Mielőtt bekerültekm a korházba előtte egy fél évvel volt egy mániám, miszerint Asperger- szondrómásnak gondoltam magam. Ma már teljesen vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Néha azt érzem hát én teljesen ellentétes vaagyok azzal, de néha előjönnek kérdések, amikre nem kapok választ. Egyébként pár ülés alkalmával vizsgált erre hozzáértő pszicológus, azt mondta nincs ilyen bajom, én meg azt érzem becsaptam őt, mert befolyásolt a vizsgálatokon az addig témából olvasott dolgok. Pl. amikor megkérdezte ki a barát a korosztályomnak megfelelő választ adtam rá, de már addig olvastam róla, és nem tudom a nélkül is ugyanazt mondtam-e volna rá. Meg kértem hogy csináljunk arcfelismerés tesztet, és reméltem, hogy más lesz, mint amit már próbálgattam, és így tiszta képet kapok. De nem volt más az az Ivády féle volt, amit már jól áttanulmányoztam. Amikor azt először kitöltöttem otthon nem találtam rá, hogy az eredmény jó vagy rossz. De az elrontott válaszaimat jól áttanulmányoztam. Megcsináltam egy másik tesztet egyszer, ami autisztikus alatti értéket mutatott, de az angol volt, gondoltam lehet a nyelv miatt is. Ezért többször próbálgattam, hogy mi mi lehet, rájöttem, hogy az elsőnél nem valószínű, hogy nyelvi akadájok miatt sikerült olyan rosszul. Mert vagy harmadszorra jól is meg tudtam csinálni, és abból mindent értettem.
Szóval most jönnek azok a dolgok, ami miatt ilyennek gondoltam magam, bár mindent nem tudok leírni. És a kérdések amik bennem motoszkálnak.
Szóval az előző posztot az egyetemnél fejeztem be, és most ott is folytatom. Sokminden történt ott, köztük olyan dolgok, ami miatt én kissé autisztikusnak gondoltam magam, sőtt azt gondoltam mások is észrevették ezt. Egy vizsgán bementem és szokás szerint nem néztem a tanár szemébe.Erre ő kérdezte, hogy oda van írva, erre épn, nincs, erre ő akkor miért oda néz, erre én nem puskázok. Erre ő, de akkor miért néz mereven egy pontra. Én pedig nagyon zavarba jöttem, mert fogalmam se volt, hogyan is kéne néznem. Az hogy rá kéne nézzek a tanárra eszembe se jutott.Aztán később előfordult, mikor tudatosan próbáltam az emberek szemébe nézni, hogy az rossz volt, mert túlcsinálta. Most állítólag jól csinálom, legalábbis mikor ezt vizsgálták jól csináltam. Aztán ugyanazon a vizsgán fordult elő, hogy a tanár kérdezte egy növény latin nevét. Nekünk csak azokat kellett megtanulni, ami vastaggal volt. A legtöbbnek mindkét neve vastaggal volt, amit kérdezett annak csak a sima neve. Mondom neki vizsgán, hogy annak csak a sima neve volt vastaggal kiemelve, vagy azt is meg kellett volna tanulni. Erre ő megnézi, mondja tényleg úgy van, kérdezi, magának fotografikus a memóriája, erre én biztos mindenkinek ilyen, különben hogy tudnának tanulni. Persze kiemelem, hogy most is hülyeségnek érzem, hogy fotografikus a memóriám, hisz akkor nem is kéne tanulnom. Csak nagyon erősen vizuális. Egy másik egyetemi eset: A vizsgán le kellett tenni a táskánkat. A tanár mondta, hogy tollon és papíron kívül semmi másra nincs szükségünk. Persze az egyik halgató belelesett a feladatlapba, és mondta, hogy van benne számolási feladat. Én voltam az egyetlen, aki mégse vitt számológépet.A tanár wgyszer odajön, hogy nem hiányzik valami, én nézem a feladatlapot, hogy mi hiányozhatna onnan, aztán kérdi tudok segíteni valamiban, én zavarba vagyok, nem értem, hogy miért kéne segítenie? Aztán megkérdi, de persze ezt már jóval később, ki tudja számológép nélkül is számolni, én mondom, hogy igen, és kissé ideges vagyok, mert azért jó lenne a számológép. De az csak évek múltán esett le, hogy talán akkor a tanár arra akart célozni háromszor, hogy adjon-e számológépet. Van egy még furcsább eset. Egy terepgyakorlaton a gyerekkori félelmek kerültek szóba, és én mikor az ebnyémet elmondtam, mondták a többiek, hogy ez furcsa. És elkezdték kérdezni, hogy játtszottam-e gyerekkoromba szerepjátékot? Én persze nem értettem, és elkezdtem mondani, hogy egyszer próbáltam, töltöttünk ki karakterlapot, de nem értettem. De ők mondták hogy nem ilyen szerepjátékot? Meg kérdezték, hogy tudok e arcról olvasni. És én mondtam, hogy nem tudom, nem szoktam figyelni. De miért kérdeztek ilyeneket, ha nem azért mert gyanús voltam a társaságnak? És miért vonultam félre kisgyerekként mindig ábrándozva a többiektől? És miért nem is érdekelt, hogy nincsenek kapcsolataim? És miért nem babáztam sohasem, miért nem játszottam szerepjátékot sohasem, és miért éreztem, hogy annyira más vagyok, mint a többiek?
De közbe ez a másságérzés felnőttkoromra jelentősen csökkent, mindig szerettem anyához odabújni, mindig szerettem és kerestem a változásokat, szerettem új helyekre menni stb. amikor filmet nézek teljesen beleélem magam a szereplők helyzetébe és ritkán, de sírni is tudok egy filmen, mondjuk, ha beteg gyerekekről, vagy háborúról szól.
Ezek mind teljesen ellentmondanak az autisztikus gondolkodásnak.
Viszont van már kívül a problémán egy nagy kérdés. Az osztálytársaim mind általános és mind középiskolában terrorizáltak. Nem tudom ez ok, ami miatt kialakult a már kiskorba is problémás jellemem, vagy a bántás a következmény. Olvastam egy könyvben, hogy a gyerekek nagyon jó „gyermekpszichológusok” és rögtön kiszúrják problémás társaikat, és bántják őket, és most egyre jobban azt érzem, hogy inkább ez volt az oka, hogy bántottak, persze aztán hatott is rám. És ha így van mitől lett a problémám, már annyira fiatalon. Már így születtem, hathatott rám esetleg az anyukám szülés alatti depresszív hangulata is?
Bár mondják sokan, hogy a múlt már mindegy, én úgy érzem, valhol választ kellene ezekre a kérdésekre kapnom, ahhoz hogy tudjam, mit kell tennem, milyen feldolgozatlan problémákat kell még feldolgoznnom. Hol tudok magamon javítani, és mi az, amit el kell fogadjak úgy ahogy vagyok.
Szerző:
Szia bűntudatos! Nagyon érdekes, amit írtál.
Fotografikus memóriája nem csak autisztikus embereknek van. Én nem vállalkoznék arra, hogy diagnosztizáljalak, és erre nincs is képesítésem, de annyit érdemes tudni, hogy az autizmus úgynevezett spektrum-zavar, szóval vannak egészen enyhén autisztikus emberek is.
Senkinek nem nézel a szemébe? Zavar, ha rá kell nézned a másikra?
Lehet, hogy szorongós vagy/szociális szorongásod van, ami, tekintve, hogy bántottak az iskolában, nem nagy csoda.
Az édesanya hangulata hat a gyerekre. Nagyon fontos, hogy az édesanyja jól tudjon kommunikálni a csecsemővel, nézzen a szemébe, tartsa-ölelje, válaszoljon a jelzéseire. Egy depressziós anyukának sokszor nehezen megy a válaszadás, nehezebben figyel oda, és így a gyerek érzelmi kötődése bizonytalanabb lesz, ő maga is labilisabb lehet érzelmileg.
Köszi ezeket az infókat.
Én legjobban arra lennék kíváncsi a most és a fórumba leírt problémáimból, hogy mi történt valójában az egyetemen, hogyan viszonyulnak, viszonyultak hozzám. Mit gondolnak a lelki egészségemről. De ezt sohasem fodom megtudni. Jó lenne velül beszélni erről, de akkor csak hülyét csinálnék magamból. Így próbálom ezt lezárni.
Hogy problémát jelen-e az emberek szemébe nézni. Nem érzek különösebb dolgot olyankor. De pl. nemrég randiztam és észrevettem, hogy csak keveset néztem rá a partneremre, de nekem így volt ösztönös.
Meg kíváncsi lnnék, mit hozna egy olyan teszt, ami biztos jó és soha nem találkoztam még vele az érzelemfelismerésekről.