„– Mi az ördögöt kiáltozol? – kérdezte George.
Lennie föltérdelt.
– Ugye, nem hagysz el, George? Tudom, hogy nem.
George mereven közelebb jött, s leült mellé.
– Nem.
– Tudtam! – kiáltotta Lennie. – Te nem vagy olyan.
George hallgatott.
– George – szólalt meg újra Lennie.
– Mi az?
– Megint valami rosszat tettem.
– Már mindegy – mondta George, s újra elhallgatott.
Már csak a legmagasabb csúcsokat érte a nap. A völgyre lágy kék árnyék telepedett. A messzeségből egymásnak kiáltozó férfiak hangja hallatszott. George arra fordította fejét, s figyelt a kiáltásokra.
– George – mondta Lennie.
– Mi az?
– Nem szidsz meg?
– Hogy nem szidlak-e meg?
– Úgy, ahogy máskor szoktál. Hogy azt mondtad: „Ha te nem volnál, fognám az ötven dolláromat, és…”
– Uramisten, Lennie! Semmire sem emlékszel, ami történik, de emlékszel minden szavamra.
– Hát nem mondod?
George megrázkódott. Merev arccal mondta:
– Milyen könnyen élnék, ha egyedül lennék. – Egyhangúan, hangsúlytalanul beszélt. – Munkát kapnék, s nem keveredném bajba. – Elhallgatott. – Mondd tovább! – mondta Lennie. – És a hónap végén…
– És a hónap végén fognám az ötven dolláromat, s elmennék egy… szalonba… – újra elhallgatott.
Lennie mohón nézett rá.
– Mondd tovább, George! Többet nem szidsz meg?
– Nem – mondta George.
– Mert én el is mehetek – mondta Lennie. – Kimegyek a hegyek közé, s keresek egy barlangot, ha nem kellek neked.
George újra megrázkódott.
– Nem – mondotta. – Azt akarom, hogy maradj itt velem.
Lennie ravaszul mondta:
– Beszélj nekem úgy, mint régen.
– Miről beszéljek?
– Hát a többiekről, meg mirólunk.
George beszélni kezdett:
– A magunkfajta embernek nincs családja. Keres egy kis pénzt, aztán elveri. Senkije nincs a kerek világon, aki törődik vele…
George hallgatott egy pillanatig.
– De bezzeg mi! – kiáltott fel boldogan Lennie. Most beszélj rólunk!
– De bezzeg mi – szólalt meg –, mi nem vagyunk ilyenek.
– Mert…
– Mert nekem itt vagy te…
– Nekem meg te. Mi bizony törődünk egymással – kiáltotta diadalmasan Lennie.
Gyönge esti szellő suhant végig a tisztáson, a levelek megzörrentek, s a hullámok fodrozódtak a zöld tavon. Újra hallatszott a férfiak kiáltozása, de most már sokkal közelebbről, mint előbb.
George levette kalapját. Remegő hangon mondta:
– Tedd le a kalapodat, Lennie. Jó ez a friss levegő.
Lennie engedelmesen letette kalapját maga elé. A völgyben kékebb lett az árnyék, gyorsan közeledett az este. A szél csörtetést hozott feléjük a bozótból.
– Meséld el, hogy is lesz majd később – mondta Lennie.
George közben a távoli hangokra figyelt. Most józan, száraz hangon szólalt meg:
– Nézz a folyó másik partjára, Lennie, s én úgy elmesélem neked, hogy szinte látni fogod.
Lennie megfordította fejét, s átnézett a tó másik oldalára, a Gabilan sötétülő hágóira.
– Lesz egy kis tanyánk – kezdte rá George.
Oldalzsebébe nyúlt, s elővette Carlson Lugerjét; fecsattantotta a biztosítózárat, s keze és a pisztoly a földön hevert Lennie háta mögött. Lennie tarkóját nézte, azt a helyet, ahol a gerinc és a koponya összekapcsolódik.
Férfihang kiáltott a folyó felől, s egy másik válaszolt neki.
– Mesélj tovább! – mondta Lennie. – Hogy is lesz az? Lesz egy kis tanyánk…
– Lesz tehenünk – mondta George. – És talán disznónk és tyúkunk is… és a ház körül lesz egy… kis lucernás…
– A nyulaknak! – kiáltotta Lennie.
– A nyulaknak – ismételte George.
– És én ápolni fogom a nyulakat.
Lennie boldogan kuncogott.
– És a föld zsírjából élünk.
– Az ám.
Lennie megfordította fejét.
– Nem, Lennie. Nézz csak arra, a víz túlsó partjára, mintha látnád azt a tanyát.
Lennie engedelmeskedett. George lenézett a pisztolyra.
A bozótból most lépések reccsenése hallatszott. George megfordult, s arrafelé nézett.
– Mesélj tovább, George! Mikor lesz az?
– Hamarosan megszerezzük.
– Én meg te.
– Te… meg én. Ott aztán mindenki jól bánik majd veled. Többször nem keveredünk bajba. Senki se bánt senkit, senki se lop senkitől.
– Azt hittem – mondta Lennie –, haragszol rám, George.
– Nem – mondta George. – Nem, Lennie. Nem haragszom. Sohase haragudtam, most se haragszom. Akarom is, hogy tudjad ezt.
A hangok egészen közel értek már. George fölemelte a pisztolyt, s a hangokra figyelt..
Lennie könyörgött neki:
– Menjünk oda most mindjárt! Szerezzük meg most mindjárt azt a tanyát!
– Hát persze, most mindjárt. Megszerzem. Megszerezzük.
Azzal George fölemelte a pisztolyt, megtámasztotta, s a cső száját egészen közel illesztette Lennie tarkójához. Keze irtózatosan remegett, de megfeszítette az arcát, s megszilárdította a kezét. Elhúzta a ravaszt. A lövés dörrenése végighömpölygött a hegyek között, és visszhangot vert. Lennie felsikoltott, aztán lassan előredőlt a fövénybe, s mozdulatlanul hevert.
George összerázkódott, a pisztolyra nézett, aztán elhajította magától, föl a partra, a régi hamurakás mellé. „
John Steinbeck – Egerek és emberek
Nagyon örülök neked, Red! Köszönet, hogy jelentkeztél!
Köszönöm.
Napok óta ez jár a fejemben…
Napok óta ez jár a fejemben…