Megint beszippantott a teljes erőtlenség és mozdulatlanság. Úgy ülök itt mint egy gazdaságos wannabe vallásalapító aki sikertelenül igyekszik a transzba. Mintha megállt volna az idő, vagy legalábbis valami egészen extrém jelenség részese lennék, holott nem történt, és nem történik soha semmi. Mondjuk ez kétségtelenül elég extrém. Mocorognék ha lenne hely vagy mód rá, de kilátástalan a dolog, haszontalan minden igyekezet megint. Teljesen megbénít az üresség. Baromi nehéz megtenni az első lépést, különösen úgy, hogy minden egyes nap ezzel az első és egyetlen lépéssel kell vacakolni, mert ha esetleg időnként sikerül is, második semmiféleképpen nem követi. Történjen bármi is, mindig az első lesz egyben az utolsó lépés is. És minden nap a nulláról kell kezdeni, így aztán túlságosan messzire jutni eleve nem lehet. Szóval az esélytelenek irritálóan magabiztos és rohadtul lehangoló, halálos nyugalmával lehet újra meg újra nekilátni a dolognak. Kilátástalan játszmák végeláthatatlan sora egy olyan koordinátarendszerben ahol az átmeneti siker is eleve bukás, és ahol már a teszetosza illúziók is az első adandó alkalommal leleplezik saját magukat. Csak ez a borzasztó és egyre elviselhetetlenebb nyomás az ami jól érzékelhető. Meg a test rinyálása persze. A város is olyan kicsit mint egy leharcolt szanatóriumkert, azzal a sok visszataszító, neurotikus pofával. És ez az egész még csak nem is viszolyogtató, hanem tökéletesen közömbös.
Szerző:
Nagyon szépek ezek a metaforikus szövegeid. Elárulod, hogy mi az a második lépés, amit nem tudsz megtenni, és mi az az első lépés, amit még igen?