Hajnalban ültem melletted,
fogtam a kihűlő kezed, simogattam
nehézkes lélegzeted hallgattam
az arcodat. A felkelő tompa
fényű nap békéssé simította
az utolsó lélekzeted is elvitte.
A békesség tiszta fénye omlott széjjel
akkor, abban a néma szobában.
A tükör falán átnéztem
és Te belesimogattál még a szívembe.
A napok átfolytak a szememen.
Nincs kezdet és nincs vég az
öröklét lassan bontogatja
minden perce gyöngyét.
Az emlékezetem fáradt ujja
fogja érzéseid csillag
sugárzatát. Az ég tükrének
foncsorában látom kisimult arcodat.
Lelkemnek elhomályosult üvegét a
szereteted finom, rebbenő keze törli fényessé.
Még egyszer rád nézek és elengedlek.
Szeretlek..