyeljenek rá …. teljesen üres a hetem, üres esték, szerdától utcazene, kipróbálom, egy nap bemegyek, bírom e piával, akkor több nap is bemegyek … annyira gyűlölöm a szabit, komolyan.
Ja, hogy az ember mi mindent megtenne…. mi mindent, hogy figyeljenek rá, hogy szeressék, hogy elfogadható legyen, hogy MEGFELELJEN ENNEK A KIBASZOTT VILÁGNAK MEG ANNAK AZ EGÉSZ KIBASZOTT TÁRSADALMÁNAK.
GONDOLKOZTAM, VAGY A HAJAMMAL CSINÁLTATOK VALAMIT (úgyis ideje volt!) , VAGY KIMEGYEK A SÍNEKHEZ. Nos, az itthoni depressziós fetrengésből kaptam magam elmentem fodrászhoz. Közöltem, vágatni, vöröset, és valami mást. Így egészen más hajam lett, és a szőke is inkább vöröseslilás. Mondanám magam miatt tettem de NEM! Azért teszek mindent, hogy észrevegyen a külvilág, hogy feltűnő legyek, hogy valami más legyen rajtam … de hiába erőlködök. A világ nem arról szól, hogy észrevegyük egymást. A világ a teljes és totális elszigetelt magányról szól. Szóval, ott ültem egy du. a fodrásznál, hogy a változás, kívülről látható legyen …. és tetszik, természetesen nekem is tetszik … és talán 10 percig úgy érzem más vagyok, 10 percig talán a plaza idegen embertömegében is feltűnőnek érzem magam. Bemegyek a könyvesboltba és valaki más vagyok, aztán lassan megszokom az új hajam, hogy hátul rövid és nem lóg a nyakamba. végre nem melegít, elől hosszabb, más mint hosszú éveken át volt.
De az egész hátterét csak én tudom. Teszek így és úgy, és mennyire szeretném, hogy szeressenek, hogy észrevegyenek az emberek, hogy ha mondok valamit, meghalljanak, elérjen hozzájuk és lenn a kutyás társaságban próbálkozok, de a hangom nem ér el sehova. Hiába próbálok hozzászólni, felesleges. Azt hiszem mert csak egy utolsó senki vagyok, lehet a hajam hupilila is. Amúgy annyira szarul voltam tegnap, hogy kékre terveztem, több kék csíkot 
de azt azért nem, a vöröses lilás árnyalatok már elég bevállaltak nekem, aki sose mer semmit.
Persze, ja, csináltathatnék tetkót, piercing, bár már kicsit kinőttem abból a korszakból és amúgy is rettegek a tűtől meg bármi fertőzés, amúgy meg tele vagyok mindenhol anyajegyekkel, szóval pigmentből így sincs hiány, fehérbőrű is vagyok, a tűtől rettegek, pedig a művészi hajlamom miatt mennyi kép ötletem lenne tetováláshoz. Én maradok a hajam változtatásánál…de az emberek itt vagy távol, mindegy, nem leszek észrevehetőbb, se elfogadhatóbb, szerethetőbb meg még annyira se.
Egészséges lelkület azt mondaná, aki szeret, annak nem számít szőke vagy vagy vörös ….
Nos, mivel ez itt nem egészséges lelkület, mostanság elkezdtem a szőkémből vöröses lilásat csinálni. Csak tincsek vannak színezve de az egész már nem az a szőke, megfelelési kényszeres (dehogynem, mint kiderült vörösen is az ! 🙂 ) , attól mert a szőke már nem vörös, én nem leszek más.
Ugyanaz a láthatatlan, észrevehetetlen lány leszek a társadalom perifériáján. Nem leszek több, nem leszek okosabb, szebb, szerethetőbb, csak egy lány akit a sok belső zűrje miatt elkerülnek és aki annyira igyekszik …. annyira próbálkozik néha, hogy már megfeszül. Aztán elernyed, aztán elfárad, aztán bezárkózik újra. Hm, és már üzenetekre se reagál: nem értem, miért nem reagálnak az írásaidra, hisz olyan szépen írsz.
Pff, és kit érdekel az hogy „olyan szépen írok”, lószart se. Írok, mert ez az erősségem, írok, hogy ne haljak meg és időnként próbálom megbeszélni magammal, hogy nem a külvilágnak írok de fontos lenne mégis tudnom, hogy a verseimen keresztül látható vagyok de ennek sehol semmi jele.
Lehet, tényleg, mint mikor este a zenés haccacárékon belekábulok a tömeges, zajos sötétségbe, a zene egyre távolibb és magába húz az éjszaka, nos, ott már nincs tovább „én”, ott magába forgat a sötétség és nem jutok ki semerre. Ott már csak a lélek pereg. Egyedül, magában, mint mindig.
Szerző:
Sokan olvasunk itt téged rendszeresen, mondhatom, minden bejegyzésedet. És „egymás közt” bizony már felvetődött, hogy miért nem válaszol neked senki? Az az igazság, hogy amiket írsz, az úgy, ahogy van, kerek egész. Nincs rá válasz.
Érdekes, hogy úgymond feltűnni-kitűnni vágysz, sokan épp az ellenkezője: eltűnni, beleolvadni, nem is látszani, észrevehetetlenné válni szeretnének. Valójában úgy tűnik, hogy ez egy adottság: van, aki nem „csinál” semmit, mégis kitűnik pl. a tömegből, van, akit – kis túlzással – még pucéran sem vennének észre. De ezzel igazából semmi baj, csupán egy tulajdonság.
Te kitűnsz az írói tehetségeddel, és ez bőven elég!
Szóval, Kleó, azt mondod, nem szükséges, kékre festetnem a hajtincseimet, többet is.
Láttam olyan erős sötétkéket. 
Hm? Igaz, ti úgyse látjátok, max itt a lakótelepen beszélne rólam mindenki. A búra költője bezakkan, igazából a legtöbbjükben megtalálható a depresszió, a szorongás, sok intenzív érzés néha a zakkantság is.
Hm, elgondolkoztató ez az észrevehetetlenség. Mindenhol másra vágyok. A munkahelyemen szeretek megbújni és láthatatlan akarok lenni, de jön be az a rengeteg ember, idegenek, trécselgetni, istentudja mikor azt se tudja ki vagyok még annyira se mint ti … nem jó! Mikor tanítottam, közben rájöttem, utálom hogy 20 szempár néz és alkotnom kell 45 percben valamit velük. Ott nem szerettem ezt a megfigyeltséget, de ott szerepben voltam, tanár voltam …. és persze ember is, de mikor emberi létem játszott, elvadult mindent.
Aztán a kutyás társaságban már fáj a láthatatlanság, fáj úgy jelen lenni hogy a hangom nem ér el hozzájuk. De mikor pl amúgy is tök depressziós vagyok, félreállok és asszem, láthatatlannak nem nehéz lennem …. de mikor arra vágyok, hogy vegyen már észre valaki. áááááááááááááááááááááááááááááááááááh, hóóóóóhahóóóóóóó (hahóóóóhahóóóóó) és úgy érzem, sehol senki. Mindegy hogy most egy közösségi oldal, de az még fellazultabb, bármivel próbálok kitűnni, hát nem jön össze vagy ott egy-két lájk de viberen nem ír vissza az illető, mert aki zűrös, aki nincs jól, azt az egészséges passzolja… itt ez egy zárt közeg, itt elképzelhetőbbnek tartom, és jobban elhiszem, hogy olvastok ….. és értem is, amit leírok, úgy egészében kerek, érezhető, nincs válasz, nincs mit hozzátenni. Asszem csak az én ön-értékelésem vet bukfencet ezeknél az érzéseknél …. függök a visszacsatolásoktól, miközben meg sokszor tök rejtőzködő is vagyok. Írásban szeretnék kijutni A-ból B-be, ha úgy érzem nem jön össze és a világ képtelen lereagálni, kiborulok, amúgy munkában megbújok, kussban teszem a dolgom és gyűjtöm magamba a feszültséget …. de egy szabadabb közegben meg függök a visszajelzésektől. Érdekes ez, sok minden kérirányú, ellentétes bennem, azt is mondanám, ambivalens.
‘ vagy mellettem ‘ vagy ‘nem vagy’ illetve ‘sose vagy’ – ettől az emberek többsége bedilizik és végül vége lesz.
‘szeretlek’ – ‘kiszakítalak a szívemből’ mert annyira fáj a magány, hogy nem vagy, hogy tudod mit baszki, már nem is hiányzol, tojlak le, neked ott a családod, az unokáid, a gyerekeid a normális kapcsolataid, egy sérült lelkület ide már nem kell
vagyis, mostanság asszem, de talán van akit szeretek …… de az ellentétek, az ambivalenciák, szétrobbantgatják a szívem, és ezért mintha fokozottan reagálnék ezekre is, figyelsz rám vagy nem, vajon tényleg? elhiggyem? miért ne? és mi van ha nem? túlélem, ahogy eddig is mindent …. és ….. mi lenne ha zöld lenne a hajam? növesztenék a hajamba virágokat.
fasza lenne, de belül asszem nem lettem más a vöröses lilástól se. ez az „önmagamért szerethető lét” ez asszem itt becsődölt.
ez az „önmagamért szerethető lét” – esetleg egy virágos szalmakalap segítene? 😀
Szeress, ha nem szeretlek
Ne szeress, mert így szeretlek
Értelme nincs semminek
Engedd, hogy eltűnjek
Tebenned, tebenned.
Szalmakalap, virágos, és mindez vizuálisan …. ez nagyvigyor
Soha életemben nem hordtam szalmakalapot, rémes lenne. Tizenévesen gimiben kendőket kötöttem a homlokomra, főleg a homlokomra és a fejemre, oda csak nyáron ha szabi volt mert az kicsit „extrémebben gázos” volt
… ma már rendesen használom a kendőt, ott ahol a normális ember használja … nem a fejemen, de imádtam. Sose festettem de kreppeltem a szőke egyenest. Fél napra kreppelten különleges voltam de senki se figyelt igazán máshogy rám….ugyanúgy benn ültem a radiátornál kussban és ugyanúgy szorongtam, hiába tartott ki fél napig a kreppelt haj és még a kendő a homlokomon …. tavasszal csúcsra járattam magam így, de belül sose lettem más mint ugyanaz a szorongó csaj a radiátornál. 
Ez van.
A versikre az nagyon szívhez találó.
De legalább nem röhögtek rajtad. Én túl szánalmasan próbálkoztam (ráadásul amúgy is „jelenség” lévén), így csak mulattattam…
Köszi, csak hirtelen jött rögtönzés a versike.
…… rögtönzésnek is köszönöm. Ilyesmiképp érzek amúgy gyakran ….
Senki se röhögött, egyszerűen hagytak … csak tavasszal vetettem be a kreppelt haj – kendő formációt, de próbálkozni köztük sose próbálkoztam … hagytam magam láthatatlan. Asszem akkoriban épp – ahogy írtad ez volt a célom is – eltűnni köztük.
Szívesen.
„Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.
Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.
Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.
Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.
Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.”
(J. A.)
háromszor futottam neki, hogy elég okosat próbáljak írni
aztán feladtam
egyszerűen sugárzik a soraidból valami olyan tökéletes nyugodt egyensúly, amitől azt érzi az ember, hozzátenni már nem, csak elvenni tudna belőle…
Kleó megint eltalálta.
Szabadesés: ‘tökéletes nyugodt egyensúly’ …. ilyenkor gondolkozok wáo, hogy írok én? és ahogy írok, az mindig a valóság? Hogyan csúszik át? És mi van valójában? Igen, ahogy megjelenítem a dolgokat, tökéletesen egyben (1-ben) van, olyan tökéletesen egyben …. a sorok között ez ilyen. KEREK. Az Élet más. KOCKA. ÜVEGKOCKA, ÉN MEG BENNE.
Mindeközben azon gondolkozok, viharos szélben is bemegyek az utcazenére, ki tudja mennyien lesznek, de azt már most érzem, hogy nézek valamit inni …. addig amíg magába nem fogad a sötétségben zenés hangos emberraj … addig amíg nem ér valami pánik és nem ülök, (már ha lenne hely erre) valami sarokban remegve, de mindez ha iszok, …. akkor nem fog érdekelni lószar se, csak becuppant a sötét, a távoli hangok, az emberek. Akárhogy is nézzük, egyedül szar, de inkább bemegyek minthogy itthon igyak. Amúgy tökéletes az egyensúly.
vagy csak én tudok egyensúlyban írni. 
József Attila mindig minden percben ott van, ez biztos. Most már egy Ankh kereszt is a nyakamban.
értem én, hogy ugyanolyan szarban érzed magad, mint itt bárki más
de attól mégis valami megmagyarázhatatlan és érthetetlen nyugalom jön le nekem a soraidból
magam sem tudom miért, de még a kétségbeesettséged is olyan pihepuhának tűnik
nem tudok eléggé aggódni érted, mert szerintem te nagyon is tudod, mit akarsz
valahol ott mélyen tökéletesen tudod
kevesen vagyunk így ezzel errefelé…
Lassan, tünődve
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
…………
J.A.
Pihe-puha ……… oh anyám, mennyi szart elfojthatok. Na majd ha iszok kijön …. örülök, ha a soraim egy kicsit is light-osnak tűnnek, puhának, lazának, talán csak nem csúszok bele eléggé …
Régen gyakran mondtam a pszichológusnak, hogy leírom, leírom, a verseket pl nem élem át igazán. A jelek mindig mutatták, hogy aki olvasott nagyon érzett, én nem, én csak leírtam … volt mikor úgy vittem magammal terápiába verset, felmondtam, a telefonom hangrögzítőjére, ugyanolyan monoton és gépies hangon ami megmutatta hogy valóban nem érzem …. pedig kemény dolgokról szólt.
Szóval, lehet pihe-puha, örülök ha ilyen … bennem meg majd valahogy csapódnak le a dolgok. Majd egyszer hagyom magam tényleg érezni, de az durva lesz.
mert mit akarok? most az utcazenén inni az biztos … amúgy meg csak létezni, lebegni, lenni, magamban, egy másik chat-en megint letiltottam egy ismerőst, de már semmi se fáj … vagyis .. csak … nem tudom … mindegy, hogy meló van vagy szabi, én így vagyok … összegyűjtöm, kibőgöm, újrakezdem az összegyűjtést és írok, non stop.
ÉL c. verseskötet klipje, ezen élek kb. hallgassátok!
Az ujjbegyembe tüske vág Bogáncs ragad hajamba A fájdalom az jó, jelez Csak túl soká maradna
A meztelen test összefog még, Magamtól is visszatart Óv a fénytől, véd az árnytól, Kirajzolja az álmokat.
A Hold ha csábít, miért követném, Tetőre húz, lehullni csak Felébredek, felsikoltok És megszakad a mozdulat
Benn a minden, benn a semmi Benn a tengert megkeresni
Benn hegyomlás, kívül élek Megsebezhet hogyha nézed …