Elég nagy kibaszás ez a december ahogyan általában, és mivel a nyűglődésem az elmúlt napokban elért egy kritikus pontot, kitaláltam, hogy most akkor írok valamit. De persze ez is túl komoly vállalásnak tűnik rögtön amint megfogalmazódik, ugyanis változatlanul az a helyzet, hogy ha az agyam mozgásban van, a kezem nem mozog, és fordítva. Elég hülye helyzet, de persze ez a dilemma sem most vált feloldhatatlanná, hanem már jóval korábban. Beszélnem lényegesen könnyebb, ott azért csak rá van kényszerítve az ember, hogy instant felvegye a fonalat, egy monitor előtt ülve meg, hát akármilyen kérdésre lehet akármilyen hülye választ adni, és ebben a nagy szabadságban csak elveszni lehet. Émelyítő, hogy itt és most bármire gondolhatok, és bármiről pofázhatok, és egy ponton túl nehéz is eldönteni, hogy most egyáltalán nincs mit mondanom, esetleg éppen ellenkezőleg, tele a padlás a sok ki nem mondott, el nem beszélt szarsággal. Ez ilyen keretek között nem tud kiderülni egész egyszerűen, és nagyjából ugyanezek a viszonyok körvonalazódnak a meg nem élt ún. „életemben” is. Lehet, hogy töménytelen mennyiségű lehetőség van ebben a soha meg nem íródott történetben, és legalább ugyanennyi soha sem realizált érzelem, és értelem, vagy bármi, de mindegy is lényegében hiszen egy ilyen közegben nem is realizálható semmi sem. Fedezet nélküli csekkeket lobogtatok legjobb esetben is, ami meg ugye elég nagy hülyeség, és még csak nem is kellően színpadias, mert némi fedezet a show-hoz is kell, vagy legalábbis kéne. És nagyjából ez az állapot, ez a szituáció meg is fogalmazza a létezésemet. Ez a konzervált gyermekkor, ahol az ember alapvetően nem teljesít küldetést, nincs is rá szüksége mert már a puszta létezése is őt igazolja. Mert milyen aranyos ahogy büfizik, és felnevet ha megcsiklandozzák a pocakját, hát le lehet tenni ennél többet az asztalra? Persze, hogy nem! Azt szoktam mondani, hogy felhagytam rég a lázadozással, és valóban elég nehéz is abból ami velem van, nem ezt hanem valami egészen mást kiolvasni. De mint annyi minden, ez is megtévesztő. Mert hát van e annál nagyobb és nem mellesleg őrültebb lázadás mint, hogy középkorú fejjel az ember egy újszülött előjogait követeli magának? Forradalmat akarok csinálni, csak ugye van az az aprócska körülmény, hogy abban meg is lehet sebesülni, sőt mi több, oda is lehet veszni, ahhoz meg a francnak van kedve. Ezért inkább megalkotom a tökéletes forradalmat, ahol a győztest már eleve kihirdették, mert ő erre előjogot formált és kész, mert ő még el se indult a csatába de már odaért, frankón, és mindenkit lefegyverzett. És akkora az erkölcsi fölénye, hogy a fal adja másikat, de tényleg. Mert egy gyermeket nem lehet az erkölcs csarnokában (sem) legyőzni. Mert egy gyermeknek nem csak helyből van igaza, hanem amúgy is és tényleg igaza van, mit igaza, igazsága van! Erről egy felnőtt meg már azt sem tudja micsoda, mert az ő szótára már eleve a megalkuvásnál és a cselszövésnél nyílik, és ne higgyük, hogy véletlenül. A gyermek viszont ezeket még nem ismeri, ezeket a kifejezéseket ő még nem alkotta meg, mert ezeket az eszközöket ő még nem használja, nincsen rá szüksége ugyanis. Hiszen nem kell háborúba mennie, sosem lesz véres a keze, mert ő anélkül is mindig nyer, és ezt pontosan tudja, ezt az egyet nagyon tudja. Nincs rajta kívül élő szervezet ezen a kibaszott bolygón amely megengedhetné magának azt a luxust, hogy nem teljesít be semmit. Persze képtelen is volna rá, de okafogyott is lenne igyekezete, hiszen ő maga a beteljesülés azoknak akik körbeveszik, és ennél többet ember aligha érhet el. És én nem követelek mást csak éppen ugyanennyit, azaz lényegében a lehető legtöbbet amit követelni lehet. Azt követelem, hogy ne kelljen semmit sem beteljesítenem, és azt is, hogy ne kelljen nagyon megsebesülnöm ha lehet, de legfőképpen azt, hogy legyen elég csak és kizárólag az ami vagyok, és annyi amennyi vagyok. A helyzet az, hogy ehhez képest a durván elhúzódó kamaszkori lázadásom egy csökött lófasz volt. Ennél nagyobb őrültséget ugyanis kitalálni sem könnyű, persze szerintem azért sikerült, például azok akik kitalálták, hogy ez őrültség talán nálam is nagyobb őrültek voltak. És ezt nyugodtan kimondhatom mert egy gyermeknek akkori erkölcsi fölénye van, hogy a fal adja a másikat, már megint. Mert igenis őrültség, sőt maga az őrület ez a színdarab ami zajlik. Őrület a ”soha semmi sem elég”, és őrület a küldetéstudat ami a felnőtt embert teszi. Őrület, hogy az alakítás az érték, az elfogadás pedig a fertő, az a megrekedés, és végképp őrület az idea miszerint a cukormáz a tápanyag forrása és nem az ami alatta van. Őrület, hogy a gyarapodásnak ma már mértékegysége és tudománya van, holott az valójában szabad szemmel sosem látható. Őrület, kibaszott őrület! És követelem a kreditjeimet, amikért azzal dolgoztam meg, hogy vagyok, mert ennél nagyobb munka és ennél nagyobb áldozat nincsen ebben a koordinátarendszerben ahová száműztek! Ennél többet nem lehet letenni az asztalra, valójában már ez is aránytalanul nagy teljesítmény!
Szerző:
Érdekes, szép írás.:)
köszi, bár a szépet nem értem.
de sebaj, ezen mindig fennakadok.
jó írás
–