Egy álommal kezdődött. Különleges akartam lenni. Kiemelkedő valamiben. Talán ezt a valamit kellett volna pontosabban megfogalmazni…
Azért vagyok itt, mert feldolgozásra váró ügyekkel vagyok telve. A gondolataimat és észrevételeimet már régebben megpróbáltam „normális” blog formájában közölni a világgal, de annyira kaotikus és értelmetlen lett, hogy szinte senki sem olvasta. Ez volt 6 éve.
Évek óta beteg vagyok. Talán 13 éves korom óta depressziós. Hála a közösségnek, a barátok hiányának. Talán 17 éves korom óta borderline-os. Hála anyukám túlféltésének, korlátozásának és hirtelen szabadjára engedésének. Talán 20 éves korom óta dependens zavaros. Hála az addigra már kialakult személyiségemnek, és egy Embernek, akihez kötődhettem a végletekig.
Sok történetem van. Tegnap kitöltöttem az itt lévő teszteket és elég magas pontszámokat értem el. Röhögtem rajta, mert mind azt javasolta, azonnal forduljak orvoshoz, mert így nem lehet élni. Én tudok. Eddig is tudtam. Csak az elmúlt évek azzal teltek, hogy felégettem magam körül mindent és mindenkit, aki csak hagyta. Ezt főleg az szenvedte meg, aki szeretett és akit szerettem. Talán, ha időben felismerem a problémáimat és azt, hogy segítségre van szükségem, most nem itt lennék. De nem tettem meg. Az volt a természetes. Nem láttam a saját szemellenzőmtől, hogy ezt lehetne máshogy is csinálni.
Attól félek, hogy rám találnak és azt mondják: „Miért írogatsz ide, te nem is vagy beteg. Egyedül is megoldod. Másnak is vannak gondjai.” Gond és baj között hatalmas a különbség. Most már tudom, hogy Baj van velem. Így már könnyebb lesz kezelni. Persze, majd kilábalok ebből. Visszatérek ide évek múlva és nevetek, hogy milyen hülye voltam. Közben a lányom majd az ölemben ül és tapsikol, miközben én olvasok. A férjem pedig mellettem áll. A keze a vállamon nyugszik, jelezvén, hogy számíthatok rá. Hogyne. Biztos így lesz!
Nem. NEM! Én nem érdemlek meg semmit. Nekem nem jár család. Se férj, se gyerek. Undorító, hazug mocsadék vagyok, aki kihasználja azokat, akik bíznak benne. Az őrületbe kergeti és a halálba taszítja. Száz színű vagyok, engem nem lehet kiismerni! Végtelenül egyszerű vagyok, mégsem értem el semmit! Nem vagyok ostoba, vagy csúnya. Csak egy használt rongy. Szerethetetlen. Nincs kedvem magamhoz, nincs kedvem a férfiakhoz, de még a nőkhöz sem. Nincs szükségem semmire, csak arra, hogy egyenesbe jöjjek. Hogy legyen napi rutinom. Hogy értelmet leljek újra a napokban, mert a Lényeg nem túl rég, de elveszett.
Majd keresek egy orvost, aki segít. Gyógyszert nem vagyok hajlandó szedni, a terápiában benne vagyok. Amikor sikerül elvonatkoztatni attól, hogy hülye vagyok és lefoglalom magam, könnyebb tűrni. De nem tűrni, kibírni, elviselni akarok. Érezni, látni, hallani, szagolni, ízlelni és szeretni! Tombolni! Azt de régóta folytom vissza… Pusztítani akarok és létrehozni! A semmit létezővé alkotni! Tudni azt, amiről még nincs tudomásom! Tapasztalni, amiben még nem volt részem…!
De minek?
Szerző:
Nagyon jó írás. Őszinte és önkritikus. Ritka gyöngyszem.