Ha már mindenki panaszkodhat, akkor rajtam a sor.
Rosszul vagyok.
Valaki segíthetne, de nem tudom, mire is volna szükségem. Az ismerőseimet nem akarom zaklatni magammal, úgyhogy ide írok. Nem kell elolvasni, nem kell reagálni rá. Ez most ilyen, majd biztos elmúlik. Majd én is nevetek valamikor. De ez vagyok én, egy savanyú pofa. Nincs kedvem semmihez, mégis unatkozom. Kimenni nem tudok, pedig holnap muszáj lesz. Ha csak másodpercekre is képes vagyok vidám lenni, az nagyon hamar alábbhagy. Ezt azért nem egy .docx-be írom le, mert ha nem is reagálnak rá, megvan annak az illúziója, hogy „valakinek ezt elmondtam”.
Társaságra vágyom, de elegem van a hülyékből. Nem tudom, milyen kritériumoknak kellene megfelelnie annak az embernek, akivel képes lennék beszélgetni. Én például rohadt unalmas vagyok. Itt ülök, egy kicseszett pizsamában, meg egy köntösben, gyógyteát iszogatva. Ez nem nyugalom. Ez nem az éjszakai előkészület része, ugyanis mindjárt aludnom kellene. Csak ma sem csináltam semmit és ez aggaszt. Akkor tudok jól aludni, amikor valamit elértem aznap. Valami hasznossal foglalkozhattam. De nem. Nekem össze kellett omlani. Annyira, hogy újra előjött minden olyan bajom is, amit már régóta nem is láttam. Nem baj, gyertek csak. Kitárom a karjaimat és magamhoz ölellek benneteket! Régi kedves ismerősök!
Francba az egésszel.
(meghajol, de a taps elmarad)
Szerző:
