„pucér mind és nyersvörös”
Cs.I.
Nem gondoltam volna, hogy a tündérhegyi játszótársak közül pont ő talál utat a szaros kis életembe. Nem is nagyon beszélgettünk egymással odabent. Nagyon szép, nagyon fiatal lány volt. Nehéz a szép lányok élete. Senkit sem érdekelnek a szép lányok, valljuk be! Csak a szépség, mint jelenség érdekes. A karosszéria lötyögése, a szimmetria, a koordináták pazar pozíciói. Hűvös matematika az egész. De nem kell, hogy rázkódjon a gyomrom ettől, elvégre ő sem azért talált meg engem mert annyira megbizsergettem volna a kis lelkét. Ahhoz szavak kellettek volna, sőt egész mondatok, meg a mondatokból kockáról-kockára építgetett egyéb öblösebb rendszerek, de nem beszéltünk, szinte egyáltalán nem. Pedig beszélhettünk volna, ott és akkor, azon a néma folyosón, de nem lett volna miről. A hosszú loboncom miatt volt minden. A vöröskék már csak ilyenek, tetszik nekik a hosszú haj, meg a dizájnborosta. A matematika elixírje, vagy mi. Szóval vicces egy helyzet. Ezért volt az egész hajcihő. Ha nagyon maga alatt volt küldött egy túlságosan bevállalós képet, aztán kicsit lecsillapodott a forgalom a ketyegőjében meg az idegpályáin. Már nem attól a néhány könnyed kattintástól, hanem a reakciótól. Ilyenek ezek a vörös lányok. Meg a szőkék, és a barnák. Nem tudom, talán még túl fiatal volt és nem sejtette, nem sejthette, hogy baromság az egész. Ellenben én mindig is tudtam. A cinikus fajtámat, persze. Nem tudok felidézni egyetlen alkalmat sem, hogy ráírtam volna, egyetlen egyet sem. Hét év alatt. Kész katasztrófa! Nem is értem miért tűnt fel újra meg újra. Én már réges régen elküldtem volna saját magamat a büdös picsába. Abszolút logikus lépés lett volna, bármelyik kibebaszott pillanatban. De a vöröskéket nem hatja meg a logika. Jó, mondjuk azokat a képeket el kell küldeni valakinek, és nem, nem lehet bárkinek, közel sem! Ez egy ilyen szoftpornós barátság volt, másképpen fogalmazva jelentős részben egy testképzavarral cimboráltam. De ez csak egy olvasat, és létezik még megannyi másik is.
Mindig ugyanaz történik, és most már ezzel tisztában vagyok, de néhány éve például még nem tudtam. Ugyanez volt Laurával is, régen. Nem akartam, hogy minden héten felhívjon Párizsból bőgve, nem voltam rá kíváncsi, hogy mit cseszett el megint. Illetve nem voltam RÁ kíváncsi, pont. Vissza akartam szerezni a múltamat, és ő is a sajátját. Visszaszerezni! A múltat! Mintha azt csak úgy el lehetne veszíteni. Istenem de elcseszettek voltunk, együtt és külön is. Csak azt az egyetlen estét akartuk újra meg újra. Letekinteni a kócos városra, a fecskendőgyár tetejéről. Még egyszer, és ha lehet akkor nem utoljára. De ezt már leírtam egyszer. Sokszor saját magunk kezét kell elengedni ahhoz, hogy valaki mást el tudjunk engedni. Ágyő kisköcsög, ez így működik. A tizenkilenc éves önmagamnak nincsen dolga azzal akivé mára lettem. És ez ilyen egyszerű. Zavartan kerülgetnék egymást egy üres utcában. És ez a mostani nyűgös nyugdíjas irigyen méregetné azt a szerencsés flótást.
És micsoda mázlija volt annak a flúgos fickónak azzal a vöröskével. Hallatlan! És nem, nem az érzékek játéka miatt. Hanem azért mert ezek ritka szerencsétlenek voltak, mind a ketten. És együtt és külön is, halálosan szerencsétlenek. Szóval két szerencsétlen, egy sápadt csillagon, egy kontinensen, egy marok szorításában. Szerencsés szerencsétlenek. Vajon sejtik? A rámenősebb producerek egy ilyenből rögvest filmnovellát rettyintenek. Látom is magam előtt őt, ahogyan a bevezetőben egy téli farmernadrágban kolbászol a tengerparton, a hold bő nyálában, nehogy valaki megpillanthassa a köztudomásúlag túl vastag lábait. Vagyis túl vékonyak, vagy túl fakók, vagy a jó isten tudja mi a „baj” velük egészen pontosan. Pedig annyiszor elmondta, és én soha sem figyeltem. Szóval milyen szép is lenne. A háttérben egy kis posztapokaliptikus húrzengés, és a narrátor kimért hangja amint azt suttogja, hogy „s mennyit a madár, annyit ér a kert, höhömm, mmm”, aztán engem mutatna a kamera amint egy irreálisan böhöm lepkeháló rúdjával a vállamon ismeretlen helyre távozok. Mert jobb ha a jövő térképeit jótékony homály fedi.
Szerző:
