Gyerekkorom viszonylag kellemes sőt vidám volt, mindaddig, míg szüleim el nem váltak. Akkor kezdődött minden baj igaziból. Megváltoztam, elzárkóztam, magamba fordultam, úgy éreztem (ezt már utóbb), hogy nem szerelemgyerek vagyok, nem kellek a szüleimnek, nem apámtól akart anya gyereket, lemondott rólam apukám, anya is „csak” kínlódott velem és öcsémmel. Öcsémet nagyon megviselte apukám „elvesztése”, mindennap várta haza, leste naphosszat az ablakot: „Mikor jön apa…?” kérdezte percenként Anyát. Én fel sem fogtam semmit, csak hogy új hely, apa nincs már itt, nem hiányzott, mert nem éreztem, hogy igazán fontosak lennénk neki. Anya pótolt mindent, illetve én magamat nyugtattam, minden oké, nem lesz már családon belüli veszekedés. Hosszú élettörténet, most ugrok. 2000 Anyának barátja lesz, pszichopata, valami nem oké vele. Nem lehetek fent este, nem éghet a villanyom, Anyukám a másik szobában szexel a barátjával, minden áthallatszik, egy ajtó a válaszfal. Szenvedve való elalvás. Semmi gond, emberek vagyunk mind. Később főiskolára való bejutási próbálkozások: két helyen is: „Nem felelt meg”. Harmadik helyre el sem mentem, nem bírtam volna újra ezt hallani, de ugye ne adjuk fel… jó, beiratott Anyukám egy fizetős művészsuliba, oda felvettek. Ott koleszos szívatás, drogtúladagolás, idegösszeomlás (nem drogoztam – belekeverték az italomba), halálközeli élmény – azóta tudom, nem mindenkinek könnyű és megváltás a halál – nem akartam meghalni. Előtte egy nagy szerelem egy lányba, 10 évig lángolok érte, nem viszonozza, megfenyeget, feljelent, ha keresem ismét, majd megismerem Reményt, egy nálam 8 évvel fiatalabb fiút, aki törődik a lelkemmel, odafigyel rám, boldogság, happység, azt hittem mindig fog tartani…. hosszú kínlódás, kezdetben sok szép emlék, skype-os beszélgetések, telefonon beszélgetés, szeretet meg minden… szégyenlősek vagyunk egymással, egyszer felhívtam msn-re és mondtam neki: Szeretlek. Ő utána írta: Én is… pár másodperc eltelik, hozzáteszi: …a chateseket. Mindenre emlékszem. Utána ajándékozási mániám Neki, hogy szeressük egymást lelkileg, mindent meg akarok Neki adni, gyönyörű ajándékok kutatása Neki minden évben többször, a segélyem ráköltöm, plusz a közös weblapjainkra. Egyre ritkábban hív, én keresem, nincs válasz. Ő hozott ki a halálból, s most mégis eldob…. ismerősök „jótanácsai” hagyd a fenébe, nem szeret, stb…. tudom persze, engem nem lehet szeretni. Soha nem szerettek viszont. Osztálytársak esküvői képei sorozatban, majd gyönyörű babaképek, kinek hány gyereke születik… én fotók retusálásával töltöm időmet, hogy megnyerjem Reményke szerelmét magamnak. Neten lógás egész nap, lesem a profilját, mert már rég kitörölt…. és még 15 év után is, Ő AZ. Fájdalom és Depresszió éveken keresztül, izolálódás mindenkitől. Nem jöttem ki ebből, magam barátjává válok, beleszeretek magam egyéniségébe, lelki erejébe, de Ő MÉG Bennem Él!
Szerző:
Lebilincselően érdekes történet,és kicsit megismerhettem a másik, talán lehet mondani , az igazi oldaladat is Harmony!
Köszi szépen Kedves Tribute78, kedves tőled, hogy ezt írod és igazad van: ez az igazi én, csak nem szoktam kiadni magam már egy ideje sehol, mert az emberek (főleg a „családom”), nem fogad el így engemet. Régebben szerettem létrehozni FB profilokat is, hogy magamat adhassam, csak mivel már tiltja a szabályzat a több és nem saját névvel létrehozott profilokat, így már csak néha elkap a hév, és létrehozok egyet, de pár óra múlva vagy deaktiválom, vagy törlöm. PEDIG… szerintem az önkifejezés JÓ. Csak olyan világot élünk, ahol az egyéniségeket elnyomják és megölik a lelküket. De én nem szeretnék és nem is tudok beállni a sorba. Gyakran amikor mégis engedek a vágyaimnak (pl evés, írás terén), kényszert érzek azok eltüntetésére, megszabadulására tőlük (étel, írásaim)… itthon arra rájöttek, hogy hánytatom magam, azóta csak hízok, eszek, néha zabálok, de már kényszerrel magamban tartom, nehogy emiatt is „fejmosást” kapjak. 53 kg-osan egy hízókocának érzem és látom magamat, akitől mindenki undorodik, de legfőképp a „család” és én magam. Ez egy végeláthatatlan körforgás, ha nem felelsz meg „mehetsz a levesbe” – bocsánat, ez csak egy érzékeltetése annak, milyennek kell lenni manapság… biorobotok vesznek körül mindenhol, bólogató kiskutyák, nagykutyák, bár a nagykutyák inkább „főnökök” – de nekem ne parancsoljon senki (emiatt sok bántalmazást szenvedtem el), főleg utóbb, de mivel jó vagyok, nem jelentek fel senkit, testi sértés miatt, úgyis én járnék pórul a gondnokságban levésem miatt, és mert én „csak egy szerencsétlen beteg vagyok, aki nem beszámítható”. De amúgy is én jó vagyok – mondom én magamnak. Sebaj, még élek, és nekem ez a lényeg. akinek nem tetszik, az támadjon nyugodtan, nem érdekel. Mondom ezt ismét csak úgy, hátha valaki megért. Köszi, hogy írtál, szimpatikus vagy, de én már nem ismerkedem, de jólesett, hogy írtál Minden Jót Neked, mi szíved vágya! 🙂