Elvileg rendben vannak a dolgaim, de indokolatlanul rosszul érzem magam. A munka most nagyon sok, de nagyon megy. Kimondottan élvezem.
A tanulás nagyon furán megy, három napig fanatikusan tanulok és élvezem, hogy haladok, aztán elakadok és három napig rá sem nézek. Nem így kéne, de képtelen vagyok normális rendszerbe terelni a dolgot. Néha azt érzem, hogy a haladáshoz kellene valaki, aki kényszerít. Bár sanszos, hogy nem hagynám senkinek. Mostanában néha kiveszek egy-egy szabadnapot tanulni, ami vagy nagyon eredményesen telik vagy átalszom a napot és jön a bűntudat. Elképzelésem sincs, hogy ez min múlik.
Tavaly végleg leráztam néhány nagyon régi barátomat. Ez az egyik legbátrabb dolog amit valaha tettem. Féltem tőle, mert nagyon fontos a szociális hálóm, de úgy éreztem, hogy bábként használnak és leszívják az energiámat. Ez régóta így volt, de tavaly kezdett el zavarni és ez egyre csak fokozódott. Egyelőre sokkal jobb nélkülük, de nem lepődnék meg, ha ez megváltozna. Ocsmány vagyok, de nem vagyok képes tartósan és intenzíven elviselni ugyanazokat magam körül. Idővel meglátom a hibáikat, aztán már csak azokat látom, aztán menekülök. Aztán persze szomorkodok amiért egyedül maradtam. Ritka buta vagyok.
Volt mostanában egy rövid kapcsolatom, az is ugyanezért fejeződött be.
Természetesen a munkatársaim is zavarnak, pedig nincs velük különösebb gond, csak napi rengeteg órát vagyunk együtt. Fülhallgatóval védekezem a közösség ellen. Legszívesebben lemennék a pincébe a laptopommal és onnan dolgoznék. Ott csak dobozok vannak, azok még nem zavarnak. Nem tudom megfogalmazni azt a dühös csalódottságot, amit akkor érzek, ha kimegyek a dohányzóba és más is akkor jön ki, amikor megengedek magamnak 4-5 perc elvonulást. Az újak nem zavarnak, velük kimondottan barátságos vagyok. De akiket hosszabb ideje kell elviselnem, azoktól menekülök amennyire tudok. Persze vannak páran, akikkel szívesen vagyok együtt, de mindegyik olyan, akikkel nem vagyok egy légtérben huzamosabb ideig. Hozzájuk önszántamból is bemegyek beszélgetni és örülök amikor ők jönnek át. De tudom, hogyha egy szobába kerülnénk ők is zavarnának.
Miért vagyok ilyen? És egyáltalán mi ez? Valami betgség (mi a neve?) vagy egyszerűen ilyen elcseszett vagyok?
Szia csaken!
Nem tudok ilyen betegségről vagy diagnózisról, de a közönséges emberi világban is vannak közönséges emberek, akik kevésbé szeretik a társaságot, lehet, hogy éppen ilyen korszakod van, nem? Tehát nem feltétlenül betegség ez is, vagy nem feltétlenül új betegség.
Nagyon örülök, hogy egyébként jól vagy!
Köszönöm Eszter, kedves vagy mint mindig.
Igazából én is attól tartok, hogy ez nem betegség (amit lehetne gyógyszerrel kezelni), hanem alapvetően rossz személyiség.
Az tény, hogy depressziós vagyok és az is, hogy télen sokkal rosszabbul vagyok, mint egyébként. A posztjaimmból talán nem érződik, de társasági lény vagyok és kimondottan könnyen barátkozok. A gond mindig azzal van, hogy huzamosabb ideig nehezen viselem a szoros kapcsolatokat ugyanazokkal az emberekkel. Teljesen jól működök azokkal, akikkel napi néhány percet beszélek vagy azokkal a barátaimmal, akikkel havonta egyszer-kétszer találkozom. Akikkel napi több órát kell együtt töltenem, azokkal nem boldogulok. Nem megoldás a környezetváltozás (próbáltam), mert nem magukkal az emberekkel van a gondom, hanem a szoros és intenzív kapcsolatok zavarnak.
Ugyanígy vagyok én is basszus…
„Idővel meglátom a hibáikat, aztán már csak azokat látom, aztán menekülök. Aztán persze szomorkodok amiért egyedül maradtam.”
Nálam nem csak a „hibák” okozzák ezt, hanem a csalódás is.
Mikor megismerek valakit, és szimpatikusnak tűnik, akkor teljesen felmagasztalom és elkezdem idealizálni, majd aztán ha csalódtam benne (nem feltétlenül az ő hibája ez) 1-2x, akkor elkezdek távolságot tartani…
Köszönöm, hogy leírtad ezt, valahogy én nem tudtam így megfogalmazni magamban.
Szia csaken!
A „rossz személyiség” lehet egy személyiségzavar? Ha így közelíted meg, akkor a terápia a legjobb megoldás rá. A másokkal való kapcsolatokon általában a terápia segítségével lehet javítani.
Igazából én is attól tartok, hogy ez nem betegség (amit lehetne gyógyszerrel kezelni), hanem alapvetően rossz személyiség.
Az tény, hogy depressziós vagyok és az is, hogy télen sokkal rosszabbul vagyok, mint egyébként. A posztjaimmból talán nem érződik, de társasági lény vagyok és kimondottan könnyen barátkozok. A gond mindig azzal van, hogy huzamosabb ideig nehezen viselem a szoros kapcsolatokat ugyanazokkal az emberekkel. Teljesen jól működök azokkal, akikkel napi néhány percet beszélek vagy azokkal a barátaimmal, akikkel havonta egyszer-kétszer találkozom. Akikkel napi több órát kell együtt töltenem, azokkal nem boldogulok. Nem megoldás a környezetváltozás (próbáltam), mert nem magukkal az emberekkel van a gondom, hanem a szoros és intenzív kapcsolatok zavarnak.
szervusz csaken. üdv. igy ismeretlenül is. én is igy vagyok ezzel. valóban a személyiségemmel van problémám. rossz. nehezen barátkozok,nem vagyok társasági ember. és nemcsak magammal de az emberekkel is van problémám. kerülöm őket amint lehet. a többi stimmel. intenziv szoros kapcsolatok nincsenek. mintahogy barátaim se. ez van. lassan vége. idős vagyok,belefáradtam. (azért éredekes hogy nem vagyok egyedül. mert mindig ezt éreztem.) persze ez nem javit semmin sem.