Sosem értettem, hogy az öngyilkossághoz nagyon bátornak kell lenni, vagy épp nagyon gyávának. Magához a mozdulathoz akarat kell, és olyan mértékű elhatározottság, ami túlmutat a félelmen. Én eddig sosem jutottam el. Néha tényleg azt gondolom, hogy én szeretek szenvedni. Meghalni könnyebb. Arra ki nem képes? Talán az, aki még élni akar és tapasztalni. Viszont nem képes elviselni a valóságot, ezért mérgezi magát azzal, amivel csak tudja. Pedig nem szeretek menekülni, de most is azt teszem. Valamivel pótolnom kell a hiányt. De kérdés, hogy amikor majd be tudom tölteni a hiányt valójában, akkor is vissza fogok-e esni erre a szintre? Nem tudom. Még nem sikerült betöltenem az űrt. Majd szóljatok rám, hogy meséljem el. Bár nem hiszem, hogy bárkit is érdekelne. Szánalom. Hozzám hasonló betegeknek mesélem el magamat. Azt, ami vagyok. Mire jó ez? Ez csak nekem segítség, mert írhatok. Ti meg olvassátok. Ha olvassátok… Miért érdekel ez engem annyira? Ó tényleg. Nekem is figyelemre van szükségem, még ha nem is kapok erről visszajelzést. Elszomorkodom magamat itt megint csak, aztán visszanézem később, hogy mekkora egy fasz voltam. Lehet káromkodni? Azt szabad? Mit szabad és mit nem? Komolyan senki nem szól rám, hogy keressek magamnak egy dokit? Tök jó. Micsoda áldás ez az oldal. Megbélyegeztem magamat betegnek, aztán viselem a súlyát. Pedig olyan könnyednek érzem most magamat. Mintha felül emelkednék a problémákon, miközben azok ott lapulnak pontosan úgy, ahogy eddig. Igazából nem tudom, mi történt ma. Egyszer csak sok lett minden. Aztán estére találtam valamit, amitől még több lett. A saját hülyeségeimbe fogok belehalni. De előtte addig elpanaszolom itt magamat.
„De ha elesnék, Uram, kérlek, síromra ezt véssék: Aki csak arra vágyott, hogy szeressen. Aki csak arra vágyott, hogy szeressék.”
Nyál-nyál-nyál. Szar vagyok. Sajnáljatok! Ez az! Vagy röhögjetek ki, mert akkora barom vagyok, hogy ezt leírom ide.
Szerző:
Ha olvassátok..