Ma megtörtént az első beszélgetésem a pszichológussal.. Amolyan tényfeltárás, diagnosztizálás, de még nagyon az elején vagyunk. Egyelőre annyit mondott, hogy észre vesz egy kis borderline félét, és az biztos, hogy személyiségzavarom van, és indokoltnak találja azt, hogy itt vagyok és elindítsuk a terápiát, de hogy konkrétan megmondja mi bajom van az ennél összetettebb, ahhoz még idő kell, mert ezek a viselkedési formák több féle személyiségzavarban is jelen vannak. Ezt elmeséltem a barátomnak – vagy már a nem tudom mimnek amilyen rossz a kapcsolatunk mostanság – és hát nem erre a reakcióra számítottam… Ugyanis kb ő adta meg a végső lökést, hogy elmenjek szakemberhez, mert ő csak akkor hiszi el, hogy bajom van, ha ezt szakember mondja ki… Nos ezután is támadóan viselkedett és ugyanúgy hajtogatja, hogy ez egy hülyeség, én csak ezzel akarok mentegetőzni, és csak egy okot keresek, hogy tiszteletlen, lenéző, csicskáztató, sértő, stb legyek vele szembe… Nagyon fáj, hogy a társam egyáltalán nem segít ebben és csak a saját sérelmeit hajtogatja.. Ezáltal annyira eltávolodtunk egymástól az utóbbi 1-2 hétben, hogy azt érzem a kapcsolatunk tényleg zátonyra futott. Nagyon nehéz nekem, mert vele élek, és ez a stresszhelyzet ebben a környezetben csak még rosszabbá teszi az állapotomat, és nagyon vergődök amiért egyáltalán senkitől sem kapok megértő szavakat, senki sem segít, senki sem támogat ebben.. Kb mintha tudomást sem vennének erről, hogy ez tényleg egy létező „betegség”, és ez nem az, hogy valakinek szimplán ilyen a személyisége, meg hogy ennyi erővel bárkire rá lehet aggatni, hogy személyiségzavaros, ha egy köcsög fasz.. Nem tudom mi lesz, nem tudom mit tegyek, egy kicsivel több megértést és együttérzést vártam volna tőle, erre egy hatalmasat csalódtam…
Szerző:
Vannak akik sosem fogják elfogadni.
Ez van. „Kifogás-szagú” akármilyen szakpszichiáter akármije – az ő világukban azt látnak meg, amit akarnak. Kényelmesebb, kellemesebb, kevésbé fájdalmas számukra, akár a gyász, aminek első fázisa a tagadás. Aztán mikor ott örökre leragadnak, akkor már majd neked kell továbblépni, ha ki akarsz lábalni, vagy lubickulhatsz velük együtt a komfortos mennyországotokban, felhőn csücsükélve, problémát a szőnyeg alá söpörve.
Te döntesz.
Nekem barátom anyukája mondta a legjobbat a kórházról: hülyeség, meg a gyógyszer is hülyeség, meg amúgy is menjek el dolgozni és nem leszek depressziós. Azt se tudják, milyenek ezek a betegségek, állapotok, de használják, dobálóznak a kifejezésekkel…..
Hát ez így valóban nagyon nehéz…és nagyon sajnálom, hogy barátod így reagált 🙁
Igen, neki sem egyszerű, de most, hogy „hivatalos”, most igazán félre tehetné a saját egóját egy kicsit.
Miért nem megy el veled a pszichológushoz? Nem úgy volt ,hogy ő szívesen elkísér?
Hadd hallja tőle is.
Én is folyamatosan szembetalálom magam ezzel, hogy ez csak kifogás, nem is valós probléma. Az átlagember azt hiszi, hogyha valaki „bolond” azon kívülről is látszik. Kényszerzubbonyban van, össze-vissza beszél, gumiszobában vergődik a falhoz… stb.