Már régen mindegy

Valaki egyszer azt mondta, hogy a tánc, a vízszintes vágyak függőleges kifejezése.

Én így akartam volna kifejezni magam. Táncolni akartam, amíg csak élek és létezem, de másokra hallgattam és egy földhözragadtabb szakmát választottam. Ezt persze nem tudtam befejezni, mert fizikailag és lekileg is beteg lettem attól, hogy elvették az álmaimat. Én nem a pénzre gondoltam volna, amikor pályát választok, hanem arra, mi tesz boldoggá, mitől vagyok teljes, mihez értek. Nekem a tánc lett volna az. Minden mozdulatban, minden lépésben és forgásban éreztem volna, hogy gyógyulok. Pedig akkor még sehol sem tartott az elmebajom. Hiába lettek volna kötött szabályok. Amint megszólal az aktuális és helyzethez illő zene, már szinte transzba estem. Sosem fáradtam el tőle, feltöltődtem. Vidám lettem és teljes. Boldog.

Szép szavak. Csak a jelentésükkel nem vagyok tisztában. Már képtelen lennék ezt elkezdeni, vagy folytatni. Bár folytatni olyan dolgokat szoktunk, amit egyszer már elkezdtünk.

Így hát a függőleges vágyaimat kifejeztem vízszintesen. Most pedig egy érzelmi roncs vagyok.