Ma voltam a dokinőnél. Hm, újra visszatért belém az a régi rettegés, hogy sose fogok tudni igazán beszélgetni. Annyira szeretnék megtanulni, de sokszor úgy érzem képtelen vagyok. Egy hónap telt a dokinővel a legutóbbi találkozónk óta és rettegtem, egész héten ezen stresszeltem szét az agyam, hogy ma mennem kell. Mi lesz? Atyaég!!!! Hogy fogok beszélni? Mit fogok mondani? Na aztán már két napja írtam esténként a telefonomba a jegyzetet. Aztán persze ma mire odakerültem, ott ültem előtte, kérdezte hogy vagyok, nem volt válasz, megfagytam, a tekintete biztatóan válaszra váró volt de mindenképp biztató. Mondtam, hogy írtam jegyzetet a telefonomba … de a telefon épp kinn volt a táskámban. Szóval … hát igen … belém fagyott a szó, belém fagyott az amivel ki tudnám fejezni, mi volt velem az utóbbi egy hónapban. Aztán biztatott és beszélni kezdtem és elmondtam, egyetlen kapaszkodóm volt: kinn a telefonomban a jegyzet, amibe minden agysejtemmel kapaszkodtam.
Mintha kellene megint egy kapaszkodó, egy jegyzet, amiből a szavaim összeállhatnak.
Ez lehet egyféle visszaesés. 25 voltam, akkor kezdtem pszichológushoz járni, minden alkalommal a kezemben a füzet, a jegyzetekkel – a remegésről, az utcán magamban beszélésről, anyámról, a hídról, valójában az akkori életemről – és elővettem és olyan erővel fogtam azt a füzetet mintha minimum a Biblia lenne. Akkoriban még nehezen beszélgettem, első nekifutásaim voltak és csak anyámról pofáztam vagyis én, mint ÉN akkoriban még nem léteztem. 25 voltam de az anyám brutál ereje miatt és hogy évekig szinte fogva tartotta a lelkem, nem szabadultam.
Aztán a későbbi két pszichológussal, köztük azzal is akihez most stabilan két éve járok, elkezdtem tanulni beszélgetni. Elkezdtem meglátni, hogy tudom felvenni a kapcsolatot és hogy veszítem el, mert velük is, köztünk is megtörténik, rendszeresen, az egy óránkon belül is. A második pszichológusomnál már nem volt jegyzet, ha kommunikációképtelen voltam, hm, ja, mikor már túl gyakran voltam az, és érdemi dolgot nem lehetett kezdeni, akkor mentem dokihoz. Frontin, tisztulás, elkezdtem próbálkozni a beszélgetéssel.
A dokinővel természetesen azóta is nem egyszer beszélgettem, de most visszajött ez a para, stressz hogy nem bírok jegyzet nélkül. Mi lesz így hétvégén a pszichológusnál? ‘ Engem nem zavar ha ír, de itt mondja el.’
Életem máig legnehezebb dolga beszélni. Sose beszélgetek senkivel nagyon, nem is tudok, otthon se beszélgethettem soha senkivel, ajtók mögött léteztem a szorongással és a depresszióval kísérve, totál észrevétlenül ha mégis beszélgetés, szívesen meghallgatok bárkit (ez az introvertáltak jó vonása) .. de fordítva nehéz. Ha bárki kérdez, megvagyok, miközben csak lebegek, de tudjátok, hogy anyám mellett tanulni kellett a színjátszást, a megbújást, az elhallgatást, a mély és feszült csendet, az elfojtást, ebbe az ember belepusztul.
Természetesen bízok a dokinőben, a pszichológusban is, mégis függök a rohadt jegyzetektől aztán ha ott vannak és elővehetem (akár telefonon akár papíron) csak bambulom a leírt szavaim és nem bírok megszólalni, mert nem tudom hogy tegyem … nem tudom, hogy lesz minden jó, hogy hogy leszek valójában én is elég jó!!!! Anyám mellett olyanokat tanultam, hogy a szavak gyomron vágnak, ölnek, véresre marcangolnak, vagy a szavak bűnösek, megfoghatatlanok, távoliak és belefagynak a lélekbe.
Akinek van ha csak egyetlen bizalmas barátja / nője, vagy ismerőse, akivel esetleg egy kávé, egy sör, bizalom és élő kapcsolat …. talán tudja mit jelent beszélgetni.
A magány és az elszigeteltség mellett akár természetesen mindannyiunknál ott lehet a terápiás kapcsolat. Én ebben tanulok beszélgetni, mert a való életben leginkább csak a munkáról beszélgetek munkában, amúgy meg csak kutyákkal tárgyalok. Múltkor a kövek között futó gyíknak köszöntem, nekem már ez is kapcsolat, akármilyen őrült. Ha nem lebegnék, hagynám magam fenn lebegni, talán szomorú lennék … szomorú lennék, hogy azon kell gondolkoznom, a befagyott szavakkal teli lelkem hogyan vigyem papírra mire pszichológushoz megyek hétvégén. ( ja, a versekért ő nem rajong, írhatok azt is de azzal nem érek célt ) és amúgy is hiába viszem papírra magam, ott beszélnem kell.
Képes leszek rá vajon? Annyira küzdelmes ez az egész kicseszett Élet.
„Mi ez a part ahol fekszem, nem mozdul meg a testem, a szívem is nullán, átmosta egy hullám.”
„Mi ez a hely, ahol mégis Bátran elbújok én is?
Inkább le se szállok Talán a furcsa álmok Közt a szív minden nap itt jár
Csak eddig rossz peronnál Vártam, hogy jöjjön
Vagy ott heverjen a földön”
Esti Kornél: Akik élnek
Számomra is nagy kérdés, tudok e szeretni. A kutyákat igen, az emberekben sose voltam biztos, szeretem még a felhőket, mostanság a rózsákat (fotózni) , a könyveket, de ugye még így is a magány, mindig, mindig. Az emberek között nehéz ez az ügy, ez a tömény édes mézes-mázos szeretet-hablaty, mert akárki akármit mond, bennem így vetült le mindig. Ha durván akarnám, azt mondanám, az egész hazugság. Ki tudja, szerethetők vagyunk e , akár csak elviselhetők e ? Jó kérdés, a szavak pedig gyakran belefagynak a lélekbe. A dokinőnek elejtettem a szeretethiányt és hogy munkából is kirohangálok ha ott van egy kutya, végre történik valami jó, meleg érzést adó, valami olyan ami a lebegésemből visszahoz a földre mert furcsa … mintha akkor rögtön éreznék .. ami oly ritkán történik … és agyalhatok azon, hogy legyenek a dolgaim papíron, írás vagy rajz is lehetne .. de mit számít, beszélnem kell, abból a pszichológus nem fog engedni. …. és rettegek, rettegek már most, hogy hogy lesz. Bízok benne, már ért hozzám, de … nagyon … nehéz ez.
Köszönöm. Furcsa még itt, furcsa, hogy meghallgattok, figyeltek rám, netalántán még meg is értitek, amit leírok.
Végül aztán ahogy beszélgettem a dokinővel azt mondta megért, hogy nehéz és túlélő vagyok. Eszméletlenül jól estek a szavai, mégis nehezen engedtem meg magamnak, hogy átérezzem.
( akkor úgy gondoltam, nem fogom elmondani neki, de őszintén elmondtam, hogy anyák napjakor vasárnap agyilag tompán mászkáltam a sínek mentén, nem feltétlen akartam magam kinyírni, csak ez jött, mert ugye J.A után vonzanak a sínek )
No, ennyi. Aludni se ártana, szóval jó éjt!
és puszi-pacsi: Picur ( küldi az éteren át 
) vagyis, nagy a csend már itt, azt se tudom, hol tért itt a szobában nyugovóra
Szerző:
Kedves intro86, nagyon megrendítő, amit írsz. Kösz, hogy megosztottad velünk. Szorítok neked, hogy meg tudj szólalni. Talán először csak sírni szeretnél (én amikor először voltam pszichoterapeutánál, a teljes órát végigsírtam), de ahhoz is drukkolok, hogy el tudd mondani, ami a jegyzeteidben van.
Kedves Eszter!
Hát, izé, a bibi az hogy nem tudok sírni se. Sokszor azt se érzem,amit leírok. (verset se, volt már megható, szomorú, megrendítő, mély, szép, mások adta jelzők, volt mikor felmondtam a telefonom hangrögzítőjére egy-két versem, a pszichológusnak de a hangom is szenvtelen, érzéstelen maradt!!!) Vagy leírom, de aztán nem értem, mitől is lesz megrendítő. Nos, most visszaolvasom azért, hátha rájövök. A pszichológusnál se sírok, sose voltam sírós alkat, vagyis sokszor kellett erősnek lennem, idővel már nem is adtam meg anyámnak az örömöt, hogy kibukni lásson, kifordultam tőle mielőtt …. Sokáig visszatartom, de időnként összejön és kibukik, de akkor nagyban. Ez a lebegés … a pszichológus szerint így menekülök attól, hogy átéljek bármit. Lebegek. (és a vicc az, hogy ez nem gyógyszertől van, a lebegés most már egy ideje bármiféle drog nélkül elérhető) .. mégse igazán könnyed, de mégis az, régen évekig erre a könnyed(ségre) lebegésre vágytam, időnként gondolkoztam, milyen lehet az LSD hatása, fantáziákat nyomtam.
Amúgy valóban nagy siker lenne ha a pszichológus előtt sírnék. Velem az van, de ez is nagyon ritkán hogy annyira zavart leszek nála, hogy eszméletlenül kitör a nevetés és addig nem tudjuk elkezdeni mert remegésig nevetem magam, olyankor … és egy-egy alkalommal már megjelent könnycsepp, vagy bennem de utolsó pillanatban lenyelve, vagy egy kicsit kiengedve, szokta mondani, hogy neki ez olyan mintha sírnék (!!!) ilyenkor közelebb érzem magamhoz …. mindig mondta, hogy nem kell egyedül lennem a könnyeimmel, mert ott nála sose tudtam sírni, de otthon utána gyakran kiengedtem és kiborultam és sírtam. Megszoktam, ha sírok is, azt egyedül. Őt beengedhetném, ennyire még nem sikerült. (egyikkel se a kettő közül akikkel már komolyabban mentek a dolgok, se az első alkalommal, se később )
Nos, nagy hírem van. Sírok. Igaz egyedül ahogy szoktam … de legalább érzek. Ez, hogy megállnak emberek esetleg mellettem, akármilyen térben és értenek és hallják a némaságom, az rettenetes erő. Ezt már könnyes szemmel írom … nem tudom, más előtt, beleértve a pszichologust is, képtelen vagyok.
Szia!
Régen vezettem naplót, régen, tényleg nem fordulhattam máshoz, elmenekültem otthonról, ültem a parkban és írtam. Vallom, hogy az én társam a toll és a füzet, vagyis ma már nem, ma már létezik háromféle blogom párhuzamosan. Kezdetben csak úgy írtam, ahogy mondtad…vagy volt mikor…van egy másik Intro, aki verseket kezdett írni, a líra az a lélek dolga, később meséket, így adtam ki ami a lelkemben.
Egyszer pszichológus kért, hogy naplózzak, akkor rendesen naplószerűen írtam hónapokig, megbeszélten. Idővel nem volt türelmem füzetezni .. a bloggal pedig hiába igen, az írás magányos dolog, de sokszor szeretné az ember „kipakolni” mások elé. (ezt Karafiáth Orsi mondta egy interjúban) .. vagy, hogy ne csak ilyen magányos dolog legyen – ahogy még a Müller Péter is megmondta. Néha a verseimben, illetve a terápiás beszélgetések blogban írok „beszélgetősen”, párbeszédesen. A blog megtörtént beszélgetésekről szól, a verseimben fantáziálok valakit, akihez szólhatok. Tényleg fantasztikus. Ha menne a beszélgetés, akkor sincs senkim.
Szóval, valójában nagyon rég írok … amikor verset, nem feltétlen pusztán naplózva, ahogy régen.
Voltak pontok, amikor nagyon kiborultam, mert hogy egész életemben csak írtam, írok, de beszélgetni nem tudok … egyszer mondta a pszichológus, hogy van egy Író és egy Beszélő énem, szakadéknyi a különbség a kettő között.